Apám-öcsém

Apám-öcsém, öcsém-apám, (hogyan jobb?
hisz nálad tíz évvel följebbre tartok),
ha majd… Vagy inkább már most: képzeletben
leültetlek erővel, kérdezetlen,
leültetlek, hogy csöndben megbeszéljük,
miként is állunk, ezt ha már megértük,
mert illetlenség minden jó családnál,
ha a fiú többet tud az apánál,
már hogy az életből, vagyis ha korban
tovább jutott annál, ki visszatorpant,
s fiát – kiskölyköt még – magára hagyta,
hogy hasznát aztán önnön kára adja.
Röstellnéd, félek, hogyha rajtakaplak:
erről-arról nincs is, szegény, fogalmad,
például, hogy milyen lobogva, fennen
készül a férfi-láng kihunyni bennem,
készül a szégyen bűntelen fejemre,
hogy mások állnak megcáfolt helyemre,
s hogy ez a nyomorúság nem sajátom:
mindenkié, ki átlép egy határon.
A tiéd nem lett még, nem ismered hát. –
S mondhatnék jóval több efféle példát,
apám-öcsém. – Hanem mily esztelenség:
tengernek kis, nagy bögre nem különbség,
s ha te kicsi s én nagy bögrényit éltem,
csak semmicskék a tenger méretében. –
Úgy ám, apám-öcsém! Mit érzelegni?
„Ma nékem, holnap néked” – kész… csak ennyi.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]