Egy barátomhoz
Este találkozunk – mondtam és sűrű ízzel |
telt meg e két üres szó minden betűje számból. |
Akkor vékony-gyengén éreztem csak, de mégis |
dalolt bennem az öröm, mint ezüsttorkú kántor. |
|
Széles férfivállad határát elvesztette; |
széjjelmosta az alkony, nem láttalak sokáig. |
Néhány házzal arrébb, amikor megugattak |
a kutyák, nem voltál már, pedig bámultam váltig. |
|
Mégis megnyugodtam: tudtam, hogy szótartó vagy, |
s nagyon biztos lépésed hozzámtalál még este, |
s addig nem fekszem le, míg sápadozó kedvem |
ingathatatlan szóid ki nem gyújtják veresre. |
|
Este találkozunk – kimondom sűrű ízzel, |
s milyen hiába mondom: nem lesz már közös esténk. |
És én mégis mondom, becézem, mint a férfi |
a jó leány, ha meghalt, a róla festett festményt… |
|
|
|