A férfi-lét koreográfiája

 

 

 

 

Gazdag vagyok

Ó milyen súlyos feladat
visszanapoznom magamat
sőt visszaéveznem évtizedeznem
sőt több-több évtizedeznem
Ez persze kint csak képzeletben
de bent szoros keretben
valóban is kiderülhet
hogy sikerülhet
Esetleg egy tömény
nyárdélután ürügyén
a Duna-parti füzesbe
kamasz-szerelembe esve
amikor a fák között
sereg lány öltözött
öltözött vetkezett
szememmel tudatlan szövetkezett
Fülemben zúg-sziszeg
a töltésmenti liget
számban fűzfalevél fanyar
íze kapar
Fuldoklom reszketek
vágyban majd elveszek
Enyém az a délután
most is jó hatvan év után –
Hát így! – S még százezer
perc van idézni s hely
és mind az enyém az enyém:
ilyen gazdag vagyok én

 

 

 

De most

Hogy nem lehet – –
Rossz rend: a kizárás bezár
Veszteni bűntelen
mintha jámbor sétálót egy tetőcserép
Fáj fáj fáj fáj és fáj nagyon
Valahonnét jó meleg árad
útjában jégfalak
és soha hozzám soha együtt
A koporsóm is dideregni
hűlt porom is reszketni fog
Akkor már mindegy: az nem én
De most de most
még meglehet hogy
valami helyrehozhatatlan
valami szörnyűséges
nagy-nagy baj történik velünk

 

 

 

Valami érték elveszett

A testét is… szerettem volna persze azt is
De főként testéhez nem illő sorsa fáj
mert szebbnek kéne lennie
szebbnek mint lesz bizonnyal
Azok közül való
akiknek
látásával karöltve
az áhítatnak kéne járnia
Nem érezte nem is tanulta meg soha
Beszélt
s az áhítat mellőle elriadt
A testét azt is… Most már csak sután
dünnyögve fejcsóválva könnytelen
(de tán befele sírva)
kísérem szemmel tántorgásait:
valami érték elveszett
s kicsit talán
megbillent
egyensúlya a világnak

 

 

 

Élt bennem él is

Halt volna meg vagy tűnt el volna végképp
Most levelet írt idézte a múltat
Élt bennem él is mint egy régi szép kép
vonásai bár nyilván meglazultak
S ha még az Isten megver azzal is hogy
találkozom vele valami módon:
borotva éle metszi szét a titkot
és nyersen s óhatatlan megcsalódom –
Nincs mentség: szép csak emlékben maradhat
aki egyszer az idő martaléka
Kerülni kell ha ismét ránktapadhat
közös múltunk akármi morzsaléka
mert veszteség lesz veszteség belőle
kis vagy nagy seb de seb minden bizonnyal
űr mérhetetlen tudható előre
telisteli sokoldalú iszonnyal
De futva tőle nem hagy el meleg fény
hozzánk nő és kísér híven halálig
s láthatatlanul de mint védő ereklyénk
énünkké lesz míg énjéből kiválik

 

 

 

Visszhang növeszti

Tagló zuhant s minden megállt
A taglós kéz is megpihent
Osztott sikert osztott halált
s lett végre rend
Egy férfi a tükörbe néz
nyomkodja gyűri homlokát
arcán borostás szenvedés
nem érti az okát
Benne nagyobb űr mint maga
s míg csöndesen szipog
visszhang növeszti óriásra a
keserves hangzatot

 

 

 

Inkább a kiábrándulás

Csitulásra nem is a csitulás
biztat: valami más
inkább a kiábrándulás
És nem is a szép bodros lányölekből
inkább az őrületből
magamból
méltatlan állapotomból
Szégyen hogy az ember szégyen
hogy elcseréljen
emberi szintet szinte
állati szintre
Becsapva kifigurázva
ösztöne rázza
tetszése szerint
akármerre tekint
ha bent ha kint
Őrzöm magam törekedve
bölcsülve mert öregedve
Eláll a szél
lényem nyugovóra tér
de e derű
sivatag-por-kenyerű
és keserű keserű keserű…

 

 

 

Szigor

Hogy hagyta elveszítenem
(mikor már úgy sincs sok nagyon)
több nappalom meg éjjelem
hogy hagyta számításaim
csúnyán megzavarodniuk
hogy hagyta hogy érdes magam
megölje kedves magamat
hogy hagyta bennem őt magát
magamból fölépítenem
s holott lehetett volna kész
hagyta hogy kínlódjam vele
lennie társam valahogy
a képzeletben legalább
ha nem akarja akkor is
mivel jólvégzett dolgaim
közé kell elhelyeznem őt
létem igényei szerint
hogy most valahol van de hogy
helye útjai nélkülem
hogy seregestül hullt ki szép
dolgaimból az értelem
s dobálhatom szemétbe mind
üres dobozzá váltakat
hogy naptáramból a piros
betűket hagyta tűnniük
s hogy benne az évszámokat
nagyobbra hagyta nőniük
s romlottabbá tett mint vagyok
én azt meg nem bocsáthatom

 

 

 

Keserű

Szép állatok furfangja őrzi,
ám csak gyalog s épp hogy nem éhen.
Hogy van még följebb is világ,
s fénylőbb, dúsabb, mint amit ismer,
csak sejti, de „Nulla cupido…”
Ilyenformán bőszen csinálja
s mint szertartást a félig állat-
vonal szokásos ténykedését,
mit, lám, a test s a test javára
kiépült ösztönök sugallnak.
Ezt nézni jó és nézni undor:
hisz bent a test műszer-csodái
irányítják s termik varázsát,
(bár megható, mily egyszerűen).
És ezt irigylem…
És ezt irigylem… Ám ki láncon
mozoghat csak, s más dönt helyette,
fogalma sem lehet…
fogalma sem lehet… S ez inkább
undor. – Ha állat, mért nem állat?
Jobban vigyáztam volna tőle:
nem engedem közel magamhoz,
nem károsított volna így meg.

 

 

 

Szokvány eset

hagytam magam hagytam becsa…
fejem magam dugtam hurokba
mért jajgatok hát most ha a…?
ne hozzatok ravatalomra
a képletesre persze még
s ha képletest is ássatok sírt
lökjetek nincs más menedék
s leckéül erről adjatok hírt
nagy szavakat csak ó nehogy
szokvány eset de mégis egyre
a végén bűzhödő torok
s nyomulnak egyre mintha hegyre
köröttem jégből kínai
nagyfal ezentúl kifelé se
borogatás a hajdani
(friss még) lázas hideglelésre
s a magyarázat: változunk
biz változunk és kész csak ennyi
ennek meg annak áldozunk
mivégre úgy a szívre venni?
mivégre ó mivé… mivé…?
osztani kell folyton magunkat
a császáré az Istené –
nekünk csak morzsáink maradnak

 

 

 

Teendő minden múltba

Roppant vörös golyó vagy csak az első pillantásra az
a szembezúduló hatás-tömeg miatt
Majd lassan rendeződni kezd formákba és színekbe
Roppant vörös golyó hanem vörössége itt-ott fakul
kiütnek rajta máj-lilák ősz-sárgák humusz-barnák
lúdtoll-fehérek bárányfelhő-fehérek csecsemőszív-fehérek
Időnként fölgyűl a vörösség (vérhólyagban a vér) s kipattan
elönt s valameddig egy színre fest megint
Később előjönnek újra a színek a térkép-országok különbségei szerint
csakhogy immár beszélő formák: tárt szárnyú galamb hörrenő csikasz
ház ágy eres fallosz vagina-nyílás hártyás-remegő
s valami tiszta kék (gyermekarc? gyermekszem? gyermektenyér?)
tiszta kék gyönge kék gyöngén-legyőzhetetlen
A véres-vörös körbefolyja csak ha meg ráfolyik vékonnyá hígul
Teendő mindez múltba: az igék múltba a színek a formák
az ismétlődő történések múltba s köztük a legutolsó
ami ha nincs is szó róla külön ott van a többiekkel
az az utolsó az a legutolsó főként teendő befejezett múltba
Teendő minden múltba
Teendő minden múltba mert jelen és jövő időben
ama vörös golyó sivító távozása marad csupán
de nem sokáig az se (kozmikus sebessége miatt érthető)
és marad még ama tiszta kék ama gyönge kék ama gyöngén-legyőzhetetlen
képletesen körbetelepszi szívem képletes ágait
igazán melegen s igazán pólyáló nem képletes ragaszkodással

 

 

 

Félek

A legrosszabb volt hogy magamhoz én nem
(Ha már magunkhoz sem ez már a végső)
Ádáz szomszédokként éltünk magammal
kiknek keserves levegő a másik
Tudják meg elfáradtam károsultam
hogy milyen súlyosan később derül ki
A távozó elvitte… Mit? Ha kérdik
talán nem is tudom megmondani
Egy biztos elvitte a jóviszonyt
én és magam között és űrt hagyott
s azt tette még hogy lekaparta házi
térképemről szokott jelzéseim
melyekkel mérni tudtam helyzetem
az emberek s körülmények között
Sokáig (még ma is kicsit) vesződtem így
aztán lement a nap s fölkelt a nap
a rossz szomszédok elkezdtek beszélni
térképemen jelzések újra lettek
De félek féltem visszaépült rendemet
és minden kissé kedvesebb szó már gyanús
hogy újra kezdődhet valami aminek
valamikor megint ijesztő vége lesz

 

 

 

Ront egyirányú szenvedéssel

Úgy soha, mintha soha senkim. –
Ha elzüllik, bennem teszi.
Már azt is bennem; nem mehet ki:
a levegőt nálam veszi.
Én fölkészültem bármi rosszra,
a szégyen szégyenére is,
vállalom, bár megsokszorozza
veszélyeim szeszélye is.
Egyszer – gondoltam – életének
része lett bolygó életem,
de kölcsönös adás-vevéssel.
Ma sorsom rossz véletlenének
tapasztalom: reménytelen,
s ront egyirányú szenvedéssel.

 

 

 

Regénybe szőtt

A földhöz kötött tárgyak emlékezetéből:
a nem mérhető melegből a léptek
zajának rezgéséből az ablakok
tükörképeiből pár pille-gyönge
érintés áramából illanó
illatából az utcavíz
játék-torlódásaiból
s talán valamelyik
kéményjáratban megszorult
levegő sajátosan változott
kémiai vegyületéből
már-már kihullva
eltűnve már-már
úgy hogy (mint a regénybe szőtt novellák
előtt s után a mese)
folytatódott
vagy majdnem folytatódott
ama környék szokásos élete – –
Akkor váratlanul
végigment újra ott
s azóta ismét fontosabb
a novella
mint az alapmese
s ama környék megint a régi módon él

 

 

 

Magunkon kívülre

Ha egy valaki – régi nóta –
régi szöveg és régi kóta –
ha egy valaki vész továbbá
lesz a világ mind pusztasággá
A kerékből kihull a tengely
kerül a zűr szemközt a renddel
szem fül ujjbegy – tenger galambja –
nem szállhat biztató talajra
A hiány olykor csak a mellet
olykor világot is betölthet
s úgy hogy minket is kiszoríthat
magunkon kívülre taszíthat

 

 

 

Lélegzet-eszperantó

Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül, a köznapi élet természetes történéseiben.

Elvontságra aligha jó, bensőségre pótolhatatlan.

Az országhatárok: nevetség, a még keményebb határok is: nevetség. Az olyasfélék például, mint: állatvilág, növényvilág, egyéb világ.

Az egzotikumok: legfeljebb lassabban megszólíthatók. Mondjuk: hatlábú borjú levágott két lába spirituszban. Mondjuk: földre hozott holdkőzet. De nem reménytelen, még kevésbé kizárt.

Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül. Gomolygó meleg áramlás, tágul, körbe-ömöl, s eggyé-nyel a nem beszélő beszélővel.

A szokvány-szó szokvány-zsonglőre is csak tisztelegve nézheti, s ámulhat szégyenkezve: mit is tud ő, mennyire semmit.

Csoda-eszperantó, anyanyelv-eszperantó – még több: lélegzet-eszperantó.

Ó, nők, ó, nők. Paradicsom, tudás fája, tiltott gyümölcs…!

Ehettétek, kiűzhettek miatta. Többet tudtok ma is, mint a tudók, s az Éden most is ott lebeg körülöttetek.

Mert ezt a nyelvet, ezt a nyelvtelen nyelvet ti remekül beszélitek.

 

 

 

Mesebeli

Komolytalan s erőltetett,
s inkább hiúság, mint igény
s rögtönzött cirkusz-ötletek
s „holtomig” festett egén. –
Egyetlen porcikája sincs,
mit nem hazudtam volna át,
s most szókban élő kincseit
úgy hordja, mint egy díszruhát.
De lesz, hogy a mesebeli
bolond szegénykén fesztelen
szemét végig legelteti,
és fölkiált: „Ni, meztelen!”
S akkor talpáig összedűl,
hiába fondorkodtam én,
és arra is majd fény derül,
hogy rossz bűntársa voltam én.

 

 

 

Kár

Kár még a rossz szóért is
az is az én erőm –
Júdás nagyon is ember
nincsnek kell venni őt
Késsel s elölről ölni
ez érdemel csupán
jajongást szitkot átkot
fordított bókolást
De csókkal? csókkal ölni? –
Ha nincsnek nem lehet
legalább undorodni
köpni legyinteni
Erőt legkevesebbet
Júdás nem változik
Júdás nagyon is ember
hát így embertelen
Júdásra csöpp erő is
tékozlás tévedés
Júdás kárára is kár
károsítnom magam

 

 

 

Majd

E történet majd foltokban virul
ahogy szikes talajon a növényzet
Esős nyűgös időkben jut eszébe
ha ablakán kifele néz
nehéz éjszaka után kora reggel
mikor maga se tudja még hol is
csak hogy az óra összevissza jár
a rétegek nem egymáson feküsznek
és nem biztos az egy után a kettő
s a fogódzók a kézben szertemállnak
És én e történetben mi leszek?
Én itt e történetben csönd szeretnék
csönd lenni a történet tagolója
a részletek rangos kidolgozója
valamiféle díszítő keret
melytől szebbé válik az epizód
mert nap vetődik rá mindenfelől
Őbenne akkor már csak rom-mezők
tompított fények
kén-tavak
völgyi utak
szakadék-peremek
s egész lénye:
rojtos körmök
kapaszkodó marok

 

 

 

Jókívánság

Félig-ép élettel félig-már-romba-dőlttel
kezdheti félig-új terv szerint félig-új anyagból
így-úgy próbálva-alakítva
hogy neki jó legyen a legjobb
ritmusa mit se akadozzék
álmai ne görbüljenek meg
s ha olykor számadást csinál
kárát könnyen viselje
Talán sikerül (adja Isten!)
s bár felemás lábon (uton?)
érjen oda céljához úgy is
higgye hogy szerencséje volt
jól járt
megérte
s hogy sűrű áldozatai
csak mint a por

 

 

 

Ha mások is

A magam mentségére: mégse üres babát –
Ha vissza-visszanézek
ne öntsön el a pír
Aztán ő is vegyen belőle
tűzze ki lobogtassa
triumfáljon vele
egyetlen róvó homlokráncolással
se leplezem le
Különben is:
akkor talán jobban hiszem
ha mások is

 

 

 

Fáj

Fáj hogy mi nem tudom
Ilyenkor a szivet
szokták említeni
Nyilván csak képletes
A szemnek kellene
a fülnek kellene
az orrnak kellene
a szájnak kellene
Szemnek pótolható
fülnek pótolható
orrnak pótolható
szájnak pótolható
Ilyenkor a szivet –
Egésszé abban áll
a négy szerv összege
minőség benne lesz
Szívben hatalmas űr
a mellnél is nagyobb
Hogy fájhat ami űr?
De fáj de fáj de fáj

 

 

 

Ez a kevés idő

Így ahogy egybeáll ez a kevés idő
teljessé lesz a kép habár
nagy-nagy üres foltok talányai
izgatják (bénítják) szemem
És végig körben fekete keret
és minden fekete keretben
Szelíd meleg szomorú hang csapong:
benne sors keserűség árvaság
félénk öröme a találkozásnak
tétova-lágy bimbó-mosoly
És végig vastag fekete keret
Szép volt… Szép? Hogy mi nem is tudom.
Talán a hiányok ravasz
egymást-pótló helyezkedései
hogy végül is mintha hiánytalan
talán az önfeledt
önfeledkezés lengő percei
hogy az idő akaratom szerint
s én akaratom szerint az időben
Szép volt… hanem most ki kéne söpörni
tisztára emlékőrző sejtjeim
ne maradjon jelzés se róla bennük
vagy legföljebb a fekete keret
a vastag fekete keret
ami a többi feketéhez áll
a többi gyászhoz súlyosbítja őket
de mindegy hogy testvér apa anya
kedves rokon barát nyomait őrzik
tompán megfoghatatlanul sajognak
szépek voltak megfoghatatlanul
valaha ők is – –

 

 

 

Áldott kaland

Bokrai mögül mégis mégis –
Szeme helyett a szíve látott
Ami megtörtént ronthatatlan
mint az anyag –
Nyugtom lehet
Ha belőlem ki
körülem ha el
mindig bennem
és mindig körülem
Mint az élő a levegővel
ébren
vagy alva
Áldott kaland
rossz áldozatai
az üres kőnehéz napok
gyümölcsei
a zöld zöld a dugig rakott
termékeny évek

 

 

 

A világ közérzetéért

Maradj szép!
Nem magadért nem is értem
maradj szép a világ közérzetéért
Nem tehetsz róla hogy ilyen vagy
Viszont ha már…
Maradj szép az emberek öröméért
Sok torz hatalom
puszta létével is
nem hogy akarná nem hogy gyűlölettel
de saját szegény törvényeivel
Te ugyanúgy
saját gazdag törvényeid szerint
nem hízelkedve nem tapsot keresve
legjobb ha nem is tudsz sokat magadról
vagy legalább a lényeg lényegét nem
De a világ
az emberek
megérzik bizonyára
megéreznek valamit a magosabb
rendből:
hát legalább
ezért
maradj szép!

 

 

 

A tükör hazudik

Szépíthetem
verhetek port vagy ködöt körülötte
két mell
egy ágyék
csak kilátszik
Felhők közül
hegycsúcsok bodros erdő
A tükörben
tört szemek ráncos arc
a tükör
hazudik
a tükörnek senki se higgyen

 

 

 

A távozó hát

Kifele fordítva megcsavarintva
a tenyér: tüntető szegénység
És semmi sem helyettesíthető:
a kicsi utcák
ama vízfolyás
a támasztott ház oszlop-ágai
a gyár uniformis-homlokzata
s monoton gépzaja –
Aki elmegy sok minden megy vele
a távozó hát nem kisebbedik
(anti-optika)
sorra takar el egyre többet
S végül a képzelet
teljes erőltetése sem
hogy az üres falon
egyetlen szürke délután
legszürkébb képe mondjuk
a járdára-menekvés
pimasz autótülkölésre
hogy akár az
hűséggel
ahogy akkor

 

 

 

Anti-Orpheusz

A Felvilágból le az Alvilágba
vezeti Eurüdikét,
vagyishát inkább szeretné vezetni.
Ő maga nem önként indult oda:
az istenek parancsa volt,
s lám egyre mélyebb útgyűrűkbe süllyed.
Önzésből hívta Eurüdikét,
hogy ameddig lehet, ihlesse dalra,
s Eurüdiké tétován követte.
Az istenek ezt a visszás viszonyt
nem éppen lelkesedve,
de némi engedékenységgel engedik.
Eszerint Orpheusz
többször is visszanézhet,
(hogy hányszor, azt csak
az istenek tudják maguk).
Ám hogy Eurüdiké
mikor szakad le, tűnik el,
Orpheusz nem sejtheti.
Megy hát a dalnok, megy az Alvilágba,
de körülötte még a Felvilág:
fák, bokrok, a szokott díszlet: a kert,
kép, zene, gondolat,
ház, város, emberek.
Orpheusz nem lát semmit, és nem is hall:
Eurüdiké költözött szemébe
s fülébe a finom léptek nesze.
Meg-megszólal a lelke, figyelmezteti:
„Eurüdiké arca még piros,
lábai szökdelők, szeme töretlen,
szájában több a méz, mint az epe,
miért hinnéd, hogy mindvégig követ?”
Orpheusz hallja, és nem hallja meg:
fülében a finom léptek nesze,
elég neki, vissza se néz, nyugodt…
De ha tízszer szólal a lelke, százszor!?
Akkor nyilván kétkedni kezd,
s előbb csak olykor-olykor,
aztán mind többször hátrales,
és Eurüdiké hiába inti,
hogy baj lehet belőle:
a kétkedésből félelem,
majd kétségbeesés lesz,
már háttal megy előre,
s tartaná Eurüdikét erővel,
de látva-látja:
Eurüdiké arca még piros,
lábai szökdelők, szeme töretlen,
szájában több a méz, mint az epe.
Aztán magára néz:
látja, hogy arcán megsűrült a ránc,
látja, hogy szárad combjáról a hús,
érzi, hogy nyelve helyén epe nő
és megérti, hogy nincs tovább. –
Nem várja hát meg,
hogy Eurüdiké magamagától
vagy az istenek parancsa szerint
álljon meg, s térjen vissza, hagyja ott,
ő, Orpheusz bocsátja el,
ő fogja bizton elbocsátani,
s megy nélküle tovább az Alvilágba.

 

 

 

A magam mentségére

Forró combjai közt ha lázam
lehűteni, ha megnyugosztva
visszabocsájtani, s hogy meg ne fázzam,
útravalóul melegét megosztva,
ha mindezt nem akarja:
jobb közénk rakni csak-fűtve-meleg
erődfalakat, járhatatlan,
embergyűlölő hegygerinceket,
hogy még megpróbálni se tudjam
a szörnyűséges utat arra.

 

 

 

A következő napok

Ellépve bár, de még vele.

Fülem, szemem, bőröm semmit se sejtett. Ahogy máskor, most is vitték őt magukkal. Az agy meg erőtlen volt körbe-küldeni a hírt: ez most más, más, más…

Valami végleges született. Csak kopható, mint a finoman cizellált érmék, miniatűr faragású fa- vagy csontszobrocskák, melyek az évek tenyerében elvesztik legbensőségesebb epizódrészleteiket, s egyre inkább elnagyolt kontúrok, szétmosódó foltok szerkezeteivé alakulnak.

Akkor még a közönyös ablakokat is bírni voltam képes, a közönyösebb eget is. Talán színeváltoztak, de erre nem figyeltem föl. Máskor is jött egy-egy felhő, és tompább lett sóhajtásnyit a világ.

Az agy bénán gubbadt iszonyú értesülésével, a test zökkenetlenül működött tovább. (Azt mondják, lógó beleikkel tenyerükben, nehéz csaták során látni olykor rohanó katonákat.)

Aztán lassacskán szétment a hír. Eljutott a legkisebb zugokba is. Nyugtalanság támadt, mint rendszerváltozáskor a társadalmakban. Mindenütt érezni lehetett, hogy nemcsak az értékrend lesz más, hanem a fogalmak is.

A fül, szem, bőr múzeumi szokásokat kezdett gyakorolni. Konzervált, elhelyezett, biztosított.

Valahol megszólalt a lélekharang.

Íme, ahogy múlnak a napok, szomorú munkám egyre szaporodik. Elvégre szemben a társasház színe is hamis, a vadgalambok burukkolásának hangja is. És talán minden többé vagy kevésbé.

S utakra is úgy kell indulnom eztán, hogy rövidebbre fogjam őket, s több eledelt és fegyvert magammal vinnem. Egy-egy őrizetlen szakaszra pedig bástyát építenem.

Jó, jó… Eleget intettek, hogy nem királynő érkezett. Eltúloztam már a fogadás ceremóniáját is. Később meg aulikus indulatokkal cifráztam a hétköznapokat.

De nekem csak az ünnep volt a fontos. Az, hogy egyáltalában érkezik valaki, és lehet gyönyörű fogadást rendeznem tiszteletére. Aztán, hogy a fogadás szépségét át lehet mentenem a köznapokra is.

A léggömb elpattant. A díszruhák színes rongycsomók a porban.

S én csak nézem, nézem őket, és egyre erősebben hallom a lélekharangot.

 

 

 

A fontos dolgok

Föltakart női öl:
a férfi-lét koreográfiája
Buzgó naponta-gürcölés
front barikád csönd handabanda
körül körül
ellene érte
tőle hozzá
S ha ott?
S ha már?
A fontos dolgok mind útközben esnek

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]