Strandolás a Duna mellett

A nap perzseli homlokom, hanyatt fekszem a homokon. A Duna lábújjhegyre állt és hallhatatlanul oson. A malmok óriás kerekén a víz megcsillan; tele fény csurran le róluk, a lapát mikor a levegőre ér. Asszonyok mosnak valahol, a fájuk monoton dalol, mint őszi eső csöpögés a sáros földön monoton. Pincéből szólít valaki; kis pléhdarabkák szavai. A hang fülemnek idegen, s az értelmét se hallja ki. Megmérhetetlen magason, könnyű levegő-fogason érzem magamat, s a dühös lángos nap szinte alacsony. – Néhány lépésre hadsereg vízcsepp egymáson hentereg; áldott üdítés mindegyik, de moccanni is restelek.