|
Ellépve bár, de még vele.
Fülem, szemem, bőröm semmit se sejtett. Ahogy máskor, most is vitték őt magukkal. Az agy meg erőtlen volt körbe-küldeni a hírt: ez most más, más, más…
Valami végleges született. Csak kopható, mint a finoman cizellált érmék, miniatűr faragású fa- vagy csontszobrocskák, melyek az évek tenyerében elvesztik legbensőségesebb epizódrészleteiket, s egyre inkább elnagyolt kontúrok, szétmosódó foltok szerkezeteivé alakulnak.
Akkor még a közönyös ablakokat is bírni voltam képes, a közönyösebb eget is. Talán színeváltoztak, de erre nem figyeltem föl. Máskor is jött egy-egy felhő, és tompább lett sóhajtásnyit a világ.
Az agy bénán gubbadt iszonyú értesülésével, a test zökkenetlenül működött tovább. (Azt mondják, lógó beleikkel tenyerükben, nehéz csaták során látni olykor rohanó katonákat.)
Aztán lassacskán szétment a hír. Eljutott a legkisebb zugokba is. Nyugtalanság támadt, mint rendszerváltozáskor a társadalmakban. Mindenütt érezni lehetett, hogy nemcsak az értékrend lesz más, hanem a fogalmak is.
A fül, szem, bőr múzeumi szokásokat kezdett gyakorolni. Konzervált, elhelyezett, biztosított.
Valahol megszólalt a lélekharang.
Íme, ahogy múlnak a napok, szomorú munkám egyre szaporodik. Elvégre szemben a társasház színe is hamis, a vadgalambok burukkolásának hangja is. És talán minden többé vagy kevésbé.
S utakra is úgy kell indulnom eztán, hogy rövidebbre fogjam őket, s több eledelt és fegyvert magammal vinnem. Egy-egy őrizetlen szakaszra pedig bástyát építenem.
Jó, jó… Eleget intettek, hogy nem királynő érkezett. Eltúloztam már a fogadás ceremóniáját is. Később meg aulikus indulatokkal cifráztam a hétköznapokat.
De nekem csak az ünnep volt a fontos. Az, hogy egyáltalában érkezik valaki, és lehet gyönyörű fogadást rendeznem tiszteletére. Aztán, hogy a fogadás szépségét át lehet mentenem a köznapokra is.
A léggömb elpattant. A díszruhák színes rongycsomók a porban.
S én csak nézem, nézem őket, és egyre erősebben hallom a lélekharangot.
|