De hogyha mindez csak mese?

 

 

 

 

Eljön mindenképp

Válnék ha kell akárkitől
kis időre örök-időkre
csak tőled nem tőled soha –
Mind telibb vagyok rettegéssel
ha csak a konyhában időzöl
bevásárolni mégy a boltba
Az éjszakákat is utálom
alszom s te is mindketten alszunk
kiesünk egymás tudatából:
mintha a levegőt veszítnénk
mintha szívünkbe tőr verődne
mintha tigris tépné a torkunk
bár ott vagyunk egymás tövében –
Ezt nagy táblára írta törvény
kis törvények és kicsi táblák
kis keresztekkel ha beszórják
a nagy táblán marad a törvény
marad ha mindig hangosabb is
az oktatás hogy ne bomoljunk:
eljön mindenképp az a perc mely
egyikünkből vadidegent gyúr
csontokat vagy maréknyi port csak
de másikunk iránt közömböst
eljön mindenképp hogy a két kéz
széttépődik s lehull az egyik
mint falevél szülő-gallyáról
s a falevél vissza se néz: holt –
a gally meg hasztalan siratja

 

 

 

Kétely

Bő pátosz: várjatok, megyek,
anyám, apám s ti többiek!
Tapasztalattal megrakottan
kioktattok majd, ott mi hogy van,
aztán egymástól már sose…
De hogyha mindez csak mese?

 

 

 

Apám-öcsém

Apám-öcsém, öcsém-apám, (hogyan jobb?
hisz nálad tíz évvel följebbre tartok),
ha majd… Vagy inkább már most: képzeletben
leültetlek erővel, kérdezetlen,
leültetlek, hogy csöndben megbeszéljük,
miként is állunk, ezt ha már megértük,
mert illetlenség minden jó családnál,
ha a fiú többet tud az apánál,
már hogy az életből, vagyis ha korban
tovább jutott annál, ki visszatorpant,
s fiát – kiskölyköt még – magára hagyta,
hogy hasznát aztán önnön kára adja.
Röstellnéd, félek, hogyha rajtakaplak:
erről-arról nincs is, szegény, fogalmad,
például, hogy milyen lobogva, fennen
készül a férfi-láng kihunyni bennem,
készül a szégyen bűntelen fejemre,
hogy mások állnak megcáfolt helyemre,
s hogy ez a nyomorúság nem sajátom:
mindenkié, ki átlép egy határon.
A tiéd nem lett még, nem ismered hát. –
S mondhatnék jóval több efféle példát,
apám-öcsém. – Hanem mily esztelenség:
tengernek kis, nagy bögre nem különbség,
s ha te kicsi s én nagy bögrényit éltem,
csak semmicskék a tenger méretében. –
Úgy ám, apám-öcsém! Mit érzelegni?
„Ma nékem, holnap néked” – kész… csak ennyi.

 

 

 

A feltámadásig

Menhelyére (várába) aljasan
utána ment
és onnan vitte el
Szemében ott volt az egész tündéri hely
s ott is maradt
Ügyelni kell
a sírbatételénél
mert nem szabad
hogy föld alá kerüljön
a tó az ég
szemével a vidék:
hisz ő se képzelhette így
Hamvasszuk el amit
magából itt hagyott
legyen por hadd legyen
tökéletes halott
hogy a feltámadásig
őrizze béke
zavartalan
akkor meg kapjon vissza mindent
hiánytalan

 

 

 

Nincs többé

Fölszakadt és kihullottak belőle
a történetek amiket
gyakran mesélgetett
kihullott belőle
a maga története is
Nincs többé nincs nincs soha többé
Négy napja még e karosszékben ült
még olykor föl is nevetett
kórházba készült megbízásokat
adott ilyent olyant
azután hazament
A buszmegállóig kísértük
mosollyal arcán mászott föl a lépcsőn
köszönte hogy megosztjuk gondjait
Másnapra megszűnt
tárgy maradt csak
El kell égetni szürke porrá
a húsát
bőrét
csontjait
Utolsó bátyám volt szegény

 

 

 

Nagylányaim

Látom – bárcsak ne látnám! gyöngülésetek
Még emlékszem a magaméra
és tudom: nem segíthetek
nekem se bírtak
Szemetekben suta gyanakvás félelem
növekszik terjed mint a hályog
„Az Istennél a kegyelem”
– mondom szokásból
Pedig csalok: aki csak ember lenni kezd
arra egyformán sújt a törvény
nincs kivételre-érdemes
nincs is kivétel
És eljön az idő hogy majd megtépetik
ruhátok és a fejetekre
hamu is éppúgy szóratik
s koptok fakultok
Mint megtörtént s történik még mindig velem
és történik mindenki mással –
Ó nagylányaim – istenem! –
minek követtek?

 

 

 

Megtörtént

Hát megtörtént… meg: elbillent a mérleg:
kilencből hárman… ennyien maradtunk,
és apa, anya sincs… Sírtunk, sirattunk,
de már csak hármunkat rongál az élet.
A döbbenet kevesbül mostanában,
inkább szokásból, kárörvendve csöppet,
hogy nem mi – még nem ránk szórják a földet…
Két nő, egy férfi a csapott családban.
Töpreng az ember: ki járt jól? ki vesztett?
Aki még vállán hordja a keresztet,
vagy akinek már sírdombjára tűzték?
Töpreng, később legyint: öt, tíz vagy ötven…
Olyan mindegy. – Aztán már sose töpreng:
él, és ez ellen nincs számára mentség!

 

 

 

Külön marad

Nepoti carissimo

 
Sem emberfölötti, sem emberi
parancs el nem rendelheti,
hogy két szót, mik össze nem illenek,
egymás mellé tegyek.
Meghalt –, ezt így magában mondhatom,
de hogy ki halt meg, a kedves rokon
nevét e csúf szóhoz nyelvemre nem
engedhetem.
Számomra a kettő külön marad,
holott a keserves tapasztalat
már megtanított mindent elfogadni
s magam megadni.
De páros képtelenség képtelent
valóságossá akkor sem teremt,
s most innen közelíthetem vagy onnan:
rá tilalom van. –
Képzeltem: mennek lassan a napok,
és ő él mindig, amíg én vagyok,
s a drága múltból nyúlva bármihez,
ő abban benne lesz.
S hűséggel őrzi lényem jobb felét:
a víz szagát, a víz hűs jóizét,
a partokat s a fűzfák monoton
sziszegését a partokon.
Visszahozza a megdermedt Dunát,
hogy vakmerősködtük a jégen át:
kotorva nagy botokkal az utat
lábunk előtt s alatt.
És vissza bokros életem sötét
s világos száz történetét,
köztük sokat, miket
már-már alig hiszek.
A temetőt ha vesszővel verem,
őt többé föl nem kelthetem:
elvitték sompolygó szelek,
én meg még itt járok-kelek.
Így hát makacs nem! nem! azért se! nem!
hogy ő… hogy meghalt: egybe nem teszem.
Hogy ő halt meg, teljes jogon
s dühödten cáfolom.
Evégett nyiltan és nagyot csalok:
másokkal úgy csinálok, tárgyalok,
mintha… De mégse merjen senki ember
bolondnak nézni engem.
Mert kettesben folytatjuk, ami volt,
s én – aki én, ő – ő lesz, aki volt,
s értjük egymást, vagy ütközünk,
mint szoktunk, úgy teszünk. –
S ha később (szégyen) én is követem,
s a rendre már nem gondol senki sem,
paráznán úgyis egybe-párzanak
e most tűz-víz szavak.

 

 

 

A kicsi test

Orsikának

 
Összezúzva a kicsi test
– rettenetes! rettenetes! –
beroppanva a koponya
a hús akár a kocsonya
hajlott könyök térd befelé
most facsarintva kifelé
varázslók javasasszonyok
tudós orvosprofesszorok
pálcát port bűbáj-vizeket
körmönfont gyógy- s műszereket
hagyjatok – ez a kicsi test
– rettenetes! rettenetes! –
többé már nem működhető
többé ide nem köthető
szülők szülöttje lennie
testvér testvére lennie
fénylő unoka lennie
leendő nagylány lennie
példát mutat e kicsi test
– rettenetes! rettenetes! –
hogy mik vagyunk mi emberek
milyen jelentéktelenek
egyik nap sok-sokféle kincs
másik nap mindenféle nincs
üresebb mint a levegő
miből semmise lehető
bizonyság rá e kicsi test
rettenetes!
rettenetes!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]