|
Egy darab habszivacs valami kiszuperált heverőből. Mostanában ezen napozom, írogatok, olvasgatok a kertben, egy öreg-öreg körtefa tövében, öreg-öreg szőlőtőkék társaságában. A körtefa ágai olyan gubancosak, hogy hanyattfekve, ha a törzstől elindulok, s egyiket-másikat követni próbálom szememmel az ághegyig, alig sikerül. Gyümölcs itt-ott bújik csak a lomb között, az is éretlen még. A szőlőtőkék görbék-göcsörtösek, régi metszések, fűrészvágások sebhelyeivel. S néhány madárkás, nyiszlett fürttel.
De a gyomok, a gyomok a habszivacs partjai körül! Ők frissek, tüntetően egészségesek, gondtalanok. Erőszakosan élők. És csodálatosan idézők. Vagy nem is idézők –, talán ugyanazok ötven-hatvan év előttről. Amikor a régi temetőben, a Duna partján, az őrtorony árnyékában… Nem tépek le egyetlen darabkát sem a vérehulló fecskefűből. Az imént (ötven-hatvan éve) csináltam. Tudom, hogy sötétnarancs-színű nedv buggyan belőle. S a gyermekláncfű fehér tejére se vagyok kíváncsi. Az is most (ötven-hatvan éve) csorrant kezem fejére.
Káposztalepke villog a zöld-barna sűrűben. Akár ilyenkor a szívdobogásom: rebbeteg, változó ritmusú. Éppúgy, mint ötven-hatvan éve. Mert iszonyú hullámzások történnek az idill leple alatt.
S néhány lépésről nézve itt minden, de minden: idill.
|