Néhány széket behozni

 

 

 

 

A kézműves halála

Martyn Ferenc élő szellemének

 
Meghalt a festő-szobrász meghalt a művész a mester
a „kézműves” ahogy magát nevezni szokta és szerette
s a még-érintetlen formák vonalak színek
most már nélküle-árván várnak más jótevő kezekre
Meghalt… elment az ajándékozó a mindig ajándékhozó
aki a teremtett világot szebbé tette kirakva számos új dologgal
nevelte a szemet gyöngéd noszogatással
okos példázatokkal olykor villámvető haraggal
Elment… Amit már megcsinált az beleépül az időbe
az idő tartja védi – s lesz majdan szelid temetője
De amit félbehagyott az nyugtalanul és izgatottan
lüktet szédül tolong sóvárog befejezőre
Mit látott a kézműves ha körülnézett vagy ha magába?
A törvényt a törvényeket a kinti és a benti szépet
s kiszűrt belőlük sok ezer őrizendőt sok ezer igazat
(„A Szép: igaz s az Igaz: szép” – ismerjük a költő-beszédet)
Nem áll többé soha állványa előtt senkivel és nem magyaráz
alig-szóval de gazdag mozdulatokkal éles szemmel:
itt egy inda (kígyóz a kéz) ott egy átló (nagy lendület)
s vizsgál a szem bűvöl kísért parancsol makacs türelemmel
A táj seregnyi titkai: virágok kórók hegygerincek
nyilatkozásai – az ő módján – örökre megszakadtak
Pedig szerettek volna mások is szerettek volna nagyon szerettek volna
Eztán már létezésük végéig így maradnak
Elment a festő-szobrász helyette a mozgó a színeváltó
világ kommentár híján nyersen és átszüretlen
kínálja képeit szobrait az így nehezen elviselhetőket
hisz nélküle zavarosak s az ember is fölkészületlen
Nem hallja azt se hogy a szerencsétlen ecsetek spatulák
festékek csöndesen szipognak – már haszontalanok
s összebújva a régi palettákon is asztalkákon is
szokásos otthonukban is didergetően hontalanok
Elment a festő-szobrász elment elromlott – ó jaj! – a teste
Ó jaj! gyalázat hogy ennyire meg kellett szégyenülnie
De bennünk harsonák ébrednek és dicsérik őt:
a halhatatlannak előbb a földbe kell kerülnie
És egyszer véget ér a szorgos kukacok ténykedése
s a kézműves olyanná válik mint valamely ritka szobra
olyanná válik a vállcsontja borda-kosara koponyája csigolyalánca:
így őrzi meg magát kettősen (mert testében is) az eljövendő századokra

 

 

 

Szabó Ede

†1985. február 17.
Ez a kicsi csúnyácska ember ez a Szabó Ede
de keservesen kínoz öt napja immár
oly menthetetlenül beléivódott sejtjeimbe
s idegeimbe (lelkembe) hogy reggeltől estig
nem szabadulok tőle s olvasás közben
rádióhallgatás tévénézés alatt
de az élet prózaibb dolgaiban is
figyelmem közepébe ül s akármihez
csak úgy érhetek el ha körbejárom
vagyis Szabó Edébe ütközik
ébrenlétem minden órája perce
sőt álmaimé is úgy vettem észre
hisz éjjeli fölriadásaim
zajongó szívverése is csak akkor
csitul meg hogyha őrá gondolok –
Öt napja immár…
Öt napja immár… Kereken másfél hete
azt írta még egy lapon: „Életem
eddigi legmélyebb pontjáról fölfelé
kapaszkodom s kezdek lassan kimászni”
S ez a kicsi csúnyácska ember ez a Szabó Ede
bitangul átejtett: öt napja szépen
fogta magát s nem bánva semmit
a fentebbi közlést sem (szótartó volt pedig)
előrejelzések nélkül tehát váratlanul
meghalt
meghalt Most meg öt napja rá (hogy éppen
temetik és én messze tőle betegen
fekszem) a kínzatás inkább erősödik
mert nehezebb temetni úgy hogy még a temetést is
nekünk kell fölépítenünk és nem gyászolhatunk csupán
eleresztve magunk ahogy a fájás kényszerít
Meghalt Szabó Ede ez a kicsi csúnyácska ember
Rilke Hölderlin Nietzsche Krúdy Hesse
s hasonló méltóságos elmék híve bizalmasa
nekem tudós és tisztelt jóbarátom
fényességes jó elme maga is
És mert az említett nagyok most már kedvük szerint mozognak
szeretném őket ünnepélyesen
megkérni hogy a temetéskor
állják körül a sírgödröt amelybe
a kicsi és csúnyácska testet leteszik
szellemét (lelkét) meg mely nyilván ott bolyong még
előbbi fészkénél vigyék magukkal
tanítsák ki a főbb tudnivalókra
majd utána engedjék meg neki
hogy mindig mellettük maradjon
 

1985. február 22.

 

 

 

Egy verseskönyvvel kezemben

Kálnoky László halálára

 
Jött a hír, hogy beteg, hogy a
Balaton mellől haza kellett mennie.
Aztán, hogy kórházba került.
Pár száz kilométerre innét egy agyongyötört test,
kezemben meg egy gyönyörű könyv
ilyen sorokkal:
„Ne hidd, hogy odatúl találkozunk,
én sem hiszem. A végtelen időben
nem ismétlődik kétszer ugyanaz.”
Vagy:
„Ki tudja, hova lett H. Sz.,
a csetlő-botló versfaragó?
Ki tudja, mit csinál
valahol a seholban?”
Vagy:
„De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan.
,Halott szegény’, – mondja a tiszt a hölgynek.
S továbbmegy a hajó.”
Pár száz kilométerről is láttam szemét:
ilyen szelíd szemmel az iszonyúba,
ilyen nyugodtan…
S nemsokára a rideg közlemény:
„Kálnoky László költő 73 éves
korában elhunyt.”
És itt e gyönyörű könyv,
most már kőbe vésve minden sora,
nincs egyetlen szaván se változtatni mód
az idők végezetéig.
Ó, hogy ma is születnek
(született most is, szült a költő) mítoszok!
Magát szülte mítosszá furcsa módon,
a szokással épp ellentétesen:
megkicsinyítve, elrontva személyét
szinte a teljes tagadásáig,
fogyasztva holmi
„elúszó dallammá”,
amely, bár „disszonáns, de mégis fülbemászó”.
S ez a Kálnoky-dallam,
ez az „elúszó, disszonáns, de mégis fülbemászó”
és ez a többé-semmi-költő,
íme,
mítosz lett, mítoszunk lett:
magyaráz, egybetart, vezet, vigasztal,
röviden: van, van – létezik javunkra,
és lesz, lesz – létezik javunkra,
legalább úgy, ahogy a víz, a föld s a levegő.

 

 

 

Mikor először értesültem arról hogy Szederkényi Ervin gyógyíthatatlan

Ostoba ökör-test még lázadónak se mondható
mert minden valamirevaló lázadónak
oka és célja van a lázadással
De ez a test a tiéd ami te vagy de mégse te
mért lázadozott volna hisz célja se volt oka se
Csak egyszerűen rosszul tett egy és más tudniillőt
és aminek erre kellett volna mennie arra ment
aminek meg kellett volna állnia nem állt meg
s lett zűrzavar és ami te vagy de mégse te
most látványosan szétdúlja azt ami valóban te vagy
te vagy mert soha nem volt s nem lesz hozzád hasonló
pláne veled mindenben azonos –
Így hát már el kell kezdeni
kitörölni téged a Könyvből följegyezni
egyéni adataidat
megörökíteni mozgásod hangod arcod
barátom szerencsétlen jóbarátom – –
„Irreverzibilis folyamat”
– mondják az okos orvosok –
ez indult meg benned: vagyis föltarthatatlan szétesés
És tudatodban? Egyáltalán tudod-e?
(Mi lenne jobb? Nem tudnod-e vagy tudnod-e?)
Nem merlek látogatni Mit tegyek?
Tréfálkozzam-e? Tervezzünk-e közösen?
Vitatkozzam-e mintha egy idő után
úgy folyna minden mint előbb?
Viselkedjem-e – ha kell – kíméletlenül
hogy azt hidd?… Vagy öklözzem-e
dühödten ágyad s míg könnyem patakzik
káromkodjam-e szidjam-e az Istent
(a Teremtőt?) a csoda-test tömérdek fogyatékát
hogy a zseni hányszor volt tyúkeszű? – –
Barátom én szerencsétlen barátom
már nem használna semmi: ez se az se
a zűrzavar lám állandósodik
fokozódik s lesz egyre bonyolultabb
Várnunk kell hát kussolva béna szívvel
míg nem lesz végre nagy-nagy csönd tebenned
s örökös – –

 

 

 

Drága barátom

A gyönyörű agy!…
Jár de gubancba keveredve
fölbukik egyre…
Azt mondták hajdan: gyönyörű vagy
kötőszavaid is dalolnak
s mi lett a holnap?
Tehát a ma
Ó ó
keservesen siratnivaló
Sasfülemüle mintha porba hullana:
rács töri éles
mindene véres
Lám neked
volt-csoda-hangod: pőre rikács
A régit többé senki más –
Ne tedd
drága barátom:
ne annyira fájjon!
Ne annyira
gyötörj
nyomorúságoddal össze ne annyira törj!
Ne annyira!
Hisz szégyenem
hogy életem
én még alig-zúzottan élhetem

 

 

 

Golgelóghi

Határ Győzőnek

 
A kicsi rettegés, a kicsi rémek
amaz első 1000 előtt – nevetség:
gyermek-iszonyat, humbug-szörnyüségek,
játék-viharcsapás, forgó üresség.
S a Parouzia nem jött. Elfeledték.
Megbékültek a fölborzolt kedélyek,
s a rettegést utólag csak nevették
bár jósoltak még néha-néha véget. –
Most 2000 előtt jégtiszta ésszel
kapcsolók, gépek higgadt társulása
készül szép földünket szemétre hányni;
s egy-egy apró siló is fél világnyi
rontó erő irtóztató lakása.
– Áldassék hát, ki int és jajveszékel!

 

 

 

Az idegenvezetőt köszönti egy másik idegenvezető

Az ötvenéves Bertók Lászlónak

 
Bizony, kartárs, ahogy tanácsos
időnként az agyonkuszált napokban,
midőn az ember
már azt se tudja, hogy hol a feje,
melyik a jobb lába, melyik a bal,
tehát: ahogy időnként általában
helyes megállni egy kevés időre,
s összegezni, szemlézni, helyre rakni,
s tervezni a legközelebbi
megállóig (addig feltétlenül),
hiszen nyilvánvaló,
hogy enélkül az élet csak gubanc lesz,
amint például a csővezetékek
dolga a mi (már nem is annyira)
kis városunkban,
a csővezetékeké, amiket
szokás szerint a főszezonban
(márminthogy a miénkben)
ásnak ki, sáncolnak körül, cserélnek
úgyhogy a szakmánk dolgozóinak,
mármint nekünk
kedvünk lenne idegenforgalom
helyett idegenbukdácsolásnak nevezni
azt, ami zajlik itt ilyenkor,
(talán ez is a cél, a régi forma
unalmas lett, ezzel viszont
ki lehet tűnni: – roppant egyedi),
tehát, ismétlem: jó megállni olykor,
nekünk most mindenképp, e nagy cölöpnél,
amelyre egy szép 50-es van írva,
megértük mind a ketten – hála Isten,
önt, – emlékszik? – ezerkilencszáznyolcvan
szeptember ötödikén, pont a déli
harangszókor nem ütötte el a
zebrán az a bunkó taxis legény,
és engem is kihagytak
a különféle taxik s taxisok,
megértük, álljunk meg kicsit,
szemlézzünk, összegezzünk! – ám ezúttal
hozzunk virágot is, tegyünk
néhány egyéb
ünneplő eszközt is kezünk ügyébe:
ételt, italt – ilyesmiket,
s én, mint afféle szakmabéli,
mondok pár szót,
úgy vélem, véleményem,
éppen mert szakmabéli véleménye,
csak meggyőzőbb, mint egy laikusé,
ímé:
ön (hogy dedukciós módszerrel éljek,
és a konklúziót tegyem előre),
ön ritka-jó
idegenvezető,
már régesrég tapasztaltam, hogy járatos
egy s másban, amiben csak kevesen,
hogy olyasmiket tud, miket csak kevesen,
hogy gyakran tesz kitérőket, kalauzol
addig még ismeretlen tájakon,
hogy az a város, ahol működik,
örülhet, mert jóhírét önnek is köszönheti,
esetleg úgy látszhat, hogy ködösítek,
s gondolhatják: „Ahá, a két haruspex!”,
dehát mi, hogyha összebotlunk,
nem pislogunk hamis mosollyal egymásra,
halálosan komoly
számunkra az idegenvezetés,
az is komoly, ha megkérdem: vajon
ünnepnapjára mit kívánjak?
nyilván szakmába vágó valamit
szeretne hallani;
azt kívánom tehát,
hogy eztán is sikerrel
végezze az idegenvezetést,
mutasson meg sok mindent városunkból,
de a városon túliból ugyancsak,
és ne az idegeneknek csupán,
hanem az itt lakóknak is,
és ne csak, ami kívül van, csak azt,
hanem, ami bennük rejtőzik, azt is
a következő újabb ötven évben.

 

 

 

Tapasztalatcsere

Akik még megmaradtak
jó volna összehívni
most már nem lenne szükség
tágas gyűlésteremre
fárasztó szervezésre
nem lenne gond a szállás
az étkezés egyéb más
ha úgy körültekintek
5 × 4-es szobámban
talán elég lehetne
néhány széket behozni
s a régi brancs nyugodtan
meg tudhatná beszélni
mi történt hogy fogyott meg
s tapasztalatcserével
segíthetnénk is egymást
ki hogy készüljön az útra

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]