Dialógus
|
Az ötvenéves Vigiliának
|
Látom magam (ki kit? – én s engemet): |
|
romlok naponta: egy-egy ismeret, |
|
egy-egy képesség, ami az enyém volt, |
|
riadtan észlelem: nincs… vége… szétfolyt. |
|
|
Nem sajnállak: minden vesztő napod |
|
bennem új és új csillagként ragyog, |
|
egy-egy gúzshurkot oldva, bontva rólam |
|
fölkészít, hogy szabad legyek valóban. |
|
|
Kárörvendő! Megépülésedet |
|
az én romlásomnak köszönheted: |
|
jöttél belém mint beíratlan irka, |
|
s az én történetemmel vagy beírva. |
|
|
Értem lettél, jegyezd meg, épp ezért |
|
a szép és keserű történetért, |
|
hogy ami egyszer volt, az el ne vesszen, |
|
s ne lehessen, hogy többé ne lehessen. |
|
|
|