Két vér dalai
Őseim, vén, izgága nemesek |
és törött-kedvű jobbágyok, eremben |
széjjel szeretném szűrni kétfelé |
véreteket: a pezsgőt és a lassút. |
|
Mennyit kígyózott az a két patak, |
hány száz és ezer év partszélét mosta, |
hányfajta ízt gyüjtött vizébe, míg |
találkozván belészakadt szivembe. |
|
A súlyos múlttól szinte roskadok. |
Halom titoknak páncélterme lettem, |
de, hogy mit őrzök, magam sem tudom, |
ám hiszem, hogy majd fölfedezem lassan. |
|
– Zúgnak a szélben hajlongva a fák; |
nem szélzúgás az, sokkal mélyebbről jön: |
mit a gyökér a föld alatt kiles, |
azt pletykálják el egymásnak a lombok. |
|
– Beszélek sokszor, beszéltet a sors; |
nem a sors szóit mondom el: a két vér |
dalolom ki tudatlan-akaratlan. |
|
|
|