A férfi-lét koreográfiája
Gazdag vagyok
| sőt visszaéveznem évtizedeznem |
| sőt több-több évtizedeznem |
|
| Ez persze kint csak képzeletben |
|
| szememmel tudatlan szövetkezett |
|
| számban fűzfalevél fanyar |
|
| most is jó hatvan év után – |
|
| Hát így! – S még százezer |
| és mind az enyém az enyém: |
|
|
De most
| Rossz rend: a kizárás bezár |
| mintha jámbor sétálót egy tetőcserép |
| Fáj fáj fáj fáj és fáj nagyon |
| és soha hozzám soha együtt |
| hűlt porom is reszketni fog |
| Akkor már mindegy: az nem én |
| nagy-nagy baj történik velünk |
|
Valami érték elveszett
| A testét is… szerettem volna persze azt is |
| De főként testéhez nem illő sorsa fáj |
| mert szebbnek kéne lennie |
| szebbnek mint lesz bizonnyal |
| Nem érezte nem is tanulta meg soha |
| s az áhítat mellőle elriadt |
| A testét azt is… Most már csak sután |
| dünnyögve fejcsóválva könnytelen |
| kísérem szemmel tántorgásait: |
|
Élt bennem él is
| Halt volna meg vagy tűnt el volna végképp |
| Most levelet írt idézte a múltat |
|
| Élt bennem él is mint egy régi szép kép |
| vonásai bár nyilván meglazultak |
|
| S ha még az Isten megver azzal is hogy |
| találkozom vele valami módon: |
|
| borotva éle metszi szét a titkot |
| és nyersen s óhatatlan megcsalódom – |
|
| Nincs mentség: szép csak emlékben maradhat |
| aki egyszer az idő martaléka |
|
| Kerülni kell ha ismét ránktapadhat |
| közös múltunk akármi morzsaléka |
|
| mert veszteség lesz veszteség belőle |
| kis vagy nagy seb de seb minden bizonnyal |
|
| űr mérhetetlen tudható előre |
| telisteli sokoldalú iszonnyal |
|
| De futva tőle nem hagy el meleg fény |
| hozzánk nő és kísér híven halálig |
|
| s láthatatlanul de mint védő ereklyénk |
| énünkké lesz míg énjéből kiválik |
|
|
Visszhang növeszti
| Tagló zuhant s minden megállt |
| A taglós kéz is megpihent |
| Osztott sikert osztott halált |
|
| Benne nagyobb űr mint maga |
| visszhang növeszti óriásra a |
|
|
Inkább a kiábrándulás
| Csitulásra nem is a csitulás |
| És nem is a szép bodros lányölekből |
|
| Szégyen hogy az ember szégyen |
|
|
Szigor
| (mikor már úgy sincs sok nagyon) |
| több nappalom meg éjjelem |
| hogy hagyta hogy érdes magam |
| hogy hagyta bennem őt magát |
| s holott lehetett volna kész |
| hagyta hogy kínlódjam vele |
| hogy most valahol van de hogy |
| hogy seregestül hullt ki szép |
| s dobálhatom szemétbe mind |
| s hogy benne az évszámokat |
| s romlottabbá tett mint vagyok |
|
| én azt meg nem bocsáthatom |
|
|
Keserű
| Szép állatok furfangja őrzi, |
| ám csak gyalog s épp hogy nem éhen. |
| Hogy van még följebb is világ, |
| s fénylőbb, dúsabb, mint amit ismer, |
| csak sejti, de „Nulla cupido…” |
| Ilyenformán bőszen csinálja |
| s mint szertartást a félig állat- |
| vonal szokásos ténykedését, |
| mit, lám, a test s a test javára |
| kiépült ösztönök sugallnak. |
| Ezt nézni jó és nézni undor: |
| hisz bent a test műszer-csodái |
| irányítják s termik varázsát, |
| (bár megható, mily egyszerűen). |
| És ezt irigylem… |
Ám ki láncon |
| mozoghat csak, s más dönt helyette, |
| fogalma sem lehet… |
S ez inkább |
| undor. – Ha állat, mért nem állat? |
| Jobban vigyáztam volna tőle: |
| nem engedem közel magamhoz, |
| nem károsított volna így meg. |
|
Szokvány eset
| hagytam magam hagytam becsa… |
| fejem magam dugtam hurokba |
| mért jajgatok hát most ha a…? |
|
| s ha képletest is ássatok sírt |
| lökjetek nincs más menedék |
| s leckéül erről adjatok hírt |
|
| nagy szavakat csak ó nehogy |
| szokvány eset de mégis egyre |
| s nyomulnak egyre mintha hegyre |
|
| nagyfal ezentúl kifelé se |
| (friss még) lázas hideglelésre |
|
| s a magyarázat: változunk |
| biz változunk és kész csak ennyi |
| mivégre úgy a szívre venni? |
|
| osztani kell folyton magunkat |
| nekünk csak morzsáink maradnak |
|
|
Teendő minden múltba
| Roppant vörös golyó vagy csak az első pillantásra az |
| a szembezúduló hatás-tömeg miatt |
| Majd lassan rendeződni kezd formákba és színekbe |
| Roppant vörös golyó hanem vörössége itt-ott fakul |
| kiütnek rajta máj-lilák ősz-sárgák humusz-barnák |
| lúdtoll-fehérek bárányfelhő-fehérek csecsemőszív-fehérek |
| Időnként fölgyűl a vörösség (vérhólyagban a vér) s kipattan |
| elönt s valameddig egy színre fest megint |
| Később előjönnek újra a színek a térkép-országok különbségei szerint |
| csakhogy immár beszélő formák: tárt szárnyú galamb hörrenő csikasz |
| ház ágy eres fallosz vagina-nyílás hártyás-remegő |
| s valami tiszta kék (gyermekarc? gyermekszem? gyermektenyér?) |
| tiszta kék gyönge kék gyöngén-legyőzhetetlen |
| A véres-vörös körbefolyja csak ha meg ráfolyik vékonnyá hígul |
|
| Teendő mindez múltba: az igék múltba a színek a formák |
| az ismétlődő történések múltba s köztük a legutolsó |
| ami ha nincs is szó róla külön ott van a többiekkel |
| az az utolsó az a legutolsó főként teendő befejezett múltba |
| Teendő minden múltba |
mert jelen és jövő időben |
| ama vörös golyó sivító távozása marad csupán |
| de nem sokáig az se (kozmikus sebessége miatt érthető) |
| és marad még ama tiszta kék ama gyönge kék ama gyöngén-legyőzhetetlen |
| képletesen körbetelepszi szívem képletes ágait |
| igazán melegen s igazán pólyáló nem képletes ragaszkodással |
|
|
Félek
| A legrosszabb volt hogy magamhoz én nem |
| (Ha már magunkhoz sem ez már a végső) |
|
| Ádáz szomszédokként éltünk magammal |
| kiknek keserves levegő a másik |
|
| Tudják meg elfáradtam károsultam |
| hogy milyen súlyosan később derül ki |
|
| A távozó elvitte… Mit? Ha kérdik |
| talán nem is tudom megmondani |
|
| Egy biztos elvitte a jóviszonyt |
| én és magam között és űrt hagyott |
|
| s azt tette még hogy lekaparta házi |
| térképemről szokott jelzéseim |
|
| melyekkel mérni tudtam helyzetem |
| az emberek s körülmények között |
|
| Sokáig (még ma is kicsit) vesződtem így |
| aztán lement a nap s fölkelt a nap |
|
| a rossz szomszédok elkezdtek beszélni |
| térképemen jelzések újra lettek |
|
| De félek féltem visszaépült rendemet |
| és minden kissé kedvesebb szó már gyanús |
|
| hogy újra kezdődhet valami aminek |
| valamikor megint ijesztő vége lesz |
|
|
Ront egyirányú szenvedéssel
| Úgy soha, mintha soha senkim. – |
| Ha elzüllik, bennem teszi. |
| Már azt is bennem; nem mehet ki: |
|
| Én fölkészültem bármi rosszra, |
| vállalom, bár megsokszorozza |
|
| Egyszer – gondoltam – életének |
| része lett bolygó életem, |
| de kölcsönös adás-vevéssel. |
|
| Ma sorsom rossz véletlenének |
| tapasztalom: reménytelen, |
| s ront egyirányú szenvedéssel. |
|
|
Regénybe szőtt
| A földhöz kötött tárgyak emlékezetéből: |
| a nem mérhető melegből a léptek |
| zajának rezgéséből az ablakok |
| tükörképeiből pár pille-gyönge |
| kéményjáratban megszorult |
| levegő sajátosan változott |
|
| úgy hogy (mint a regénybe szőtt novellák |
| vagy majdnem folytatódott |
| ama környék szokásos élete – – |
|
| s ama környék megint a régi módon él |
|
|
Magunkon kívülre
| Ha egy valaki – régi nóta – |
| régi szöveg és régi kóta – |
| ha egy valaki vész továbbá |
| lesz a világ mind pusztasággá |
|
| A kerékből kihull a tengely |
| kerül a zűr szemközt a renddel |
| szem fül ujjbegy – tenger galambja – |
| nem szállhat biztató talajra |
|
| A hiány olykor csak a mellet |
| olykor világot is betölthet |
| s úgy hogy minket is kiszoríthat |
| magunkon kívülre taszíthat |
|
|
Lélegzet-eszperantó
|
Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül, a köznapi élet természetes történéseiben.
Elvontságra aligha jó, bensőségre pótolhatatlan.
Az országhatárok: nevetség, a még keményebb határok is: nevetség. Az olyasfélék például, mint: állatvilág, növényvilág, egyéb világ.
Az egzotikumok: legfeljebb lassabban megszólíthatók. Mondjuk: hatlábú borjú levágott két lába spirituszban. Mondjuk: földre hozott holdkőzet. De nem reménytelen, még kevésbé kizárt.
Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül. Gomolygó meleg áramlás, tágul, körbe-ömöl, s eggyé-nyel a nem beszélő beszélővel.
A szokvány-szó szokvány-zsonglőre is csak tisztelegve nézheti, s ámulhat szégyenkezve: mit is tud ő, mennyire semmit.
Csoda-eszperantó, anyanyelv-eszperantó – még több: lélegzet-eszperantó.
Ó, nők, ó, nők. Paradicsom, tudás fája, tiltott gyümölcs…!
Ehettétek, kiűzhettek miatta. Többet tudtok ma is, mint a tudók, s az Éden most is ott lebeg körülöttetek.
Mert ezt a nyelvet, ezt a nyelvtelen nyelvet ti remekül beszélitek.
|
Mesebeli
| Komolytalan s erőltetett, |
| s inkább hiúság, mint igény |
| s rögtönzött cirkusz-ötletek |
| s „holtomig” festett egén. – |
|
| Egyetlen porcikája sincs, |
| mit nem hazudtam volna át, |
| s most szókban élő kincseit |
| úgy hordja, mint egy díszruhát. |
|
| bolond szegénykén fesztelen |
| és fölkiált: „Ni, meztelen!” |
|
| S akkor talpáig összedűl, |
| és arra is majd fény derül, |
| hogy rossz bűntársa voltam én. |
|
|
Kár
| Kár még a rossz szóért is |
|
| De csókkal? csókkal ölni? – |
|
|
Majd
| E történet majd foltokban virul |
| ahogy szikes talajon a növényzet |
| Esős nyűgös időkben jut eszébe |
| nehéz éjszaka után kora reggel |
| mikor maga se tudja még hol is |
| csak hogy az óra összevissza jár |
| a rétegek nem egymáson feküsznek |
| és nem biztos az egy után a kettő |
| s a fogódzók a kézben szertemállnak |
|
| És én e történetben mi leszek? |
| Én itt e történetben csönd szeretnék |
| csönd lenni a történet tagolója |
| a részletek rangos kidolgozója |
| melytől szebbé válik az epizód |
| mert nap vetődik rá mindenfelől |
|
| Őbenne akkor már csak rom-mezők |
|
|
Jókívánság
| Félig-ép élettel félig-már-romba-dőlttel |
| kezdheti félig-új terv szerint félig-új anyagból |
| így-úgy próbálva-alakítva |
| hogy neki jó legyen a legjobb |
| s ha olykor számadást csinál |
| Talán sikerül (adja Isten!) |
| s bár felemás lábon (uton?) |
| érjen oda céljához úgy is |
| higgye hogy szerencséje volt |
|
Ha mások is
| A magam mentségére: mégse üres babát – |
|
| egyetlen róvó homlokráncolással |
|
| akkor talán jobban hiszem |
|
|
Ez a kevés idő
| Így ahogy egybeáll ez a kevés idő |
| teljessé lesz a kép habár |
| nagy-nagy üres foltok talányai |
| izgatják (bénítják) szemem |
|
| És végig körben fekete keret |
| és minden fekete keretben |
|
| Szelíd meleg szomorú hang csapong: |
| benne sors keserűség árvaság |
| félénk öröme a találkozásnak |
|
| És végig vastag fekete keret |
|
| Szép volt… Szép? Hogy mi nem is tudom. |
| egymást-pótló helyezkedései |
| hogy végül is mintha hiánytalan |
| önfeledkezés lengő percei |
| hogy az idő akaratom szerint |
| s én akaratom szerint az időben |
|
| Szép volt… hanem most ki kéne söpörni |
| tisztára emlékőrző sejtjeim |
| ne maradjon jelzés se róla bennük |
|
| vagy legföljebb a fekete keret |
| ami a többi feketéhez áll |
| a többi gyászhoz súlyosbítja őket |
| de mindegy hogy testvér apa anya |
| kedves rokon barát nyomait őrzik |
| tompán megfoghatatlanul sajognak |
| szépek voltak megfoghatatlanul |
|
|
Áldott kaland
| Bokrai mögül mégis mégis – |
| Szeme helyett a szíve látott |
|
| Ami megtörtént ronthatatlan |
|
| a zöld zöld a dugig rakott |
|
|
A világ közérzetéért
| Nem magadért nem is értem |
| maradj szép a világ közérzetéért |
|
| Nem tehetsz róla hogy ilyen vagy |
| Maradj szép az emberek öröméért |
|
| nem hogy akarná nem hogy gyűlölettel |
| de saját szegény törvényeivel |
|
| saját gazdag törvényeid szerint |
| nem hízelkedve nem tapsot keresve |
| legjobb ha nem is tudsz sokat magadról |
| vagy legalább a lényeg lényegét nem |
|
| megéreznek valamit a magosabb |
|
|
A tükör hazudik
| verhetek port vagy ködöt körülötte |
|
| a tükörnek senki se higgyen |
|
|
A távozó hát
| Kifele fordítva megcsavarintva |
| a tenyér: tüntető szegénység |
| És semmi sem helyettesíthető: |
| a támasztott ház oszlop-ágai |
| a gyár uniformis-homlokzata |
| Aki elmegy sok minden megy vele |
| a távozó hát nem kisebbedik |
| sorra takar el egyre többet |
|
Anti-Orpheusz
| A Felvilágból le az Alvilágba |
| vagyishát inkább szeretné vezetni. |
| Ő maga nem önként indult oda: |
| az istenek parancsa volt, |
| s lám egyre mélyebb útgyűrűkbe süllyed. |
| Önzésből hívta Eurüdikét, |
| hogy ameddig lehet, ihlesse dalra, |
| s Eurüdiké tétován követte. |
|
| Az istenek ezt a visszás viszonyt |
| de némi engedékenységgel engedik. |
| többször is visszanézhet, |
| az istenek tudják maguk). |
| mikor szakad le, tűnik el, |
|
| Megy hát a dalnok, megy az Alvilágba, |
| de körülötte még a Felvilág: |
| fák, bokrok, a szokott díszlet: a kert, |
|
| Orpheusz nem lát semmit, és nem is hall: |
| Eurüdiké költözött szemébe |
| s fülébe a finom léptek nesze. |
|
| Meg-megszólal a lelke, figyelmezteti: |
|
| „Eurüdiké arca még piros, |
| lábai szökdelők, szeme töretlen, |
| szájában több a méz, mint az epe, |
| miért hinnéd, hogy mindvégig követ?” |
|
| Orpheusz hallja, és nem hallja meg: |
| fülében a finom léptek nesze, |
| elég neki, vissza se néz, nyugodt… |
|
| De ha tízszer szólal a lelke, százszor!? |
| Akkor nyilván kétkedni kezd, |
| s előbb csak olykor-olykor, |
| aztán mind többször hátrales, |
| s tartaná Eurüdikét erővel, |
|
| lábai szökdelők, szeme töretlen, |
| szájában több a méz, mint az epe. |
|
| látja, hogy arcán megsűrült a ránc, |
| látja, hogy szárad combjáról a hús, |
| érzi, hogy nyelve helyén epe nő |
| és megérti, hogy nincs tovább. – |
|
| hogy Eurüdiké magamagától |
| vagy az istenek parancsa szerint |
| álljon meg, s térjen vissza, hagyja ott, |
| ő fogja bizton elbocsátani, |
| s megy nélküle tovább az Alvilágba. |
|
|
A magam mentségére
| Forró combjai közt ha lázam |
| lehűteni, ha megnyugosztva |
| visszabocsájtani, s hogy meg ne fázzam, |
| útravalóul melegét megosztva, |
|
| jobb közénk rakni csak-fűtve-meleg |
| erődfalakat, járhatatlan, |
| embergyűlölő hegygerinceket, |
| hogy még megpróbálni se tudjam |
| a szörnyűséges utat arra. |
|
|
A következő napok
|
Ellépve bár, de még vele.
Fülem, szemem, bőröm semmit se sejtett. Ahogy máskor, most is vitték őt magukkal. Az agy meg erőtlen volt körbe-küldeni a hírt: ez most más, más, más…
Valami végleges született. Csak kopható, mint a finoman cizellált érmék, miniatűr faragású fa- vagy csontszobrocskák, melyek az évek tenyerében elvesztik legbensőségesebb epizódrészleteiket, s egyre inkább elnagyolt kontúrok, szétmosódó foltok szerkezeteivé alakulnak.
Akkor még a közönyös ablakokat is bírni voltam képes, a közönyösebb eget is. Talán színeváltoztak, de erre nem figyeltem föl. Máskor is jött egy-egy felhő, és tompább lett sóhajtásnyit a világ.
Az agy bénán gubbadt iszonyú értesülésével, a test zökkenetlenül működött tovább. (Azt mondják, lógó beleikkel tenyerükben, nehéz csaták során látni olykor rohanó katonákat.)
Aztán lassacskán szétment a hír. Eljutott a legkisebb zugokba is. Nyugtalanság támadt, mint rendszerváltozáskor a társadalmakban. Mindenütt érezni lehetett, hogy nemcsak az értékrend lesz más, hanem a fogalmak is.
A fül, szem, bőr múzeumi szokásokat kezdett gyakorolni. Konzervált, elhelyezett, biztosított.
Valahol megszólalt a lélekharang.
Íme, ahogy múlnak a napok, szomorú munkám egyre szaporodik. Elvégre szemben a társasház színe is hamis, a vadgalambok burukkolásának hangja is. És talán minden többé vagy kevésbé.
S utakra is úgy kell indulnom eztán, hogy rövidebbre fogjam őket, s több eledelt és fegyvert magammal vinnem. Egy-egy őrizetlen szakaszra pedig bástyát építenem.
Jó, jó… Eleget intettek, hogy nem királynő érkezett. Eltúloztam már a fogadás ceremóniáját is. Később meg aulikus indulatokkal cifráztam a hétköznapokat.
De nekem csak az ünnep volt a fontos. Az, hogy egyáltalában érkezik valaki, és lehet gyönyörű fogadást rendeznem tiszteletére. Aztán, hogy a fogadás szépségét át lehet mentenem a köznapokra is.
A léggömb elpattant. A díszruhák színes rongycsomók a porban.
S én csak nézem, nézem őket, és egyre erősebben hallom a lélekharangot.
|
A fontos dolgok
| a férfi-lét koreográfiája |
| front barikád csönd handabanda |
|
| A fontos dolgok mind útközben esnek |
|
|
|