Két vér dalai
Őseim, vén, izgága nemesek |
és törött-kedvű jobbágyok, eremben |
széjjel szeretném szűrni kétfelé |
véreteket: a pezsgőt és a lassút. |
|
Mennyit kígyózott az a két patak, |
hány száz és ezer év partszélét mosta, |
hányfajta ízt gyüjtött vizébe, míg |
találkozván belészakadt szivembe. |
|
A súlyos múlttól szinte roskadok. |
Halom titoknak páncélterme lettem, |
de, hogy mit őrzök, magam sem tudom, |
ám hiszem, hogy majd fölfedezem lassan. |
|
– Zúgnak a szélben hajlongva a fák; |
nem szélzúgás az, sokkal mélyebbről jön: |
mit a gyökér a föld alatt kiles, |
azt pletykálják el egymásnak a lombok. |
|
– Beszélek sokszor, beszéltet a sors; |
nem a sors szóit mondom el: a két vér |
dalolom ki tudatlan-akaratlan. |
|
|
Antiqáriumban
Régi könyvek szakadt táblával, |
össze-vissza és sorba rakva; |
képek, hegedűk, érmek, pénzek |
csöndes, ó-illatú csapatja, |
|
még az ablak is fedve félig. |
beteg a gazda: vékony testét |
|
Őszült anyja fekete hangon |
s halkan beszél, hogy meg ne hallja: |
„az orvos is lemondott róla, |
csak az Isten segíthet rajta”. |
|
Sír és szól a másik fiáról: |
az jogász volt – fullad a búban, |
szép fiú volt, szép és okos, |
|
|
Kísértés
Kilenc óra körül van. Este. |
Most zúgott el a villamos mellettem |
a port és furcsa vágyat keltett bennem. |
|
Egyetlen gyors ugrás elébe, |
de hamar vége volna minden bajnak! |
Az utca holt, a rendőr lépte |
messzebb kopog. A sinek búgva csalnak. |
|
– Édesanyám mostantájt készül |
lefeküdni. Ágya mellett az álom |
várja már, hogy felejtetésül |
mulatságára tréfákat csináljon. |
|
– Új villamos jön. Futva vágok |
előle át a másik utcaszélre. |
Mennyi, mennyi szomorúságot |
loccsantana a hír anyám szívére! |
|
|
Négy arckép
Széljárta, bujafüvű réten |
Kamasz szívembe egyszerű szép fénnyel |
|
Január ablakán tél-keze-rajzolta |
Tavaszi nap körme halottra karcolta. |
|
hogy itthagyott magamban. |
|
|
Éjjel az utcán
az aszfalton, s a falra mászik: |
a járda ferdén csíkozott. |
Ötödik, vagy hatodik házig |
|
aztán újak vágják keresztbe, |
– Kis szellő sincsen eleresztve, |
|
csak sarkam hallik, hogy kopog |
az utca tüdőbeteg mellén. |
zord kisérőkként állnak mellém. |
|
Már épp elég álmos vagyok; |
későre jár, éjfélen onnan. |
bágyadt lábomban tört karomban. |
|
– Szellőcske ered valahol, |
s az utcán gyáván végigsetten. |
s a sok árnyék szédül ijedten. |
|
|
Félés ismeretségtől
Még csak a neved ismerem. Ibolyka a neved; |
Ibolyka … Másképp köd vagy, puha testű: |
hogy önző vágyaim szerint képzeljelek. |
|
Úgy, mint a nyomtatott nagy „I”- t, gondolom alakod, |
sugárnak, s mint a hajló „ly”- t a nyelven, |
olyan lengőnek. És az „o”- t, |
meg „a”- t, mint arcodat példázó alakot. |
|
Egy a neved, s te száz lehetsz: urad vagyok ma még. |
Te: holt tükör, ki mintázod a kedvem. |
megvakít és a dús tükör lesz: szimpla kép. |
|
|
Télen
Jó ilyenkor lónak, tehénnek: |
szalmás, erős-szagú istállókban |
hosszúkat, hosszúkat henyélnek, |
mert koravén este s késő reggel |
szezonja van. Száz éj nem ér meg |
enyéimből olyant csak egyetlent. |
|
Jó ilyenkor lónak, tehénnek: |
amik nekem örömöt nem hoznak, |
őket nagyon megvigadoztatják. |
|
|
Egy barátomhoz
Este találkozunk – mondtam és sűrű ízzel |
telt meg e két üres szó minden betűje számból. |
Akkor vékony-gyengén éreztem csak, de mégis |
dalolt bennem az öröm, mint ezüsttorkú kántor. |
|
Széles férfivállad határát elvesztette; |
széjjelmosta az alkony, nem láttalak sokáig. |
Néhány házzal arrébb, amikor megugattak |
a kutyák, nem voltál már, pedig bámultam váltig. |
|
Mégis megnyugodtam: tudtam, hogy szótartó vagy, |
s nagyon biztos lépésed hozzámtalál még este, |
s addig nem fekszem le, míg sápadozó kedvem |
ingathatatlan szóid ki nem gyújtják veresre. |
|
Este találkozunk – kimondom sűrű ízzel, |
s milyen hiába mondom: nem lesz már közös esténk. |
És én mégis mondom, becézem, mint a férfi |
a jó leány, ha meghalt, a róla festett festményt… |
|
|
Hülye
rontotta meg. Nem panaszolja, |
mert boldog. Fa repülőgéppel |
játszik naphosszat öt-hatéves |
|
és húsvét táján izgatott, mert |
sehogysem tudja kitalálni, |
hogy a Jézuska mit hoz és mit |
tojik a nyuszi ajándékba. |
|
|
Unalom
Únottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel, |
amikor folyton csak esik, hogy az ember nézni is restel. |
|
El tudom szépen mondani, hogy mit fogok csinálni holnap, |
s hogy mit eszek: a napjaim egyenruhában gyalogolnak. |
|
Olyanok, mint a katonák: egyenruhában gyalogolnak. |
– A szemem éle elkopik, figyelmem izma nyűtté sorvad. |
|
És szél se jár, hogy függönyét multamnak kissé meglengetné; |
nincs két fél, amely összeáll, egész, amely szétválik ketté. |
|
Mint a búzát, a nagy Molnár fölöntött engem a garatra |
és órák súrló hengere őrli lelkem lustán forogva. |
|
– Papíromon, most, hogy írok, megáll egy csöpp légy s ungorkodva |
feni kis első lábait, minthogyha velem csúfolkodna. |
|
|
Önvigasztalás
Néha, remegni kezd a lábam |
és a szívem és félés-lázak |
gyúlnak fejemben. Multkorában |
anyám is felkelt egyik éjjel, |
s hozzámjött; szörnyű rémet láttam, |
s szörnyen nyögtem a rettegésben: |
|
a komoly, bizonyos halálban |
feneklenek meg, fulladnak meg |
gondolataim. |
De már-már van |
gyűlő erőm, s a száraz-arcú, |
de gyermek-szemű Szent szavával |
mondom: ne félj, Szamár Testvérem! |
|
|
Mozdulatlanság
mint a kocsonya, vagy a jég. |
Ha kézzel ráznám meg a fát, |
|
ver, vagy a döcögő kocsik, |
vagy játszó gyermekek hada, |
mely százrétűn kiáltozik, |
|
úsznak a csönd-víz tetején, |
s bukkannak, buknak, mint a nagy |
|
nem lélekzik a föld, az ég. |
mint a kocsonya, vagy a jég. |
|
|
Három lány
Lelkembe három lány esett, |
A vállukon két könnyű szárny: |
három galamb a három lány. |
|
Most berzenkednek kényesen, |
|
Lelkem, most tudd a tisztedet, |
hogy díszeik, mint hold a nap |
|
|
Ablakon keresztül
Fényes-fehér a víz és tompa-vak |
a föld, mert este van s magasan áll a hold. |
A fák könnyű feje egészen meghajolt; |
őket a szél üli, mint könnyű lovakat. |
|
Valaki az ablak alatt megy el; |
mezitláb van: dönög a sarka a kövön. |
Meglát és fáradtan, szokásból beköszön; |
már alig várja, hogy pihenője legyen. |
|
Szemben a korcsma; ott még van világ. |
Kocsija kint henyél annak, ki bent iszik. |
S a két ló bús szeme révedten messzilát: |
|
És hol egyik, hol másik megrázza nagy fejét: |
ezzel csitítja meg álmosságát kicsit. |
|
|
Ének Szent Ferenchez
Szegényke Szent, madarak édes bátyja, |
hétszáz esztendő rengeteg falán át |
szíved a vigaszt hozzám kalapálja. |
|
Halál-néném, mióta fölfedeztem |
a rokonságot: áldott egy teremtés. |
Öröm bujkál bennem kasul-keresztben. |
|
És kis hugomat, a legyet, se bántom, |
ha orrom előtt zürrög mérgesítve, |
vagy a fülembe zöng, mint finci kántor. |
|
– Szegényke Szent, madarak édes bátyja, |
egy református, kinek nincsen szentje, |
járatlan hangon jóságodat áldja. |
|
|
Megbékülés
A napok össze-vissza ráztak, |
míg bennük voltam. Mint pénzező gyerek |
rázza markában a filléreket. |
|
Én a napokkal harcba szálltam, |
de póruljártam: jók voltak a falak |
és összetörtem rajtuk magamat. |
|
Kigyógyultam és bölcsebb lettem: |
nem bántom őket és ők sem engemet |
és életem most fölöttük lebeg. |
|
S mint hídról a habos folyóra, |
nézek le rájuk. Akárhogy zajlanak, |
életem örök-nyugalmú marad. |
|
|
Évszakok
Egyik nap tél van, máskor ősz, |
megint tavasz és újra nyár: |
vagy a pucér gallyat a fán. |
|
Jönnek-mennek az illatok; |
számlálatlan szellő szalad; |
|
elhozza, mikor született: |
egyik tavaszt hoz, másik őszt, |
másik nyarat, másik telet. |
|
|
Árny és fény
Ravatalt láttam: morc a kedvem. |
– Szikrázva tündökölt a nap, |
száradt a föld és fölszakadt |
tüdőm nyomása: énekeltem. |
|
Ravatalt láttam: morc a kedvem. |
– Az utca bukfencet vetett |
és sorban mind az emberek, |
s a villanydrót szólt pengetetlen. |
|
Ravatalt láttam: morc a kedvem. |
– Ég volt a föld, föld volt az ég |
és együtt egy nagy-nagy fazék |
öröm-levessel szájig telten. |
|
Ravatalt láttam: morc a kedvem. |
Ablakon át; két gyertyaszál. |
állt két felén, két gyertyaszál. |
Ravatalt láttam, morc a kedvem. |
|
|
Strandolás a Duna mellett
hanyatt fekszem a homokon. |
|
a víz megcsillan; tele fény |
csurran le róluk, a lapát |
|
Asszonyok mosnak valahol, |
|
s az értelmét se hallja ki. |
|
lángos nap szinte alacsony. |
|
– Néhány lépésre hadsereg |
vízcsepp egymáson hentereg; |
|
|
Egy gázolás helye
Lába és keze mint a szellő, |
Haja hulláma ringó-lengő, |
mint víz fölött a levegő nagy-nyári napverőben. |
|
Az utca-kockák szürke képén |
piros-fekete könnyű gyékény: |
az utcakőre vér ömölt, ötéves gyermek vére. |
|
Jókedvet rontó éjszakákon, |
mintázódik egy halvány lábnyom |
a vér körül, s nem moccan el akármi is riasztja. |
|
Ő strázsál ott, a szellő-gyermek, |
szétzúzott tagjai hevertek |
a vér helyén nemrégiben, azok nyomát vigyázza. |
|
|
Száműzött mezők
Megfértek szépen: ők s a házak. |
De nincs a házaknak szíve: |
kedvük támadt és arrább léptek; |
|
Emlékeznek még éber ésszel, |
mert érzik, hogy a föld más ízű |
|
S mert nagy testükkel nem jöhetnek, |
hogy feltűnést ne keltsenek, |
illatlelküket küldik vissza, |
hogy fürge szemmel lesse meg: |
mi hír van, s mondja el majd. |
|
– Szállnak a meztelen falaknál |
kitett virág-kisasszonyok |
|
|
Szárazságban
soknak a töve: nincs eső. |
|
már szépen fölsudárodott; |
|
s hogy nem jön: el-elfonnyadoz. |
|
gunnyaszt, be apró még szegény! |
|
Mint anyja-vesztett árva, |
olyan nagyon gyámoltalan. |
|
a magzott hagyma bólogat, |
|
|
Halálos csöndben
Testvéreim, anyám alusznak; |
én még írok. Víz csepeg a fazékba |
a fedőről; pattog a tűz néha. |
Béke van: sok bújtó gond kushad. |
|
Béke van. Az eszembe se jut, |
hogy halottak. Pedig nem is moccannak, |
s lám hugom is: lélekzése halkabb |
hallásomnál. Bő a mese-kút, |
|
s csordul, csordul szivárvány-vizet. |
– Ma beláttam: örülni kell, hogy élünk, |
ha az élet kín-sárt gyúr elébünk, |
akkor is. Ki bús, az ráfizet. |
|
Öröm-mézzel be kell önteni |
az epét is és csárdás dallamára |
temetni, mert ezerjó, hogy máma |
mellénkcsaptak a sors ölyvei. |
|
|
Március
A nap a földet szinte emeli; |
mozgósítják rügyeiket a fák. |
Párokból áll az egész sétatér; |
még a pupos is kihúzza magát, |
|
s teszi a szépet. Él a négy torony |
a dóm fölött és egymáshoz hajol: |
nő a szerelem, mint a gomba nő, |
jókedvet-hűtő fa-arcok alól. |
|
Híg lébe estünk most mindannyian, |
s egy óriás a híg lét keveri |
és vígan nézi: lábunkat a lé |
forgása hogyan szédíti, veri. |
|
Ő is örül és örülünk mi is, |
és örömünkre minden szó kevés: |
a március pozsgás arcán vagyunk |
fülig-érő, hahotás nevetés. |
|
|
Peches halász éneke
Mint nyáron a napfény-poros víz hátán a fehér hasú |
halak nagy keccsel ugranak magosra, hogy olcsó-ezüst |
sok pénzüket megvillantsák és szisszenések forrnak el |
a parton állók szájain, mint tűzön, mit leöntenek |
és nyargalászva fut haza pecálóért négy-öt gyerek, |
és áll és vár türelmesen, mikor mozdul zsinegje már, |
s, hogy hasztalan úsztatja csak horgát, bosszúsan kapja ki, |
s a nyélre fölcsavarja és odébbmegy, hogy higassza le dühét: |
|
úgy csillant életem vízén nagynéha csábítón |
egy-egy fehérbőrű leány, s én horgot és csaléteket |
fogtam hamar, s türelmesen vártam, de mindhiába volt. |
– Most horgot és csaléteket elrontok és ronccsá török, |
megmorcosítom arcomat, szívem kővé változtatom: |
ugráljanak, villódzzanak: halászuk többé nem leszek, |
s a szégyent is multam miatt igyekszem elfelejteni. |
|
Kimondhatatlan szentháromság
Isten jár bennem, lány jár bennem |
Tollam végéig ki-kifutnak: |
örvendek, hogy majd versbe állnak, |
|
Kínlódok velük, mint a terhes |
asszony, kinek már szülni kéne, |
de nem sikerül. Isten széles |
áldás-palástban jár, s hívére |
|
Lány szája meleget lehelget, |
s tesz keze könnyű puhaságot. |
Úgy érzem magam közelében, |
|
S a bánat, mint a tömjénfelhő, |
körülgomolyog puha köddel |
és hozzámér és újra fölszáll: |
lassú táncot jár körülöttem |
|
S kimondani nem tudom őket, |
ezt a furcsa szentháromságot: |
elég hálás szót, elég langyost |
elég homályost nem találok, |
|
|
Nyugtalan napok
széltől búg az álló levegő; |
korán estül; köd van gyakorta. |
|
Hol az átlátszó nyári nap? |
Meghomályosult, mint az ablak |
reggelre a testek gőzétől. |
|
nyúlnak az élet folyásába: |
fákat ráznak, madarat űznek. |
|
Majd fejünkre szakad az ég. |
Csak a hegyek fejei tartják |
|
nincs egy pillanat nyugovásom: |
ősz lett, s belémbújt mint az ördög. |
|
|
Vénlányok
s a bútorok között, mint fáradt fecske röpköd. |
A bútorok között, melyekre |
szorgos kezük bőségét rakta |
|
halántékuk fölött hajuk fehér-ezüstös, |
és bús versenyben vetekedve |
panaszkodnak a gyors időre, |
s fájlalják fejük, hátuk. |
|
zöld fátylat dob a halk, meztelen levegőre, |
s a zúgokba be nem találva |
ott ruhátlan sötétséget hagy: |
|
és gyermekkacagás pergetett méze csurran; |
nem lehet tudni: merről, honnan; |
talán a lámpa zöld színéből, |
|
tággá mered szemük, megáll a tű kezükben: |
nem-volt férfi és nem-volt gyermek |
hancúroznak mult éveikben, |
|
|
Cigánydalok
nem moshatom fehérre arcomat… |
|
s szólt hozzám az akasztófa: |
„Jó cigány, vigyázz magadra!” |
|
Hideg van, jaj, anyám, nagyon, |
mint a kocsonya, reszketek. |
– Fiacskám, fogd e madzagot, |
s képzeld, hogy inged van neked. |
|
|
Aranka
kit bélyegzetten indított el útra |
úgy megnőtt, hogy hamar a sírba húzta: |
|
Az agyamon (de nem is ez volt, amikor még éltél: |
mondják hét évenkint kicserélődik minden |
mint lepkeszárnyverés-nyom |
érződik könnyű, fehér emlékecskéd. |
|
Csak egy fényképed maradt volna, |
most hasztalan beszélnek rólad |
öregebbek, kik tisztább szemmel, |
megállapodottabban néztek, |
nem bírom arcod fölismerni. |
|
Alig-öt éves gyermekfejjel |
be igen-igen megsírattalak: |
így mesélik és én is élesebben |
az akkori megaludt boldogságnak, |
ma is ínyemet savanyítja. |
|
Kis fejfádon világoskék sírtábla, |
fehér betűkkel: Aranka (aranyka). |
Ma nincs írás. A tábla tiszta, |
foltatlan kék, mint az a nagy kék |
Emléked is ilyen: nincs rajta |
folt és írás sincs, nem fontos a neved, |
kicsi húgom: élsz, ameddig én élek. |
|
|
Egy halott költőhöz
Eddig nem szólhattam veled, |
mert nem találkoztunk soha, |
s nem láttam, csak fényképedet, |
s csak verseid sok hűs sora |
|
Most többé nincsen akadály; |
ha megidézlek, megjelensz: |
Úgy jártál mint a volt-lelenc, |
|
Hát mondd: a vad vasszörnyeteg, |
hogy szétszaggatta húsodat, |
mondd: fájt-e úgy mint életed |
|
Mondd: úgy-e lelked kacagott, |
vígan otthagytad, mint a mult |
|
Mondd: úgy-e jobb most: örökös |
nyugalmad van, mint, ha kifogy |
a vihar és mély csönd lesz? |
|
Lám mégis, Költő, szívedet |
nagyon sajnálom; igaz az: |
|
– Sokan talán nem értenek; |
én igen: s, ha szólítalak, |
|
|
Miska bácsi
Bal arcára rásütött a nap |
ahogy ott ült a kocsi tetején; |
jobb arcát meg árnyék takarta. |
|
Befogva két bússzemű tehén |
hozzávetvén egy diadalkocsit |
olyan, mint aszuhoz a lőre. |
|
Szónokolt le róla az erő, |
Szemeim piszkos félénkségüket |
csapó tuss-vízében lemosták. |
|
Föltűrt-ingű karján az erek, |
mint telt kígyók feküdtek; |
munkától laktak jól ilyen nagyon: |
jó néhány éve csak azt ettek. |
|
Egyszer-egyszer hátra pislogott: |
ült ott. Intő nézéssel, hogy le ne |
essen a kocsihoz kötözte. |
|
|
Impresszió
Fölsikoltott a villamos; mint égbe |
röppent rakéta nyilallott a hangja. |
Fönt elpattant, s a meghígult aranyra, |
a verőfényre, hulldosott. Nincs mégse |
|
látszatja, mert a Kék és a Szinetlen |
feneketlen-mély hegyi tóvá váltak. |
Az ablakok, az utcára kitártak |
zihálnak: torkuknál a függöny lebben. |
|
Fehér varrású antilop cipődben |
úgy jársz, mint, aki vastag matracon jár; |
lám: részegítőbb a tavasz a bornál. |
|
Bámullak, s úgy jön, mintha te én volnál, |
érzem: a te szíved az én szívemben |
van, s az enyém a tiedben pihen benn. |
|
|
Hétfőtől vasárnapig
volt egyszer annyi mámor, |
|
és nekiindulok a völgynek; |
s a lejtőn, s minden kőnél |
|
|
Rövid lélekzetre
Nagy játéktér a tág határ, |
– Mégis van: a szél a búzákon, |
|
Ni, milyen szép a margarét: |
|
Mint piszkos vízbe mártott, |
s most lecsurgatni tartott |
|
Olyan a hold most, mint egy óriás |
s a csillagok, mint csodájára csődült |
|
Az ég olyan, mint rossz festő tájképén |
a tenger: olyan mereven-habos. |
És a város sok csúcsával, tornyával, |
mint egy szálkásan eltört faderék. |
|
Együtt aludtam benne az apámmal, |
s ahogy megnőtt a karom és a lábam, |
egyre kíjebb szorítottam belőle, |
s most ő a sírban s én – magam az ágyban. |
|
|
A légynek is jobb…
A légynek is jobb: államot nem csinál, |
hadsereget, sok gyilkoló szerszámot, |
társadalmat, s porcellán lábon álló |
becsületet, torz filozófiákat. |
– Csak zöngeti apró életét |
és mossa a szennytől két kezét. |
|
A légynek is jobb: őrlő és perzselő |
vágyak nem lopják idejét kurtábbra; |
nem kábul a szerelem-pálinkától, |
nem akarja, hogy nevét emlegessék. |
– Csak zöngeti apró életét |
és mossa a szennytől két kezét. |
|
A légynek is jobb: kincset nem tornyosít; |
sárga aranyok csöngése idegjén |
nem táncol végig bujtó izgatással, |
s nem vesz földet, mit belátni se képes. |
– Csak zöngeti apró életét |
és mossa a szennytől két kezét. |
|
A légynek is jobb: tenyerén támasztva |
fejét nem töpreng aggodalmas arccal |
halálon, bűnön, s hogy mi lesz ezentúl, |
mivé foszlik szét életünk, a gyenge. |
– Csak zöngése egyszer elszakad, |
lefekszik hanyatt és úgy marad. |
|
|
Nietzsche nyelvével
Így szólott Zarathusztra, |
|
„Rejtély az asszony, s benne minden |
titoknak van egy nyitja-zára: |
hogyha ölét a násznak ágya |
magzattal megtermékenyíti. |
|
Kettőt kíván a talpig férfi: |
játékot, s édes veszedelmet. |
S az asszonyok azért kedveltek, |
mert mind veszedelmes játékszer. |
|
A férfi elmegy, harcol, fárad: |
üdülése legyen az asszony, |
ha megtér, hogy fölvidulhasson… |
– Minden más hiúság, bolondság. |
|
én akarom, ha ezt mondhatja; |
s az asszonyé meg: ő akarja: |
ímé az asszony boldogsága.” |
|
S így szólt a vén anyóka, |
így szólt Zarathusztrához: |
|
„Amit mondtál: különös, furcsa, |
hálából én is mondok egyet: |
a korbácsot el ne feledjed, |
mikor asszonnyal akad dolgod!” |
|
|
Naini ifjú vágya
Sárgán, akár a harmadnapos holtak |
fekszem. Visszaemlékezem még tompán |
megölőimre: elmenekült álmok, |
s rosszul sikerült valóságok voltak. |
|
Nem sirat senki, aki hús és vér még; |
sőt szólnak hozzám, szórakozni hívnak, |
enni is adnak, kimossák ruhámat: |
éppen úgy bánnak velem, mintha élnék. |
|
De apám, s bátyám (ők már túlra mentek) |
egyre vidámabb szemmel nézegetnek, |
s én is a szemük bogarát naponta |
mély-sötétebbnek látom, s élesebbnek. |
|
Ó, jönne csak az erősszavú Mester, |
s szólna hozzám, mint hétalvó lustához |
halk dorgálásba bújtatott beszéddel, |
mint akkor: Ifjú, néked mondom: kelj fel! |
|
|
Április
Bevág a nap jobbról-balról, |
felhők szélén híján által; |
habzsolja a habzó fény-bort. |
|
rejti most egy égi tolvaj: |
rezzennek a rügyek össze. |
|
Szélhámos szél surran arrébb, |
hírt súg és a pletykás, nyelves |
|
S mintha nagyon nehéz volna, |
kicsúszott a nap és fújja |
|
Mint akinek váltva: viccet, |
s rossz hírt mondanak, az udvar |
nevet, majd meg komorultan |
hallgat és sötéten pislog. |
|
|
|