Ne lehessen, hogy többé ne lehessen

 

 

 

 

Búcsú-évad

Inkább kegyetlen nyugalomban
s nem zümmögő aggodalomban
Hiszen mivégre kellenének
a megtévesztő zöngemények
Tudom: mi hogy van – haszna kára
Minek mi árt s mi van javára
Lehet hogy fagy harap szivembe
fejtől lábig dérrel belepve
de a valóság élesebben
festődik meg hideg szememben
és nem kell váratlanra várnom
leselgő rengetegbe járnom
reszketni hogy bármely bokorból
vad zúdul rám s föltépi torkom
Lehet hogy kőkemény kegyetlen
de nyugalom lesz végre bennem
éles határozott határral
nem ingó-bingó változással –
Eljött a búcsú-évad: így jó
ha már mellembe bújt a kígyó

 

 

 

Előbb

A senki földje felé a lobogó vidékről –
Előbb csitulni kell
előbb elhagyni lassan
előbb a különb-különb handabandát
ami úgy volt ható
hogy fölfalta a lángot
előbb mint aki rendben
előbb mint aki semmit
előbb mint aki senkit
aztán utána azután
lehet
hogy mintha akkor kezdenéd

 

 

 

Sántít a szivem

Jaj hogy nem látok már jelképnek
semmit amit idáig
Jaj hogy a dolgok visszatérnek
a kémiába fizikába
s az érzékszervek vallanak
a volt történetekről
Jaj hogy megszürkült a világ
megszürkült mindenünnen
Csak az álom segít kicsit
ez még ma is parádés:
hoz ezerféle színeket
s mindent könnyen megértet
Reggel ha fölnyitom szemem
ágyam körül szivárvány
ágyam körül sok tarka rongy
a napfény szétriasztja
S úgy indulok egy napra élni
hogy csak amit nagyon kell
de sántít sántít a szivem
s mint ki sokat veszített
fáj irgalmatlanul

 

 

 

A kék madár

Csak ötig tudni számolni
s összezavarni azután
csillagon holdon ámulni
ahogy legkisebb unokám
De okosodva kétkedve
mert bonyolódik a mese
s egyre higgadva mélyedve
gyerekszemmel már sohase
Kérdéseimre kérdeznek
még csak nem is bólintanak
és lassacskán megmérgeznek
a bokros értelmű szavak
Szárnyát lebbenti s elröppen
és meg sem áll a kék madár
s nyújtózik mind didergőbben
négy oldalamnál hét határ
Ha mint a gyermek… Ó bár csak!…
De aki… Nincs már mit tegyek
És nem jöhet vígabb másnap:
lefelé lefelé megyek

 

 

 

Haláleset

A szomszédban meghalt egy öregasszony
a szíve pille volt már – összetörték
A kerti fákat bokrokat szerette
sajnálta hogy csak nézni tudja őket
Beszélt velük csöndben bocsánatot kért
azok susogtak azt gondolta értik
„A fiatalok” – mondta és legyintett
föl-fölemelte botját mintha rájuk
Tegnap déltájban halt meg nyitva most is
ablaka a szellőző ágyneműkkel
ahogy húszegynéhány év óta látom
akármilyen vad télben reggelente –
Nem volt hozzá közöm szomszédomul csak
és most mégis fenékig fölkavarva
rakom az új rendet kint s bent magamban
amelyben nincs már ott az öregasszony
hogy az ablakban soha ne keressem
s a fák bokrok virágok közt botozva
s az ismét-szűkebb-körre-vont világban
zavar nélkül bírjak tovább mozogni

 

 

 

Lassan felé is

Félig vagy hányadrészig ott?
Itt már gyakran s mind gyakrabban legyintek:
nem érdekel. Múlasztom a napot,
és többé lábam elé se tekintek.
Ha cserbenhágy a szív s az ész,
s a csóró test remeg bőrig kifosztva:
megsétáltat még a legénykedés,
erőtlenné gyávítva jóra, rosszra.
Sok tervem végképp elmarad.
Ki ültette falánk agyamba őket?
A föld azért tovább forog.
Ki mint vetett, majd úgy arat.
Érzem varázsát a közelgetőnek,
s lassan felé is mozdulok.

 

 

 

1945. május 9.

 

„Majd a kiontott vértócsa fakó lesz

s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt.”

József Attila

 
Amikor az utcai lámpatestek
amikor évek után legelőször
amikor május elején az egyik
koraest szürkületében kigyúltak
amikor az árkok-szaggatta téren
a sétálók s járókelők megálltak
előbb hökkenten (annyi s oly kegyetlen
irtózatok komisz gyakorlatával
szegény agyongyötört idegeikben)
előbb hökkenten aztán fölragyogva
aztán egymásra nézve mosolyogva
úgy, hogy a szürkeséget már a villany-
fényen túl más sugárzás is beszórta:
előbb csönd lett a föld horpadt alatta
majd összecsattant két tenyér a csöndben
és még kettő még kettő s már a téri
nézősereg rajongva ünnepelte
hogy valami nagy-rossznak végre vége…

 

 

 

Dialógus

Az ötvenéves Vigiliának

 
A test mondja:
 
Látom magam (ki kit? – én s engemet):
 
romlok naponta: egy-egy ismeret,
 
egy-egy képesség, ami az enyém volt,
 
riadtan észlelem: nincs… vége… szétfolyt.
A lélek mondja:
 
Nem sajnállak: minden vesztő napod
 
bennem új és új csillagként ragyog,
 
egy-egy gúzshurkot oldva, bontva rólam
 
fölkészít, hogy szabad legyek valóban.
A test mondja:
 
Kárörvendő! Megépülésedet
 
az én romlásomnak köszönheted:
 
jöttél belém mint beíratlan irka,
 
s az én történetemmel vagy beírva.
A lélek mondja:
 
Értem lettél, jegyezd meg, épp ezért
 
a szép és keserű történetért,
 
hogy ami egyszer volt, az el ne vesszen,
 
s ne lehessen, hogy többé ne lehessen.

 

 

 

Domesztikált fájdalom

Én táplálom nem kéne afféle rákdaganat
vizsgálnám boncolnám próbálnám megérteni
hányadrész valóságos veszteség csonkulás
hányadrész sértődöttség toporzékoló
gyerek-dac – megkapnám: nem érdekelne
mindegy: annyira összekeveredtek
az elemek hogy szétszűrésük úgyse megy
várni kell hát nincs más menekvés –
vagy hát minek kell várni mire jó?
nem jobb-e ez a domesztikált fájdalom?
nem jobb-e mint a megkövült üresség?
s mert annak se növése se fogyása
hát két irányban is reménytelen
„Ne iparkodjál mentesülni!” ez is lehetne
komolyan hasznos delphoi jósda-felirat
vagyis kifejtve: viseld el amit nem tudsz elkerülni
építsd magadba ahogy az okos test
a belélőtt golyót úgy hogy már jobb is ha marad
mert szervetlenül bár de annyira hozzátartozik
hogy súlyához mérnék még sorozáskor is

 

 

 

Tapasztalat

 

„Ím, itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.”

József Attila

 
Belül, belül a szenvedés,
és sehol sincs rá magyarázat.
Vizsgálódhatsz köröskörül:
se fennhéjázás, sem alázat
nem vesz ki kínjaid közül.
Az ifjú álom elröpül,
égett tarló a volt vetés,
gubbadhatsz tompán, tétlenül,
kezed használhat, hadonászhat:
kevés ez is, az is kevés.
Belül, belül a szenvedés,
se kint, se bent a magyarázat.
Az ég borul, az ég derül,
a szív jajong, a szív örül,
a másiktól függetlenül,
s az ok kétféle ködbe vész:
a kés nyelét nem fogja kéz,
vad nélkül zajlik a vadászat.

 

 

 

Növényzet

Kis, ártatlan magocskák,
szép formájúak, mintha gyöngyök. –
Kertet szándékozol magad köré,
nem sejted, hogy mi lesz a vége.
De ha a mag,
de ha a televény. –
S bozót nő,
lábadba kapaszkodik,
mérget lehel rád,
mindenképp megöl.
Ó lehető öngyilkos,
óvd magad!

 

 

 

Dona nobis pacem!

Jaj, ha magát bántja az ember,
az az igazi háborúság!
Más nem képes leérni bennünk
tőrrel, karddal, puskával, ördög
atombombával, más gyilokkal,
nem képes lényünkig leérni.
Adj nékünk békét, adj, Úristen!
Hogy a láb, mint kell, hordja testünk,
hogy a kéz is kedvünkbe járjon,
hogy máj, vese, tüdő, gyomor, szív
csak egymásért, ne egymás ellen.
Az agy bírjon javukra tenni
okos-szelíd fegyelmezéssel.
Adj nékünk békét, adj, Úristen!
Adj önmagunkban, szerveinkben,
működjenek, mint gondozott gép,
ne engedj semmit elromolni,
hogy emberarcunk szép maradjon,
ne torzuljon szét kínjainktól
– törött tükörkép –, s adj, Úristen,
békét nékünk érzelmeinkben,
melyek ki- vagy befele hatnak.
Dona nobis, Domine, pacem!

 

 

 

Alvás, álom

Az elrontott nappalok után az el-
rontott éjszakák. Álom, alvás nehe-
zen, de mégis. Álom, alvás, ébre-
dés, vad fölbukkanás, miként a ten-
gerből a vízi-szörnyeké. Kalimpál a szív,
ki akar ugrani. Mire jó, hogy ott
van a régi helyén? Ám lassan-lassan megint
bezsong az agy: alvás, alvás,
alvás, álom. Közben bizakodás: nem
jut át az alváson a hiány.
jut át az alváson a hiány. És hogyha mégis,
a szájban béke is lesz már, s a nyelven
kevéske ostya-íz is átsajog
az oly rég s oly nagyon kívántból.

 

 

 

Egyben

A kaparódarázs csodája
és az, hogy meghalok. –
Hinnem kéne-e valahára,
vagy köpnöm egy nagyot?
A szokvány-bölcs jobbára bamba.
Kit értelem zavar,
nem ülhet szemlélődni dombra,
míg lent dúl a vihar.
Álarcot ölthet – példa-célra
föl is használható.
Bár ami kint békére példa,
bent könnyen robbanó.
De mégis: hinni s köpni egyben,
más mentség nem lehet.
Szerencse dolga már, hogy ebben
kinek jut jobb szerep.

 

 

 

Idill

Egy darab habszivacs valami kiszuperált heverőből. Mostanában ezen napozom, írogatok, olvasgatok a kertben, egy öreg-öreg körtefa tövében, öreg-öreg szőlőtőkék társaságában. A körtefa ágai olyan gubancosak, hogy hanyattfekve, ha a törzstől elindulok, s egyiket-másikat követni próbálom szememmel az ághegyig, alig sikerül. Gyümölcs itt-ott bújik csak a lomb között, az is éretlen még. A szőlőtőkék görbék-göcsörtösek, régi metszések, fűrészvágások sebhelyeivel. S néhány madárkás, nyiszlett fürttel.

De a gyomok, a gyomok a habszivacs partjai körül! Ők frissek, tüntetően egészségesek, gondtalanok. Erőszakosan élők. És csodálatosan idézők. Vagy nem is idézők –, talán ugyanazok ötven-hatvan év előttről. Amikor a régi temetőben, a Duna partján, az őrtorony árnyékában… Nem tépek le egyetlen darabkát sem a vérehulló fecskefűből. Az imént (ötven-hatvan éve) csináltam. Tudom, hogy sötétnarancs-színű nedv buggyan belőle. S a gyermekláncfű fehér tejére se vagyok kíváncsi. Az is most (ötven-hatvan éve) csorrant kezem fejére.

Káposztalepke villog a zöld-barna sűrűben. Akár ilyenkor a szívdobogásom: rebbeteg, változó ritmusú. Éppúgy, mint ötven-hatvan éve. Mert iszonyú hullámzások történnek az idill leple alatt.

S néhány lépésről nézve itt minden, de minden: idill.

 

 

 

Hosszabb

A nap perceit másodperceit
hogy leírni vagy hogy kimondani
hogy nehéz hogy lehetetlen nehéz
amint azok…
amint azok… Pedig ha kevesebb
ha kevesebbel…
ha kevesebbel… Mégis tán-talán
kínálkozóbb visszafelé
kínálkozóbb visszafelé Tehát:
„Amikor fölébredtem egyedül
voltam reggel úgy negyedhét körül
szívem erősen dobogott szemem
még nem nyitottam ki egy ideig
vigyáztam mert habár a műanyag
redőny lehúzva már beszúrt a nap
s megszúrta volna szemem is
s megszúrta volna szemem is Akár
apálykor a tenger akár a köd
napkeltén húzódott ki tudatom
köréből az álom csak íze lett
de képéből színéből semmi sem
bal ujjaim ágyékom…”
bal ujjaim ágyékom…” Így se megy
nem megy hisz képtelenség márpedig
ha kevesebb
ha kevesebb Marad a bőkezű
de sírós tékozlás hogy elfakult
cserépdarabkák mások sincsenek
és egyre több és több a tartozik
és egyre több és több a követel
és egyre inkább hogy adós vagyok
és egyre inkább hogy hitelező

 

 

 

Helyénvaló

Leírom: 70 s megriaszt a szám:
nem igaz tévedés
10 20 30 vagy 40 is lehetnék
akkor se lennék kevesebb
A teljesség viszonylagos
ilyen voltam s vagyok
minden percemben: szép művészi torzó
esetleg kar láb nélküli
ha úgy tervezte mestere
és épp a hiánnyal egész –
Leírom: 70 s átnyilall
fejem búbjáig az öröm:
a naptár irkafirka csak
s az ősz haj a megroskadó
térd szédülő járás: igen
most ez helyénvaló
szinkronban éveimmel így vagyok

 

 

 

Két vázlat

 

1

A test magántulajdon. –
Több bajt magántulajdon soha még.
 

2

Roppant orsókra
a frusztrálódott utakat.

 

 

 

Kórház után

Lehetett volna sokkal súlyosabb bajom
mint például egy szobatársamnak akit
elengedtek cifrázó orvosi
szavakkal hogyhát: „Így meg úgy bizony
most Németh bácsi hazamegy kiül
a kertbe egy nyugágyba s ott pihen
szívja a jó májusi levegőt”
És Németh bácsi hazament
és otthon volt három napig
nyilván kiült a kertbe is
és szívta a jó levegőt
De negyednap már semmit sem szívott
Németh bácsi meghalt negyednap –
Lehetett volna például hasonló
bajom s ma már az én szájamba is
(vagy szám helyére)
csoroghatna (esős az ősz idén)
sáros és deszkaízű sárga lé

 

 

 

Klinikai töredékek

1
(Idill)
Elődeim szoktatták ide őket
alig virrad
s az ablakpárkányon topognak
tucatnyi palaszín galamb
burukkolnak
s az üvegen
olykor be is kopognak
2
(Véletlen)
Lehettem volna (véletlen csupán)
csak test mely fal s ürít
fecseg sír és nevet
és emlékezik is talán
homályosan
s már saját könyveimnek is
azért örültem volna csak
mert kékek barnák pirosak
és betűk vannak bennük
és sorok
3
(Csak jönnének újra)
Csak jönnének jönnének újra
tisztán a szellem
rezzenései
a testi bolygásokra válaszul
ha százszor több kín járna is velük
Csak lenne bent világosság megint
mint amikor
gyakran keservesen
de mégis bőven
dőlt a vers

 

 

 

Nem folytatás

Vége lehetett volna
aludtam szépen hagytak volna békén
Akárhogy van nekem nem folytatás
ez nekem más mint azelőtt volt
amaz inkább megőrzött
film-emlék szereplőit ismerem
de mintha csak kívülről
Aki köszön
s akinek én
láthatná (kéne látnia)
hogy a szorongás
kiesett szememből
és már legföljebb a kiváncsiság
figyel
leporló életemre

 

 

 

Nem akarom

Seregek őriznének itt
élő és élettelen seregek:
amazok hallható szavakkal
emezek emlékezetükkel
Ahogy nyilván őrzik a múlt napok
neves halottait: Simon Signoret-t
Yule Brunnert Orson Wellest vagy minálunk
Tóth Dezsőt
De hiába
Majd engem is hiába
Pedig én magam is
Mivel nem akarom
itthagyni még
sem a Damjanich utcát
sem a várost
sem a püspöki levéltár barokk
tornyáról késő délután
alátündöklő napsugárt
s még sok-sok egyebet
„Ave anima candida”
Kegyetlen kedvesség: „candida” „ave”
„ave” „ave”
De én nem akarom –
Mikorra egy-testté váltam tucatnyi más
testtel utcával házzal kerttel és
a kertben néhány görcsös-görbe fával
a napi piros-fekete hírekkel
feleséggel lányokkal unokákkal
irtóztató az „ave” –
Nem akarom

 

 

 

Korábban

Taszítóanyaggal bekent hús
holdudvar-magányba kerítve
Kikapdosott betűkből idegen kéz
kedves szókat
aligha
Az alfától az ómegáig
mindent magam
Ó de korábban kellett volna
korábban kezdeni
a tanulást
Talpára bír-e állni még e láb?

 

 

 

Mint aki sétál

Az utak –
vagy még egyetlen út is
a napnak más és más szakában
Abbahagyom a tudásra törekvést –
Amit talán még hozzámfúj a szél
amit talán még lehoz az eső
azt fölveszem
megnézem jól
s elég
A billióhoz viszonyítva
a száz vagy ezer egyre megy
Ha járok csak mint aki sétál
szórakozottan
sehová

 

 

 

Szürkülni kezd

Kicsúsztak lábaim alól
ahol szerettem forgolódni:
könyvek nők versek tájai
s most kopár érdektelen út
kanyarog mindenütt elém
(Nagy oka lehet nagy oka)
Az ember indul: falja bírja
a tarka csábításokat
verébként ugrál itt meg ott
verébként csipked ezt is azt is
Aztán egyszer csak beleun
és szürkülni kezd körülötte
az addig áhított világ
(Nagy oka lehet nagy oka)
S mi marad számára? az ágy:
pihenni benne hosszasan
Mi marad? várni várni csak
bár nincs miért és nincs mire
És ködösül a horizont
majd közelebbre száll a köd
és végül a fejébe is
végül végig a bőr alá
hogy nem is lesz már túl nehéz
ha a parancs megérkezik
a legfőbb ködbe lépnie

 

 

 

Mi fontos és mi nem

Elmondtam amit hittem
ismétlés volna újra
A fontosakról persze
a nékem fontosakról
Jöhetnek a kevésbé
fontosak bagatellek
amikből áll az élet
(a nagy váz tölteléke)
hogy például rigó száll
egy ágra s farka-billent
hogy sok a fürt a szőlőn
de hogy rosszul kötöttek
hogy fagylaltot kívántam
és ettem és nem ízlett
hogy belefogtam egy várt
könyvbe és abbahagytam
hogy… még ezernyi dolgot
sorolhatnék hasonlót
s lassan fordul a kép mi
fontos mi nem valóban:
az élet váza tartó
gerince vagy kacatja? –
S habár nosztalgiával
tekintek az elúszó
tündökletes csodákra
mikért lobogtam egyszer:
ma több ha egy rigó száll
egy ágra s farka-billent
vagy elhervad a rózsa
mit néhány napja szedtem

 

 

 

Meghal az idő

Ma meghal az idő:
 
már reggel óta
 
eszméletlen hever a földön égen
Nincs felhő nincs szél szellő
 
nap nem bújik ki
Ablakon át
 
nézem s megáll a szívverésem –
Ez képletes de jó volna hogyha valódi volna
 
jó volna egy ilyen nap befejeznem
S amikor az idő
 
folytatja majd mert ez a rend
 
csak mint a földből kiásott leletből
 
derüljön ki hogy én is voltam egyszer

 

 

 

Aki

Amikor már többnyire búcsúzók
és búcsúzások
vesznek körül
és romlanak csak romlanak statisztikáim
ó mekkora
ünneplés illeti meg azt a pár
emberi lényt aki
jön
bekopogtat
köszön
és marad

 

 

 

Álság

Rendben van általában a test mondhatnám hogy a lélek is
Ha panaszkodni jut eszembe még nyugodtan teszem
Való alapja csak alig (bár lehetőség rája sok)
s nem izgat hogy az ördögöt nem jó a falra festeni
Panaszkodom kesergek hát százféle mód ezért azért
sok mindenért s titkon összekacsintgatok magammal:
„No nincs is akkora baj sőt nincs is baj voltaképpen
de jól esik ,beállni’ mikor a sablon körülmények
könnyen meggyőzhetik a kívülállót hogy nyugodtan
kezdheti a sajnálkozást együttérzést sopánkodást
én meg hallgathatom hallgathatok ráhagyhatom – ”
De várjatok csak! verseim tele lesznek harmóniával
még talán boldogsággal is mikor nem lesz okom már
mikor nem lesz okom mikor a panaszok mögött
ott áll a nyomorúság fekete serege
amikor nehéz lesz találni olyan szörnyeteg szót
amely nem bennem létezőt vagy készülőt nevezne meg
Jékely Zoltán az utolsó éveiben odajutott hogy
éjszaka nem merte kivenni kezét a paplanja alól
félt hogy a halál megragadja és többé nem ereszti el –
Bizony bizony számomra is eljön a botrányok kora
s erről nálam az ad hírt majd hogy verseim görcsös ráncai
kisimulnak s aki nem ismer azt hiszi nincs sehol hiba
De aki többet tud már rólam megérti hogy mi történt
s attól kezdve aggódással figyel s érdeklődik utánam
mert minden pillanatban megtörténhet a jóvátehetetlen

 

 

 

Belülről

El kell oltani ami lángol
(de ez csak nyomorúság)
kihuny a tűz csönd lesz s a csöndben
üszökbe lép a károsult
Később feje is súlyosul
s a föld hátán alig marad hely
ha le akarja hajtani
Ha valami maradna télre…
De addigra parázs se lesz
mehetne űri dermedésbe
nem venne észre változást
És megfog egy darab papírt
nem olvassa forgatja csak
s keserves sírást hall belülről

 

 

 

Vetkezvén bőrig meztelenre

Fáj, hogy fogyóban…?
Fáj, hogy fogyóban…? (Elfogyóban?)
Alig. Tudomásul veszem.
Sóhajtok csak mindentudóan.
Hogy mi ez? – meg se kérdezem.
Betörtem, mint X. Y.
Magam nem érvvel biztatom,
statisztikával, hogy… vagyis hát,
hogy mindig, nemcsak rendszerint,
s hogy senki sincs, ki tartva titkát
becsaphatná kedvenceit.
A kedvenc is kegyetlenül
kijózanul, ha odajut,
és odajutni kényszerül:
kitárul előtte az út. –
Hogy mi ez? – már nem kérdezem,
vetkezvén bőrig meztelenre
a nagy, utolsó küzdelemre
magam talpig fölvértezem.

 

 

 

Tér és idő kimérve

Szeretném? Nem szeretném?
– választani keserves
De itt hiába tervez
a múlt cifrább jövendőt
ahogy lesz úgyis úgy lesz
a terv bolondozás csak
vagy öncsalás (rövidke)
hamar lelepleződik
Majd jő a kényszerűség
Szeretném? Nem szeretném?
Betáplált programokkal
a perc ezrednyi része
az is hogy egy levél hull
s hogy merre száll a szélben
az is hogy visszanéz-e
akit rajongva nézek
Szeretném? Nem szeretném?
Tér és idő kimérve
s ha ismerném a módját
meg tudnám lesni könnyen
azt is mikor s hol áll meg
végképpen szívverésem
Szeretném? Nem szeretném?

 

 

 

Verkli-körökben

Átlátok újra a kerten:
kora tél a gyümölcs leverten
De nemcsak a gyümölcs – a levél is:
a kora tél már-már kései tél is
Megunnám: volna okom rá
A változás fordult unalommá
Az évszakok csereberéje
törvény érvényesülése
Megunnám: télre tavasz jön
majd folytatódik a nagy kör
nincs meglepetés az időbe
csak ismétlés ma s jövőre
Megunnám – ámde a vénség
ravaszul fogyó reménység:
mindig terem egy-egy hökken-
tő hurkot a verkli-körökben
Várom hát most is a rendet-
bontó lármát vagy a csendet
százféle sebek sokadalmát
vagy az elmúlás nyugalmát –
Hogy egy év múlva ilyenkor
múlt is lehetek – vajon erre ki gondol?
És béke… sebek… nem érint ez se meg az se
a tél s a kigöndörödő újabb tavasz se

 

 

 

Gyümölcsfák

Alig mint szépségekre… tán virágzás
idején egynéhány napig
Aztán már csak földhözkötött
hangtalan haszonállatokra
Ilyenkor indulatom se kevés
dühöngök is ha sok virág
nem köt vagy ha a gyümölcs-kisdedek közt
a halandóság túl magas
Együtt kínlódom a fagyokban:
együtt velük a viharokban
együtt a kártevők ellen s miatt
és fondorlatos betegségeikben
de nem a részvét
– az érdek szerint
Pedig
pedig ha csak a törzsüket
ha csak koronafészküket
csak egyetlen levelüket:
tisztaságuk és szépségük előtt
le kellene borulnom akkor is

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]