Önvigasztalás
Néha, remegni kezd a lábam |
és a szívem és félés-lázak |
gyúlnak fejemben. Multkorában |
anyám is felkelt egyik éjjel, |
s hozzámjött; szörnyű rémet láttam, |
s szörnyen nyögtem a rettegésben: |
|
a komoly, bizonyos halálban |
feneklenek meg, fulladnak meg |
gondolataim. |
De már-már van |
gyűlő erőm, s a száraz-arcú, |
de gyermek-szemű Szent szavával |
mondom: ne félj, Szamár Testvérem! |
|
|
|