Sértődve

Szép út a csöndes út, hol hűs homálya sűrül a fáknak és az ostobákba nem botolunk bele. Szégyenlem önmagam, hogy még itt tartok; s meglátom, s bánom is, ha ember-barmok bőgnek bambán reám. De jön még más idő: a bölcseségé. A lelkem változik mély csöndességgé, mint a nagy Óceán. S az ostobák szavát – színe se rebben, elnyeli nyomtalan, mint tiszta tenger a hullát és dögöt.