Két vér dalai
| Őseim, vén, izgága nemesek |
| és törött-kedvű jobbágyok, eremben |
| széjjel szeretném szűrni kétfelé |
| véreteket: a pezsgőt és a lassút. |
|
| Mennyit kígyózott az a két patak, |
| hány száz és ezer év partszélét mosta, |
| hányfajta ízt gyüjtött vizébe, míg |
| találkozván belészakadt szivembe. |
|
| A súlyos múlttól szinte roskadok. |
| Halom titoknak páncélterme lettem, |
| de, hogy mit őrzök, magam sem tudom, |
| ám hiszem, hogy majd fölfedezem lassan. |
|
| – Zúgnak a szélben hajlongva a fák; |
| nem szélzúgás az, sokkal mélyebbről jön: |
| mit a gyökér a föld alatt kiles, |
| azt pletykálják el egymásnak a lombok. |
|
| – Beszélek sokszor, beszéltet a sors; |
| nem a sors szóit mondom el: a két vér |
| dalolom ki tudatlan-akaratlan. |
|
|
Antiqáriumban
| Régi könyvek szakadt táblával, |
| össze-vissza és sorba rakva; |
| képek, hegedűk, érmek, pénzek |
| csöndes, ó-illatú csapatja, |
|
| még az ablak is fedve félig. |
| beteg a gazda: vékony testét |
|
| Őszült anyja fekete hangon |
| s halkan beszél, hogy meg ne hallja: |
| „az orvos is lemondott róla, |
| csak az Isten segíthet rajta”. |
|
| Sír és szól a másik fiáról: |
| az jogász volt – fullad a búban, |
| szép fiú volt, szép és okos, |
|
|
Kísértés
| Kilenc óra körül van. Este. |
| Most zúgott el a villamos mellettem |
| a port és furcsa vágyat keltett bennem. |
|
| Egyetlen gyors ugrás elébe, |
| de hamar vége volna minden bajnak! |
| Az utca holt, a rendőr lépte |
| messzebb kopog. A sinek búgva csalnak. |
|
| – Édesanyám mostantájt készül |
| lefeküdni. Ágya mellett az álom |
| várja már, hogy felejtetésül |
| mulatságára tréfákat csináljon. |
|
| – Új villamos jön. Futva vágok |
| előle át a másik utcaszélre. |
| Mennyi, mennyi szomorúságot |
| loccsantana a hír anyám szívére! |
|
|
Négy arckép
| Széljárta, bujafüvű réten |
| Kamasz szívembe egyszerű szép fénnyel |
|
| Január ablakán tél-keze-rajzolta |
| Tavaszi nap körme halottra karcolta. |
|
| hogy itthagyott magamban. |
|
|
Éjjel az utcán
| az aszfalton, s a falra mászik: |
| a járda ferdén csíkozott. |
| Ötödik, vagy hatodik házig |
|
| aztán újak vágják keresztbe, |
| – Kis szellő sincsen eleresztve, |
|
| csak sarkam hallik, hogy kopog |
| az utca tüdőbeteg mellén. |
| zord kisérőkként állnak mellém. |
|
| Már épp elég álmos vagyok; |
| későre jár, éjfélen onnan. |
| bágyadt lábomban tört karomban. |
|
| – Szellőcske ered valahol, |
| s az utcán gyáván végigsetten. |
| s a sok árnyék szédül ijedten. |
|
|
Félés ismeretségtől
| Még csak a neved ismerem. Ibolyka a neved; |
| Ibolyka … Másképp köd vagy, puha testű: |
| hogy önző vágyaim szerint képzeljelek. |
|
| Úgy, mint a nyomtatott nagy „I”- t, gondolom alakod, |
| sugárnak, s mint a hajló „ly”- t a nyelven, |
| olyan lengőnek. És az „o”- t, |
| meg „a”- t, mint arcodat példázó alakot. |
|
| Egy a neved, s te száz lehetsz: urad vagyok ma még. |
| Te: holt tükör, ki mintázod a kedvem. |
| megvakít és a dús tükör lesz: szimpla kép. |
|
|
Télen
| Jó ilyenkor lónak, tehénnek: |
| szalmás, erős-szagú istállókban |
| hosszúkat, hosszúkat henyélnek, |
| mert koravén este s késő reggel |
| szezonja van. Száz éj nem ér meg |
| enyéimből olyant csak egyetlent. |
|
| Jó ilyenkor lónak, tehénnek: |
| amik nekem örömöt nem hoznak, |
| őket nagyon megvigadoztatják. |
|
|
Egy barátomhoz
| Este találkozunk – mondtam és sűrű ízzel |
| telt meg e két üres szó minden betűje számból. |
| Akkor vékony-gyengén éreztem csak, de mégis |
| dalolt bennem az öröm, mint ezüsttorkú kántor. |
|
| Széles férfivállad határát elvesztette; |
| széjjelmosta az alkony, nem láttalak sokáig. |
| Néhány házzal arrébb, amikor megugattak |
| a kutyák, nem voltál már, pedig bámultam váltig. |
|
| Mégis megnyugodtam: tudtam, hogy szótartó vagy, |
| s nagyon biztos lépésed hozzámtalál még este, |
| s addig nem fekszem le, míg sápadozó kedvem |
| ingathatatlan szóid ki nem gyújtják veresre. |
|
| Este találkozunk – kimondom sűrű ízzel, |
| s milyen hiába mondom: nem lesz már közös esténk. |
| És én mégis mondom, becézem, mint a férfi |
| a jó leány, ha meghalt, a róla festett festményt… |
|
|
Hülye
| rontotta meg. Nem panaszolja, |
| mert boldog. Fa repülőgéppel |
| játszik naphosszat öt-hatéves |
|
| és húsvét táján izgatott, mert |
| sehogysem tudja kitalálni, |
| hogy a Jézuska mit hoz és mit |
| tojik a nyuszi ajándékba. |
|
|
Unalom
| Únottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel, |
| amikor folyton csak esik, hogy az ember nézni is restel. |
|
| El tudom szépen mondani, hogy mit fogok csinálni holnap, |
| s hogy mit eszek: a napjaim egyenruhában gyalogolnak. |
|
| Olyanok, mint a katonák: egyenruhában gyalogolnak. |
| – A szemem éle elkopik, figyelmem izma nyűtté sorvad. |
|
| És szél se jár, hogy függönyét multamnak kissé meglengetné; |
| nincs két fél, amely összeáll, egész, amely szétválik ketté. |
|
| Mint a búzát, a nagy Molnár fölöntött engem a garatra |
| és órák súrló hengere őrli lelkem lustán forogva. |
|
| – Papíromon, most, hogy írok, megáll egy csöpp légy s ungorkodva |
| feni kis első lábait, minthogyha velem csúfolkodna. |
|
|
Önvigasztalás
| Néha, remegni kezd a lábam |
| és a szívem és félés-lázak |
| gyúlnak fejemben. Multkorában |
| anyám is felkelt egyik éjjel, |
| s hozzámjött; szörnyű rémet láttam, |
| s szörnyen nyögtem a rettegésben: |
|
| a komoly, bizonyos halálban |
| feneklenek meg, fulladnak meg |
| gondolataim. |
De már-már van |
| gyűlő erőm, s a száraz-arcú, |
| de gyermek-szemű Szent szavával |
| mondom: ne félj, Szamár Testvérem! |
|
|
Mozdulatlanság
| mint a kocsonya, vagy a jég. |
| Ha kézzel ráznám meg a fát, |
|
| ver, vagy a döcögő kocsik, |
| vagy játszó gyermekek hada, |
| mely százrétűn kiáltozik, |
|
| úsznak a csönd-víz tetején, |
| s bukkannak, buknak, mint a nagy |
|
| nem lélekzik a föld, az ég. |
| mint a kocsonya, vagy a jég. |
|
|
Három lány
| Lelkembe három lány esett, |
| A vállukon két könnyű szárny: |
| három galamb a három lány. |
|
| Most berzenkednek kényesen, |
|
| Lelkem, most tudd a tisztedet, |
| hogy díszeik, mint hold a nap |
|
|
Ablakon keresztül
| Fényes-fehér a víz és tompa-vak |
| a föld, mert este van s magasan áll a hold. |
| A fák könnyű feje egészen meghajolt; |
| őket a szél üli, mint könnyű lovakat. |
|
| Valaki az ablak alatt megy el; |
| mezitláb van: dönög a sarka a kövön. |
| Meglát és fáradtan, szokásból beköszön; |
| már alig várja, hogy pihenője legyen. |
|
| Szemben a korcsma; ott még van világ. |
| Kocsija kint henyél annak, ki bent iszik. |
| S a két ló bús szeme révedten messzilát: |
|
| És hol egyik, hol másik megrázza nagy fejét: |
| ezzel csitítja meg álmosságát kicsit. |
|
|
Ének Szent Ferenchez
| Szegényke Szent, madarak édes bátyja, |
| hétszáz esztendő rengeteg falán át |
| szíved a vigaszt hozzám kalapálja. |
|
| Halál-néném, mióta fölfedeztem |
| a rokonságot: áldott egy teremtés. |
| Öröm bujkál bennem kasul-keresztben. |
|
| És kis hugomat, a legyet, se bántom, |
| ha orrom előtt zürrög mérgesítve, |
| vagy a fülembe zöng, mint finci kántor. |
|
| – Szegényke Szent, madarak édes bátyja, |
| egy református, kinek nincsen szentje, |
| járatlan hangon jóságodat áldja. |
|
|
Megbékülés
| A napok össze-vissza ráztak, |
| míg bennük voltam. Mint pénzező gyerek |
| rázza markában a filléreket. |
|
| Én a napokkal harcba szálltam, |
| de póruljártam: jók voltak a falak |
| és összetörtem rajtuk magamat. |
|
| Kigyógyultam és bölcsebb lettem: |
| nem bántom őket és ők sem engemet |
| és életem most fölöttük lebeg. |
|
| S mint hídról a habos folyóra, |
| nézek le rájuk. Akárhogy zajlanak, |
| életem örök-nyugalmú marad. |
|
|
Évszakok
| Egyik nap tél van, máskor ősz, |
| megint tavasz és újra nyár: |
| vagy a pucér gallyat a fán. |
|
| Jönnek-mennek az illatok; |
| számlálatlan szellő szalad; |
|
| elhozza, mikor született: |
| egyik tavaszt hoz, másik őszt, |
| másik nyarat, másik telet. |
|
|
Árny és fény
| Ravatalt láttam: morc a kedvem. |
| – Szikrázva tündökölt a nap, |
| száradt a föld és fölszakadt |
| tüdőm nyomása: énekeltem. |
|
| Ravatalt láttam: morc a kedvem. |
| – Az utca bukfencet vetett |
| és sorban mind az emberek, |
| s a villanydrót szólt pengetetlen. |
|
| Ravatalt láttam: morc a kedvem. |
| – Ég volt a föld, föld volt az ég |
| és együtt egy nagy-nagy fazék |
| öröm-levessel szájig telten. |
|
| Ravatalt láttam: morc a kedvem. |
| Ablakon át; két gyertyaszál. |
| állt két felén, két gyertyaszál. |
| Ravatalt láttam, morc a kedvem. |
|
|
Strandolás a Duna mellett
| hanyatt fekszem a homokon. |
|
| a víz megcsillan; tele fény |
| csurran le róluk, a lapát |
|
| Asszonyok mosnak valahol, |
|
| s az értelmét se hallja ki. |
|
| lángos nap szinte alacsony. |
|
| – Néhány lépésre hadsereg |
| vízcsepp egymáson hentereg; |
|
|
Egy gázolás helye
| Lába és keze mint a szellő, |
| Haja hulláma ringó-lengő, |
| mint víz fölött a levegő nagy-nyári napverőben. |
|
| Az utca-kockák szürke képén |
| piros-fekete könnyű gyékény: |
| az utcakőre vér ömölt, ötéves gyermek vére. |
|
| Jókedvet rontó éjszakákon, |
| mintázódik egy halvány lábnyom |
| a vér körül, s nem moccan el akármi is riasztja. |
|
| Ő strázsál ott, a szellő-gyermek, |
| szétzúzott tagjai hevertek |
| a vér helyén nemrégiben, azok nyomát vigyázza. |
|
|
Száműzött mezők
| Megfértek szépen: ők s a házak. |
| De nincs a házaknak szíve: |
| kedvük támadt és arrább léptek; |
|
| Emlékeznek még éber ésszel, |
| mert érzik, hogy a föld más ízű |
|
| S mert nagy testükkel nem jöhetnek, |
| hogy feltűnést ne keltsenek, |
| illatlelküket küldik vissza, |
| hogy fürge szemmel lesse meg: |
| mi hír van, s mondja el majd. |
|
| – Szállnak a meztelen falaknál |
| kitett virág-kisasszonyok |
|
|
Szárazságban
| soknak a töve: nincs eső. |
|
| már szépen fölsudárodott; |
|
| s hogy nem jön: el-elfonnyadoz. |
|
| gunnyaszt, be apró még szegény! |
|
| Mint anyja-vesztett árva, |
| olyan nagyon gyámoltalan. |
|
| a magzott hagyma bólogat, |
|
|
Halálos csöndben
| Testvéreim, anyám alusznak; |
| én még írok. Víz csepeg a fazékba |
| a fedőről; pattog a tűz néha. |
| Béke van: sok bújtó gond kushad. |
|
| Béke van. Az eszembe se jut, |
| hogy halottak. Pedig nem is moccannak, |
| s lám hugom is: lélekzése halkabb |
| hallásomnál. Bő a mese-kút, |
|
| s csordul, csordul szivárvány-vizet. |
| – Ma beláttam: örülni kell, hogy élünk, |
| ha az élet kín-sárt gyúr elébünk, |
| akkor is. Ki bús, az ráfizet. |
|
| Öröm-mézzel be kell önteni |
| az epét is és csárdás dallamára |
| temetni, mert ezerjó, hogy máma |
| mellénkcsaptak a sors ölyvei. |
|
|
Március
| A nap a földet szinte emeli; |
| mozgósítják rügyeiket a fák. |
| Párokból áll az egész sétatér; |
| még a pupos is kihúzza magát, |
|
| s teszi a szépet. Él a négy torony |
| a dóm fölött és egymáshoz hajol: |
| nő a szerelem, mint a gomba nő, |
| jókedvet-hűtő fa-arcok alól. |
|
| Híg lébe estünk most mindannyian, |
| s egy óriás a híg lét keveri |
| és vígan nézi: lábunkat a lé |
| forgása hogyan szédíti, veri. |
|
| Ő is örül és örülünk mi is, |
| és örömünkre minden szó kevés: |
| a március pozsgás arcán vagyunk |
| fülig-érő, hahotás nevetés. |
|
|
Peches halász éneke
| Mint nyáron a napfény-poros víz hátán a fehér hasú |
| halak nagy keccsel ugranak magosra, hogy olcsó-ezüst |
| sok pénzüket megvillantsák és szisszenések forrnak el |
| a parton állók szájain, mint tűzön, mit leöntenek |
| és nyargalászva fut haza pecálóért négy-öt gyerek, |
| és áll és vár türelmesen, mikor mozdul zsinegje már, |
| s, hogy hasztalan úsztatja csak horgát, bosszúsan kapja ki, |
| s a nyélre fölcsavarja és odébbmegy, hogy higassza le dühét: |
|
úgy csillant életem vízén nagynéha csábítón |
| egy-egy fehérbőrű leány, s én horgot és csaléteket |
| fogtam hamar, s türelmesen vártam, de mindhiába volt. |
| – Most horgot és csaléteket elrontok és ronccsá török, |
| megmorcosítom arcomat, szívem kővé változtatom: |
| ugráljanak, villódzzanak: halászuk többé nem leszek, |
| s a szégyent is multam miatt igyekszem elfelejteni. |
|
Kimondhatatlan szentháromság
| Isten jár bennem, lány jár bennem |
| Tollam végéig ki-kifutnak: |
| örvendek, hogy majd versbe állnak, |
|
| Kínlódok velük, mint a terhes |
| asszony, kinek már szülni kéne, |
| de nem sikerül. Isten széles |
| áldás-palástban jár, s hívére |
|
| Lány szája meleget lehelget, |
| s tesz keze könnyű puhaságot. |
| Úgy érzem magam közelében, |
|
| S a bánat, mint a tömjénfelhő, |
| körülgomolyog puha köddel |
| és hozzámér és újra fölszáll: |
| lassú táncot jár körülöttem |
|
| S kimondani nem tudom őket, |
| ezt a furcsa szentháromságot: |
| elég hálás szót, elég langyost |
| elég homályost nem találok, |
|
|
Nyugtalan napok
| széltől búg az álló levegő; |
| korán estül; köd van gyakorta. |
|
| Hol az átlátszó nyári nap? |
| Meghomályosult, mint az ablak |
| reggelre a testek gőzétől. |
|
| nyúlnak az élet folyásába: |
| fákat ráznak, madarat űznek. |
|
| Majd fejünkre szakad az ég. |
| Csak a hegyek fejei tartják |
|
| nincs egy pillanat nyugovásom: |
| ősz lett, s belémbújt mint az ördög. |
|
|
Vénlányok
| s a bútorok között, mint fáradt fecske röpköd. |
| A bútorok között, melyekre |
| szorgos kezük bőségét rakta |
|
| halántékuk fölött hajuk fehér-ezüstös, |
| és bús versenyben vetekedve |
| panaszkodnak a gyors időre, |
| s fájlalják fejük, hátuk. |
|
| zöld fátylat dob a halk, meztelen levegőre, |
| s a zúgokba be nem találva |
| ott ruhátlan sötétséget hagy: |
|
| és gyermekkacagás pergetett méze csurran; |
| nem lehet tudni: merről, honnan; |
| talán a lámpa zöld színéből, |
|
| tággá mered szemük, megáll a tű kezükben: |
| nem-volt férfi és nem-volt gyermek |
| hancúroznak mult éveikben, |
|
|
Cigánydalok
| nem moshatom fehérre arcomat… |
|
| s szólt hozzám az akasztófa: |
| „Jó cigány, vigyázz magadra!” |
|
| Hideg van, jaj, anyám, nagyon, |
| mint a kocsonya, reszketek. |
| – Fiacskám, fogd e madzagot, |
| s képzeld, hogy inged van neked. |
|
|
Aranka
| kit bélyegzetten indított el útra |
| úgy megnőtt, hogy hamar a sírba húzta: |
|
| Az agyamon (de nem is ez volt, amikor még éltél: |
| mondják hét évenkint kicserélődik minden |
| mint lepkeszárnyverés-nyom |
| érződik könnyű, fehér emlékecskéd. |
|
| Csak egy fényképed maradt volna, |
| most hasztalan beszélnek rólad |
| öregebbek, kik tisztább szemmel, |
| megállapodottabban néztek, |
| nem bírom arcod fölismerni. |
|
| Alig-öt éves gyermekfejjel |
| be igen-igen megsírattalak: |
| így mesélik és én is élesebben |
| az akkori megaludt boldogságnak, |
| ma is ínyemet savanyítja. |
|
| Kis fejfádon világoskék sírtábla, |
| fehér betűkkel: Aranka (aranyka). |
| Ma nincs írás. A tábla tiszta, |
| foltatlan kék, mint az a nagy kék |
| Emléked is ilyen: nincs rajta |
| folt és írás sincs, nem fontos a neved, |
| kicsi húgom: élsz, ameddig én élek. |
|
|
Egy halott költőhöz
| Eddig nem szólhattam veled, |
| mert nem találkoztunk soha, |
| s nem láttam, csak fényképedet, |
| s csak verseid sok hűs sora |
|
| Most többé nincsen akadály; |
| ha megidézlek, megjelensz: |
| Úgy jártál mint a volt-lelenc, |
|
| Hát mondd: a vad vasszörnyeteg, |
| hogy szétszaggatta húsodat, |
| mondd: fájt-e úgy mint életed |
|
| Mondd: úgy-e lelked kacagott, |
| vígan otthagytad, mint a mult |
|
| Mondd: úgy-e jobb most: örökös |
| nyugalmad van, mint, ha kifogy |
| a vihar és mély csönd lesz? |
|
| Lám mégis, Költő, szívedet |
| nagyon sajnálom; igaz az: |
|
| – Sokan talán nem értenek; |
| én igen: s, ha szólítalak, |
|
|
Miska bácsi
| Bal arcára rásütött a nap |
| ahogy ott ült a kocsi tetején; |
| jobb arcát meg árnyék takarta. |
|
| Befogva két bússzemű tehén |
| hozzávetvén egy diadalkocsit |
| olyan, mint aszuhoz a lőre. |
|
| Szónokolt le róla az erő, |
| Szemeim piszkos félénkségüket |
| csapó tuss-vízében lemosták. |
|
| Föltűrt-ingű karján az erek, |
| mint telt kígyók feküdtek; |
| munkától laktak jól ilyen nagyon: |
| jó néhány éve csak azt ettek. |
|
| Egyszer-egyszer hátra pislogott: |
| ült ott. Intő nézéssel, hogy le ne |
| essen a kocsihoz kötözte. |
|
|
Impresszió
| Fölsikoltott a villamos; mint égbe |
| röppent rakéta nyilallott a hangja. |
| Fönt elpattant, s a meghígult aranyra, |
| a verőfényre, hulldosott. Nincs mégse |
|
| látszatja, mert a Kék és a Szinetlen |
| feneketlen-mély hegyi tóvá váltak. |
| Az ablakok, az utcára kitártak |
| zihálnak: torkuknál a függöny lebben. |
|
| Fehér varrású antilop cipődben |
| úgy jársz, mint, aki vastag matracon jár; |
| lám: részegítőbb a tavasz a bornál. |
|
| Bámullak, s úgy jön, mintha te én volnál, |
| érzem: a te szíved az én szívemben |
| van, s az enyém a tiedben pihen benn. |
|
|
Hétfőtől vasárnapig
| volt egyszer annyi mámor, |
|
| és nekiindulok a völgynek; |
| s a lejtőn, s minden kőnél |
|
|
Rövid lélekzetre
| Nagy játéktér a tág határ, |
| – Mégis van: a szél a búzákon, |
|
| Ni, milyen szép a margarét: |
|
| Mint piszkos vízbe mártott, |
| s most lecsurgatni tartott |
|
| Olyan a hold most, mint egy óriás |
| s a csillagok, mint csodájára csődült |
|
| Az ég olyan, mint rossz festő tájképén |
| a tenger: olyan mereven-habos. |
| És a város sok csúcsával, tornyával, |
| mint egy szálkásan eltört faderék. |
|
| Együtt aludtam benne az apámmal, |
| s ahogy megnőtt a karom és a lábam, |
| egyre kíjebb szorítottam belőle, |
| s most ő a sírban s én – magam az ágyban. |
|
|
A légynek is jobb…
| A légynek is jobb: államot nem csinál, |
| hadsereget, sok gyilkoló szerszámot, |
| társadalmat, s porcellán lábon álló |
| becsületet, torz filozófiákat. |
| – Csak zöngeti apró életét |
| és mossa a szennytől két kezét. |
|
| A légynek is jobb: őrlő és perzselő |
| vágyak nem lopják idejét kurtábbra; |
| nem kábul a szerelem-pálinkától, |
| nem akarja, hogy nevét emlegessék. |
| – Csak zöngeti apró életét |
| és mossa a szennytől két kezét. |
|
| A légynek is jobb: kincset nem tornyosít; |
| sárga aranyok csöngése idegjén |
| nem táncol végig bujtó izgatással, |
| s nem vesz földet, mit belátni se képes. |
| – Csak zöngeti apró életét |
| és mossa a szennytől két kezét. |
|
| A légynek is jobb: tenyerén támasztva |
| fejét nem töpreng aggodalmas arccal |
| halálon, bűnön, s hogy mi lesz ezentúl, |
| mivé foszlik szét életünk, a gyenge. |
| – Csak zöngése egyszer elszakad, |
| lefekszik hanyatt és úgy marad. |
|
|
Nietzsche nyelvével
| Így szólott Zarathusztra, |
|
| „Rejtély az asszony, s benne minden |
| titoknak van egy nyitja-zára: |
| hogyha ölét a násznak ágya |
| magzattal megtermékenyíti. |
|
| Kettőt kíván a talpig férfi: |
| játékot, s édes veszedelmet. |
| S az asszonyok azért kedveltek, |
| mert mind veszedelmes játékszer. |
|
| A férfi elmegy, harcol, fárad: |
| üdülése legyen az asszony, |
| ha megtér, hogy fölvidulhasson… |
| – Minden más hiúság, bolondság. |
|
| én akarom, ha ezt mondhatja; |
| s az asszonyé meg: ő akarja: |
| ímé az asszony boldogsága.” |
|
| S így szólt a vén anyóka, |
| így szólt Zarathusztrához: |
|
| „Amit mondtál: különös, furcsa, |
| hálából én is mondok egyet: |
| a korbácsot el ne feledjed, |
| mikor asszonnyal akad dolgod!” |
|
|
Naini ifjú vágya
| Sárgán, akár a harmadnapos holtak |
| fekszem. Visszaemlékezem még tompán |
| megölőimre: elmenekült álmok, |
| s rosszul sikerült valóságok voltak. |
|
| Nem sirat senki, aki hús és vér még; |
| sőt szólnak hozzám, szórakozni hívnak, |
| enni is adnak, kimossák ruhámat: |
| éppen úgy bánnak velem, mintha élnék. |
|
| De apám, s bátyám (ők már túlra mentek) |
| egyre vidámabb szemmel nézegetnek, |
| s én is a szemük bogarát naponta |
| mély-sötétebbnek látom, s élesebbnek. |
|
| Ó, jönne csak az erősszavú Mester, |
| s szólna hozzám, mint hétalvó lustához |
| halk dorgálásba bújtatott beszéddel, |
| mint akkor: Ifjú, néked mondom: kelj fel! |
|
|
Április
| Bevág a nap jobbról-balról, |
| felhők szélén híján által; |
| habzsolja a habzó fény-bort. |
|
| rejti most egy égi tolvaj: |
| rezzennek a rügyek össze. |
|
| Szélhámos szél surran arrébb, |
| hírt súg és a pletykás, nyelves |
|
| S mintha nagyon nehéz volna, |
| kicsúszott a nap és fújja |
|
| Mint akinek váltva: viccet, |
| s rossz hírt mondanak, az udvar |
| nevet, majd meg komorultan |
| hallgat és sötéten pislog. |
|
|
|