Ne lehessen, hogy többé ne lehessen
Búcsú-évad
| Inkább kegyetlen nyugalomban |
| s nem zümmögő aggodalomban |
|
| Hiszen mivégre kellenének |
| a megtévesztő zöngemények |
|
| Tudom: mi hogy van – haszna kára |
| Minek mi árt s mi van javára |
|
| Lehet hogy fagy harap szivembe |
| fejtől lábig dérrel belepve |
|
| festődik meg hideg szememben |
|
| és nem kell váratlanra várnom |
| leselgő rengetegbe járnom |
|
| reszketni hogy bármely bokorból |
| vad zúdul rám s föltépi torkom |
|
| Lehet hogy kőkemény kegyetlen |
| de nyugalom lesz végre bennem |
|
| nem ingó-bingó változással – |
|
| Eljött a búcsú-évad: így jó |
| ha már mellembe bújt a kígyó |
|
|
Előbb
| A senki földje felé a lobogó vidékről – |
|
| előbb a különb-különb handabandát |
|
| hogy mintha akkor kezdenéd |
|
|
Sántít a szivem
| Jaj hogy nem látok már jelképnek |
| Jaj hogy a dolgok visszatérnek |
| s az érzékszervek vallanak |
| Jaj hogy megszürkült a világ |
| Csak az álom segít kicsit |
| s mindent könnyen megértet |
| Reggel ha fölnyitom szemem |
| ágyam körül sok tarka rongy |
| S úgy indulok egy napra élni |
| hogy csak amit nagyon kell |
| de sántít sántít a szivem |
| s mint ki sokat veszített |
|
A kék madár
| s egyre higgadva mélyedve |
|
| még csak nem is bólintanak |
| és lassacskán megmérgeznek |
|
| Szárnyát lebbenti s elröppen |
| és meg sem áll a kék madár |
| s nyújtózik mind didergőbben |
| négy oldalamnál hét határ |
|
| Ha mint a gyermek… Ó bár csak!… |
| De aki… Nincs már mit tegyek |
| És nem jöhet vígabb másnap: |
|
|
Haláleset
| A szomszédban meghalt egy öregasszony |
| a szíve pille volt már – összetörték |
|
| A kerti fákat bokrokat szerette |
| sajnálta hogy csak nézni tudja őket |
|
| Beszélt velük csöndben bocsánatot kért |
| azok susogtak azt gondolta értik |
|
| „A fiatalok” – mondta és legyintett |
| föl-fölemelte botját mintha rájuk |
|
| Tegnap déltájban halt meg nyitva most is |
| ablaka a szellőző ágyneműkkel |
|
| ahogy húszegynéhány év óta látom |
| akármilyen vad télben reggelente – |
|
| Nem volt hozzá közöm szomszédomul csak |
| és most mégis fenékig fölkavarva |
|
| rakom az új rendet kint s bent magamban |
| amelyben nincs már ott az öregasszony |
|
| hogy az ablakban soha ne keressem |
| s a fák bokrok virágok közt botozva |
|
| s az ismét-szűkebb-körre-vont világban |
| zavar nélkül bírjak tovább mozogni |
|
|
Lassan felé is
| Félig vagy hányadrészig ott?
|
|
Itt már gyakran s mind gyakrabban legyintek: |
| nem érdekel. Múlasztom a napot, |
| és többé lábam elé se tekintek. |
|
| Ha cserbenhágy a szív s az ész, |
| s a csóró test remeg bőrig kifosztva: |
| megsétáltat még a legénykedés, |
| erőtlenné gyávítva jóra, rosszra. |
|
| Sok tervem végképp elmarad. |
| Ki ültette falánk agyamba őket? |
| A föld azért tovább forog. |
|
| Ki mint vetett, majd úgy arat. |
| Érzem varázsát a közelgetőnek, |
| s lassan felé is mozdulok. |
|
|
1945. május 9.
|
„Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt.”
József Attila
|
| Amikor az utcai lámpatestek |
| amikor évek után legelőször |
| amikor május elején az egyik |
| koraest szürkületében kigyúltak |
| amikor az árkok-szaggatta téren |
| a sétálók s járókelők megálltak |
| előbb hökkenten (annyi s oly kegyetlen |
| irtózatok komisz gyakorlatával |
| szegény agyongyötört idegeikben) |
| előbb hökkenten aztán fölragyogva |
| aztán egymásra nézve mosolyogva |
| úgy, hogy a szürkeséget már a villany- |
| fényen túl más sugárzás is beszórta: |
| előbb csönd lett a föld horpadt alatta |
| majd összecsattant két tenyér a csöndben |
| és még kettő még kettő s már a téri |
| nézősereg rajongva ünnepelte |
| hogy valami nagy-rossznak végre vége… |
|
|
Dialógus
|
Az ötvenéves Vigiliának
|
Látom magam (ki kit? – én s engemet): |
|
romlok naponta: egy-egy ismeret, |
|
egy-egy képesség, ami az enyém volt, |
|
riadtan észlelem: nincs… vége… szétfolyt. |
|
|
Nem sajnállak: minden vesztő napod |
|
bennem új és új csillagként ragyog, |
|
egy-egy gúzshurkot oldva, bontva rólam |
|
fölkészít, hogy szabad legyek valóban. |
|
|
Kárörvendő! Megépülésedet |
|
az én romlásomnak köszönheted: |
|
jöttél belém mint beíratlan irka, |
|
s az én történetemmel vagy beírva. |
|
|
Értem lettél, jegyezd meg, épp ezért |
|
a szép és keserű történetért, |
|
hogy ami egyszer volt, az el ne vesszen, |
|
s ne lehessen, hogy többé ne lehessen. |
|
|
Domesztikált fájdalom
| Én táplálom nem kéne afféle rákdaganat |
| vizsgálnám boncolnám próbálnám megérteni |
| hányadrész valóságos veszteség csonkulás |
| hányadrész sértődöttség toporzékoló |
| gyerek-dac – megkapnám: nem érdekelne |
| mindegy: annyira összekeveredtek |
| az elemek hogy szétszűrésük úgyse megy |
| várni kell hát nincs más menekvés – |
| vagy hát minek kell várni mire jó? |
| nem jobb-e ez a domesztikált fájdalom? |
| nem jobb-e mint a megkövült üresség? |
| s mert annak se növése se fogyása |
| hát két irányban is reménytelen |
| „Ne iparkodjál mentesülni!” ez is lehetne |
| komolyan hasznos delphoi jósda-felirat |
| vagyis kifejtve: viseld el amit nem tudsz elkerülni |
| építsd magadba ahogy az okos test |
| a belélőtt golyót úgy hogy már jobb is ha marad |
| mert szervetlenül bár de annyira hozzátartozik |
| hogy súlyához mérnék még sorozáskor is |
|
Tapasztalat
|
„Ím, itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.”
József Attila
|
| Belül, belül a szenvedés, |
| és sehol sincs rá magyarázat. |
| Vizsgálódhatsz köröskörül: |
| se fennhéjázás, sem alázat |
| nem vesz ki kínjaid közül. |
| égett tarló a volt vetés, |
| gubbadhatsz tompán, tétlenül, |
| kezed használhat, hadonászhat: |
| kevés ez is, az is kevés. |
| Belül, belül a szenvedés, |
| se kint, se bent a magyarázat. |
| Az ég borul, az ég derül, |
| a szív jajong, a szív örül, |
| s az ok kétféle ködbe vész: |
| a kés nyelét nem fogja kéz, |
| vad nélkül zajlik a vadászat. |
|
|
Növényzet
| szép formájúak, mintha gyöngyök. – |
| Kertet szándékozol magad köré, |
| nem sejted, hogy mi lesz a vége. |
|
|
Dona nobis pacem!
| Jaj, ha magát bántja az ember, |
|
| Más nem képes leérni bennünk |
| tőrrel, karddal, puskával, ördög |
| atombombával, más gyilokkal, |
| nem képes lényünkig leérni. |
|
| Adj nékünk békét, adj, Úristen! |
|
| Hogy a láb, mint kell, hordja testünk, |
| hogy a kéz is kedvünkbe járjon, |
| hogy máj, vese, tüdő, gyomor, szív |
| csak egymásért, ne egymás ellen. |
| Az agy bírjon javukra tenni |
| okos-szelíd fegyelmezéssel. |
|
| Adj nékünk békét, adj, Úristen! |
|
| Adj önmagunkban, szerveinkben, |
| működjenek, mint gondozott gép, |
| ne engedj semmit elromolni, |
| hogy emberarcunk szép maradjon, |
|
| ne torzuljon szét kínjainktól |
| – törött tükörkép –, s adj, Úristen, |
| békét nékünk érzelmeinkben, |
| melyek ki- vagy befele hatnak. |
|
| Dona nobis, Domine, pacem! |
|
|
Alvás, álom
| Az elrontott nappalok után az el- |
| rontott éjszakák. Álom, alvás nehe- |
| zen, de mégis. Álom, alvás, ébre- |
| dés, vad fölbukkanás, miként a ten- |
| gerből a vízi-szörnyeké. Kalimpál a szív, |
| ki akar ugrani. Mire jó, hogy ott |
| van a régi helyén? Ám lassan-lassan megint |
| bezsong az agy: alvás, alvás, |
| alvás, álom. Közben bizakodás: nem |
| jut át az alváson a hiány. |
| jut át az alváson a hiány. |
És hogyha mégis, |
| a szájban béke is lesz már, s a nyelven |
| kevéske ostya-íz is átsajog |
| az oly rég s oly nagyon kívántból. |
|
Egyben
| A szokvány-bölcs jobbára bamba. |
| nem ülhet szemlélődni dombra, |
|
| Álarcot ölthet – példa-célra |
| Bár ami kint békére példa, |
|
| De mégis: hinni s köpni egyben, |
| Szerencse dolga már, hogy ebben |
|
|
Idill
|
Egy darab habszivacs valami kiszuperált heverőből. Mostanában ezen napozom, írogatok, olvasgatok a kertben, egy öreg-öreg körtefa tövében, öreg-öreg szőlőtőkék társaságában. A körtefa ágai olyan gubancosak, hogy hanyattfekve, ha a törzstől elindulok, s egyiket-másikat követni próbálom szememmel az ághegyig, alig sikerül. Gyümölcs itt-ott bújik csak a lomb között, az is éretlen még. A szőlőtőkék görbék-göcsörtösek, régi metszések, fűrészvágások sebhelyeivel. S néhány madárkás, nyiszlett fürttel.
De a gyomok, a gyomok a habszivacs partjai körül! Ők frissek, tüntetően egészségesek, gondtalanok. Erőszakosan élők. És csodálatosan idézők. Vagy nem is idézők –, talán ugyanazok ötven-hatvan év előttről. Amikor a régi temetőben, a Duna partján, az őrtorony árnyékában… Nem tépek le egyetlen darabkát sem a vérehulló fecskefűből. Az imént (ötven-hatvan éve) csináltam. Tudom, hogy sötétnarancs-színű nedv buggyan belőle. S a gyermekláncfű fehér tejére se vagyok kíváncsi. Az is most (ötven-hatvan éve) csorrant kezem fejére.
Káposztalepke villog a zöld-barna sűrűben. Akár ilyenkor a szívdobogásom: rebbeteg, változó ritmusú. Éppúgy, mint ötven-hatvan éve. Mert iszonyú hullámzások történnek az idill leple alatt.
S néhány lépésről nézve itt minden, de minden: idill.
|
Hosszabb
| A nap perceit másodperceit |
| hogy leírni vagy hogy kimondani |
| hogy nehéz hogy lehetetlen nehéz |
| amint azok… |
Pedig ha kevesebb |
| ha kevesebbel… |
Mégis tán-talán |
| kínálkozóbb visszafelé |
Tehát: |
| „Amikor fölébredtem egyedül |
| voltam reggel úgy negyedhét körül |
| szívem erősen dobogott szemem |
| még nem nyitottam ki egy ideig |
| vigyáztam mert habár a műanyag |
| redőny lehúzva már beszúrt a nap |
| s megszúrta volna szemem is |
| s megszúrta volna szemem is |
Akár |
| apálykor a tenger akár a köd |
| napkeltén húzódott ki tudatom |
| köréből az álom csak íze lett |
| de képéből színéből semmi sem |
| bal ujjaim ágyékom…” |
Így se megy |
| nem megy hisz képtelenség márpedig |
| ha kevesebb |
Marad a bőkezű |
| de sírós tékozlás hogy elfakult |
| cserépdarabkák mások sincsenek |
| és egyre több és több a tartozik |
| és egyre több és több a követel |
| és egyre inkább hogy adós vagyok |
| és egyre inkább hogy hitelező |
|
Helyénvaló
| Leírom: 70 s megriaszt a szám: |
| 10 20 30 vagy 40 is lehetnék |
| minden percemben: szép művészi torzó |
| és épp a hiánnyal egész – |
| s az ősz haj a megroskadó |
| szinkronban éveimmel így vagyok |
|
Két vázlat
| Több bajt magántulajdon soha még. |
|
|
Kórház után
| Lehetett volna sokkal súlyosabb bajom |
| mint például egy szobatársamnak akit |
| elengedtek cifrázó orvosi |
| szavakkal hogyhát: „Így meg úgy bizony |
| most Németh bácsi hazamegy kiül |
| a kertbe egy nyugágyba s ott pihen |
| szívja a jó májusi levegőt” |
|
| és otthon volt három napig |
| nyilván kiült a kertbe is |
| De negyednap már semmit sem szívott |
| Németh bácsi meghalt negyednap – |
|
| Lehetett volna például hasonló |
| bajom s ma már az én szájamba is |
| csoroghatna (esős az ősz idén) |
| sáros és deszkaízű sárga lé |
|
|
Klinikai töredékek
| Elődeim szoktatták ide őket |
| s az ablakpárkányon topognak |
|
| Lehettem volna (véletlen csupán) |
| csak test mely fal s ürít |
| s már saját könyveimnek is |
| mert kékek barnák pirosak |
|
| Csak jönnének jönnének újra |
| a testi bolygásokra válaszul |
| ha százszor több kín járna is velük |
| Csak lenne bent világosság megint |
|
|
Nem folytatás
| aludtam szépen hagytak volna békén |
|
| Akárhogy van nekem nem folytatás |
| ez nekem más mint azelőtt volt |
| film-emlék szereplőit ismerem |
|
| és már legföljebb a kiváncsiság |
|
|
Nem akarom
| élő és élettelen seregek: |
| amazok hallható szavakkal |
|
| Ahogy nyilván őrzik a múlt napok |
| neves halottait: Simon Signoret-t |
| Yule Brunnert Orson Wellest vagy minálunk |
|
| sem a püspöki levéltár barokk |
|
| Kegyetlen kedvesség: „candida” „ave” |
|
| Mikorra egy-testté váltam tucatnyi más |
| testtel utcával házzal kerttel és |
| a kertben néhány görcsös-görbe fával |
| a napi piros-fekete hírekkel |
| feleséggel lányokkal unokákkal |
|
|
Korábban
| Taszítóanyaggal bekent hús |
| holdudvar-magányba kerítve |
| Kikapdosott betűkből idegen kéz |
| Ó de korábban kellett volna |
|
| Talpára bír-e állni még e láb? |
|
|
Mint aki sétál
| a napnak más és más szakában |
|
| Abbahagyom a tudásra törekvést – |
| Amit talán még hozzámfúj a szél |
| amit talán még lehoz az eső |
|
| a száz vagy ezer egyre megy |
|
| Ha járok csak mint aki sétál |
|
|
Szürkülni kezd
| ahol szerettem forgolódni: |
| s most kopár érdektelen út |
| (Nagy oka lehet nagy oka) |
| Az ember indul: falja bírja |
| verébként ugrál itt meg ott |
| verébként csipked ezt is azt is |
| Aztán egyszer csak beleun |
| és szürkülni kezd körülötte |
| (Nagy oka lehet nagy oka) |
| S mi marad számára? az ágy: |
| Mi marad? várni várni csak |
| bár nincs miért és nincs mire |
| majd közelebbre száll a köd |
| hogy nem is lesz már túl nehéz |
|
Mi fontos és mi nem
| ma több ha egy rigó száll |
|
|
Meghal az idő
|
eszméletlen hever a földön égen |
| Nincs felhő nincs szél szellő |
|
nézem s megáll a szívverésem – |
| Ez képletes de jó volna hogyha valódi volna |
|
jó volna egy ilyen nap befejeznem |
|
folytatja majd mert ez a rend |
|
csak mint a földből kiásott leletből |
|
derüljön ki hogy én is voltam egyszer |
|
Aki
| Amikor már többnyire búcsúzók |
| és romlanak csak romlanak statisztikáim |
| ünneplés illeti meg azt a pár |
|
Álság
| Rendben van általában a test mondhatnám hogy a lélek is |
| Ha panaszkodni jut eszembe még nyugodtan teszem |
| Való alapja csak alig (bár lehetőség rája sok) |
| s nem izgat hogy az ördögöt nem jó a falra festeni |
| Panaszkodom kesergek hát százféle mód ezért azért |
| sok mindenért s titkon összekacsintgatok magammal: |
| „No nincs is akkora baj sőt nincs is baj voltaképpen |
| de jól esik ,beállni’ mikor a sablon körülmények |
| könnyen meggyőzhetik a kívülállót hogy nyugodtan |
| kezdheti a sajnálkozást együttérzést sopánkodást |
| én meg hallgathatom hallgathatok ráhagyhatom – ” |
| De várjatok csak! verseim tele lesznek harmóniával |
| még talán boldogsággal is mikor nem lesz okom már |
| mikor nem lesz okom mikor a panaszok mögött |
| ott áll a nyomorúság fekete serege |
| amikor nehéz lesz találni olyan szörnyeteg szót |
| amely nem bennem létezőt vagy készülőt nevezne meg |
| Jékely Zoltán az utolsó éveiben odajutott hogy |
| éjszaka nem merte kivenni kezét a paplanja alól |
| félt hogy a halál megragadja és többé nem ereszti el – |
| Bizony bizony számomra is eljön a botrányok kora |
| s erről nálam az ad hírt majd hogy verseim görcsös ráncai |
| kisimulnak s aki nem ismer azt hiszi nincs sehol hiba |
| De aki többet tud már rólam megérti hogy mi történt |
| s attól kezdve aggódással figyel s érdeklődik utánam |
| mert minden pillanatban megtörténhet a jóvátehetetlen |
|
Belülről
| El kell oltani ami lángol |
| kihuny a tűz csönd lesz s a csöndben |
|
| s a föld hátán alig marad hely |
|
| De addigra parázs se lesz |
| nem venne észre változást |
|
| És megfog egy darab papírt |
| nem olvassa forgatja csak |
| s keserves sírást hall belülről |
|
|
Vetkezvén bőrig meztelenre
| Fáj, hogy fogyóban…? |
(Elfogyóban?) |
| Sóhajtok csak mindentudóan. |
| Hogy mi ez? – meg se kérdezem. |
| Magam nem érvvel biztatom, |
| statisztikával, hogy… vagyis hát, |
| hogy mindig, nemcsak rendszerint, |
| s hogy senki sincs, ki tartva titkát |
| Hogy mi ez? – már nem kérdezem, |
| vetkezvén bőrig meztelenre |
| a nagy, utolsó küzdelemre |
| magam talpig fölvértezem. |
|
Tér és idő kimérve
| Szeretném? Nem szeretném? |
| ahogy lesz úgyis úgy lesz |
| Szeretném? Nem szeretném? |
| az is hogy egy levél hull |
| s hogy merre száll a szélben |
| Szeretném? Nem szeretném? |
| azt is mikor s hol áll meg |
| Szeretném? Nem szeretném? |
|
Verkli-körökben
| kora tél a gyümölcs leverten |
| De nemcsak a gyümölcs – a levél is: |
| a kora tél már-már kései tél is |
|
| A változás fordult unalommá |
|
| Megunnám: télre tavasz jön |
| majd folytatódik a nagy kör |
| nincs meglepetés az időbe |
| csak ismétlés ma s jövőre |
|
| ravaszul fogyó reménység: |
| mindig terem egy-egy hökken- |
| tő hurkot a verkli-körökben |
|
| Várom hát most is a rendet- |
| bontó lármát vagy a csendet |
| százféle sebek sokadalmát |
| vagy az elmúlás nyugalmát – |
|
| Hogy egy év múlva ilyenkor |
| múlt is lehetek – vajon erre ki gondol? |
| És béke… sebek… nem érint ez se meg az se |
| a tél s a kigöndörödő újabb tavasz se |
|
|
Gyümölcsfák
| Alig mint szépségekre… tán virágzás |
| Aztán már csak földhözkötött |
| hangtalan haszonállatokra |
|
| Ilyenkor indulatom se kevés |
| nem köt vagy ha a gyümölcs-kisdedek közt |
|
| Együtt kínlódom a fagyokban: |
| együtt velük a viharokban |
| együtt a kártevők ellen s miatt |
| és fondorlatos betegségeikben |
|
| pedig ha csak a törzsüket |
|
| tisztaságuk és szépségük előtt |
| le kellene borulnom akkor is |
|
|
De hogyha mindez csak mese?
Eljön mindenképp
| csak tőled nem tőled soha – |
| Mind telibb vagyok rettegéssel |
| ha csak a konyhában időzöl |
| bevásárolni mégy a boltba |
| alszom s te is mindketten alszunk |
| kiesünk egymás tudatából: |
| mintha a levegőt veszítnénk |
| mintha szívünkbe tőr verődne |
| mintha tigris tépné a torkunk |
| bár ott vagyunk egymás tövében – |
| Ezt nagy táblára írta törvény |
| kis törvények és kicsi táblák |
| kis keresztekkel ha beszórják |
| a nagy táblán marad a törvény |
| marad ha mindig hangosabb is |
| az oktatás hogy ne bomoljunk: |
| eljön mindenképp az a perc mely |
| egyikünkből vadidegent gyúr |
| csontokat vagy maréknyi port csak |
| de másikunk iránt közömböst |
| eljön mindenképp hogy a két kéz |
| széttépődik s lehull az egyik |
| mint falevél szülő-gallyáról |
| s a falevél vissza se néz: holt – |
| a gally meg hasztalan siratja |
|
Kétely
| Bő pátosz: várjatok, megyek, |
| anyám, apám s ti többiek! |
| Tapasztalattal megrakottan |
| kioktattok majd, ott mi hogy van, |
| aztán egymástól már sose… |
|
| De hogyha mindez csak mese? |
|
|
Apám-öcsém
| Apám-öcsém, öcsém-apám, (hogyan jobb? |
| hisz nálad tíz évvel följebbre tartok), |
|
| ha majd… Vagy inkább már most: képzeletben |
| leültetlek erővel, kérdezetlen, |
|
| leültetlek, hogy csöndben megbeszéljük, |
| miként is állunk, ezt ha már megértük, |
|
| mert illetlenség minden jó családnál, |
| ha a fiú többet tud az apánál, |
|
| már hogy az életből, vagyis ha korban |
| tovább jutott annál, ki visszatorpant, |
|
| s fiát – kiskölyköt még – magára hagyta, |
| hogy hasznát aztán önnön kára adja. |
|
| Röstellnéd, félek, hogyha rajtakaplak: |
| erről-arról nincs is, szegény, fogalmad, |
|
| például, hogy milyen lobogva, fennen |
| készül a férfi-láng kihunyni bennem, |
|
| készül a szégyen bűntelen fejemre, |
| hogy mások állnak megcáfolt helyemre, |
|
| s hogy ez a nyomorúság nem sajátom: |
| mindenkié, ki átlép egy határon. |
|
| A tiéd nem lett még, nem ismered hát. – |
| S mondhatnék jóval több efféle példát, |
|
| apám-öcsém. – Hanem mily esztelenség: |
| tengernek kis, nagy bögre nem különbség, |
|
| s ha te kicsi s én nagy bögrényit éltem, |
| csak semmicskék a tenger méretében. – |
|
| Úgy ám, apám-öcsém! Mit érzelegni? |
| „Ma nékem, holnap néked” – kész… csak ennyi. |
|
|
A feltámadásig
| Menhelyére (várába) aljasan |
| Szemében ott volt az egész tündéri hely |
| hisz ő se képzelhette így |
| akkor meg kapjon vissza mindent |
|
Nincs többé
| Fölszakadt és kihullottak belőle |
|
| Nincs többé nincs nincs soha többé |
|
| Négy napja még e karosszékben ült |
| még olykor föl is nevetett |
| kórházba készült megbízásokat |
|
| mosollyal arcán mászott föl a lépcsőn |
| köszönte hogy megosztjuk gondjait |
|
| El kell égetni szürke porrá |
|
| Utolsó bátyám volt szegény |
|
|
Nagylányaim
| Látom – bárcsak ne látnám! gyöngülésetek |
|
| Szemetekben suta gyanakvás félelem |
| növekszik terjed mint a hályog |
|
| Pedig csalok: aki csak ember lenni kezd |
| arra egyformán sújt a törvény |
|
| És eljön az idő hogy majd megtépetik |
|
| Mint megtörtént s történik még mindig velem |
| és történik mindenki mással – |
| Ó nagylányaim – istenem! – |
|
|
Megtörtént
| Hát megtörtént… meg: elbillent a mérleg: |
| kilencből hárman… ennyien maradtunk, |
| és apa, anya sincs… Sírtunk, sirattunk, |
| de már csak hármunkat rongál az élet. |
|
| A döbbenet kevesbül mostanában, |
| inkább szokásból, kárörvendve csöppet, |
| hogy nem mi – még nem ránk szórják a földet… |
| Két nő, egy férfi a csapott családban. |
|
| Töpreng az ember: ki járt jól? ki vesztett? |
| Aki még vállán hordja a keresztet, |
| vagy akinek már sírdombjára tűzték? |
|
| Töpreng, később legyint: öt, tíz vagy ötven… |
| Olyan mindegy. – Aztán már sose töpreng: |
| él, és ez ellen nincs számára mentség! |
|
|
Külön marad
|
Nepoti carissimo
| Sem emberfölötti, sem emberi |
| parancs el nem rendelheti, |
| hogy két szót, mik össze nem illenek, |
|
| Meghalt –, ezt így magában mondhatom, |
| de hogy ki halt meg, a kedves rokon |
| nevét e csúf szóhoz nyelvemre nem |
|
| Számomra a kettő külön marad, |
| holott a keserves tapasztalat |
| már megtanított mindent elfogadni |
|
| De páros képtelenség képtelent |
| valóságossá akkor sem teremt, |
| s most innen közelíthetem vagy onnan: |
|
| Képzeltem: mennek lassan a napok, |
| és ő él mindig, amíg én vagyok, |
| s a drága múltból nyúlva bármihez, |
|
| S hűséggel őrzi lényem jobb felét: |
| a víz szagát, a víz hűs jóizét, |
| a partokat s a fűzfák monoton |
|
| Visszahozza a megdermedt Dunát, |
| hogy vakmerősködtük a jégen át: |
| kotorva nagy botokkal az utat |
|
| És vissza bokros életem sötét |
| s világos száz történetét, |
|
| A temetőt ha vesszővel verem, |
| őt többé föl nem kelthetem: |
| elvitték sompolygó szelek, |
| én meg még itt járok-kelek. |
|
| Így hát makacs nem! nem! azért se! nem! |
| hogy ő… hogy meghalt: egybe nem teszem. |
| Hogy ő halt meg, teljes jogon |
|
| Evégett nyiltan és nagyot csalok: |
| másokkal úgy csinálok, tárgyalok, |
| mintha… De mégse merjen senki ember |
|
| Mert kettesben folytatjuk, ami volt, |
| s én – aki én, ő – ő lesz, aki volt, |
| s értjük egymást, vagy ütközünk, |
| mint szoktunk, úgy teszünk. – |
|
| S ha később (szégyen) én is követem, |
| s a rendre már nem gondol senki sem, |
| paráznán úgyis egybe-párzanak |
|
|
A kicsi test
|
Orsikának
| – rettenetes! rettenetes! – |
| hajlott könyök térd befelé |
| pálcát port bűbáj-vizeket |
| körmönfont gyógy- s műszereket |
| hagyjatok – ez a kicsi test |
| – rettenetes! rettenetes! – |
| példát mutat e kicsi test |
| – rettenetes! rettenetes! – |
| hogy mik vagyunk mi emberek |
| egyik nap sok-sokféle kincs |
| másik nap mindenféle nincs |
| bizonyság rá e kicsi test |
|
A kézműves halála
|
Martyn Ferenc élő szellemének
| Meghalt a festő-szobrász meghalt a művész a mester |
| a „kézműves” ahogy magát nevezni szokta és szerette |
| s a még-érintetlen formák vonalak színek |
| most már nélküle-árván várnak más jótevő kezekre |
|
| Meghalt… elment az ajándékozó a mindig ajándékhozó |
| aki a teremtett világot szebbé tette kirakva számos új dologgal |
| nevelte a szemet gyöngéd noszogatással |
| okos példázatokkal olykor villámvető haraggal |
|
| Elment… Amit már megcsinált az beleépül az időbe |
| az idő tartja védi – s lesz majdan szelid temetője |
| De amit félbehagyott az nyugtalanul és izgatottan |
| lüktet szédül tolong sóvárog befejezőre |
|
| Mit látott a kézműves ha körülnézett vagy ha magába? |
| A törvényt a törvényeket a kinti és a benti szépet |
| s kiszűrt belőlük sok ezer őrizendőt sok ezer igazat |
| („A Szép: igaz s az Igaz: szép” – ismerjük a költő-beszédet) |
|
| Nem áll többé soha állványa előtt senkivel és nem magyaráz |
| alig-szóval de gazdag mozdulatokkal éles szemmel: |
| itt egy inda (kígyóz a kéz) ott egy átló (nagy lendület) |
| s vizsgál a szem bűvöl kísért parancsol makacs türelemmel |
|
| A táj seregnyi titkai: virágok kórók hegygerincek |
| nyilatkozásai – az ő módján – örökre megszakadtak |
| Pedig szerettek volna mások is szerettek volna nagyon szerettek volna |
| Eztán már létezésük végéig így maradnak |
|
| Elment a festő-szobrász helyette a mozgó a színeváltó |
| világ kommentár híján nyersen és átszüretlen |
| kínálja képeit szobrait az így nehezen elviselhetőket |
| hisz nélküle zavarosak s az ember is fölkészületlen |
|
| Nem hallja azt se hogy a szerencsétlen ecsetek spatulák |
| festékek csöndesen szipognak – már haszontalanok |
| s összebújva a régi palettákon is asztalkákon is |
| szokásos otthonukban is didergetően hontalanok |
|
| Elment a festő-szobrász elment elromlott – ó jaj! – a teste |
| Ó jaj! gyalázat hogy ennyire meg kellett szégyenülnie |
| De bennünk harsonák ébrednek és dicsérik őt: |
| a halhatatlannak előbb a földbe kell kerülnie |
|
| És egyszer véget ér a szorgos kukacok ténykedése |
| s a kézműves olyanná válik mint valamely ritka szobra |
| olyanná válik a vállcsontja borda-kosara koponyája csigolyalánca: |
| így őrzi meg magát kettősen (mert testében is) az eljövendő századokra |
|
|
Szabó Ede
| Ez a kicsi csúnyácska ember ez a Szabó Ede |
| de keservesen kínoz öt napja immár |
| oly menthetetlenül beléivódott sejtjeimbe |
| s idegeimbe (lelkembe) hogy reggeltől estig |
| nem szabadulok tőle s olvasás közben |
| rádióhallgatás tévénézés alatt |
| de az élet prózaibb dolgaiban is |
| figyelmem közepébe ül s akármihez |
| csak úgy érhetek el ha körbejárom |
| vagyis Szabó Edébe ütközik |
| ébrenlétem minden órája perce |
| sőt álmaimé is úgy vettem észre |
| zajongó szívverése is csak akkor |
| csitul meg hogyha őrá gondolok – |
| Öt napja immár… |
Kereken másfél hete |
| azt írta még egy lapon: „Életem |
| eddigi legmélyebb pontjáról fölfelé |
| kapaszkodom s kezdek lassan kimászni” |
| S ez a kicsi csúnyácska ember ez a Szabó Ede |
| bitangul átejtett: öt napja szépen |
| fogta magát s nem bánva semmit |
| a fentebbi közlést sem (szótartó volt pedig) |
| előrejelzések nélkül tehát váratlanul |
| meghalt |
Most meg öt napja rá (hogy éppen |
| temetik és én messze tőle betegen |
| fekszem) a kínzatás inkább erősödik |
| mert nehezebb temetni úgy hogy még a temetést is |
| nekünk kell fölépítenünk és nem gyászolhatunk csupán |
| eleresztve magunk ahogy a fájás kényszerít |
|
| Meghalt Szabó Ede ez a kicsi csúnyácska ember |
| Rilke Hölderlin Nietzsche Krúdy Hesse |
| s hasonló méltóságos elmék híve bizalmasa |
| nekem tudós és tisztelt jóbarátom |
| fényességes jó elme maga is |
| És mert az említett nagyok most már kedvük szerint mozognak |
| szeretném őket ünnepélyesen |
| megkérni hogy a temetéskor |
| állják körül a sírgödröt amelybe |
| a kicsi és csúnyácska testet leteszik |
| szellemét (lelkét) meg mely nyilván ott bolyong még |
| előbbi fészkénél vigyék magukkal |
| tanítsák ki a főbb tudnivalókra |
| majd utána engedjék meg neki |
| hogy mindig mellettük maradjon |
|
|
Egy verseskönyvvel kezemben
|
Kálnoky László halálára
| Jött a hír, hogy beteg, hogy a |
| Balaton mellől haza kellett mennie. |
| Aztán, hogy kórházba került. |
|
| Pár száz kilométerre innét egy agyongyötört test, |
| kezemben meg egy gyönyörű könyv |
| „Ne hidd, hogy odatúl találkozunk, |
| én sem hiszem. A végtelen időben |
| nem ismétlődik kétszer ugyanaz.” |
| „Ki tudja, hova lett H. Sz., |
| a csetlő-botló versfaragó? |
| „De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan. |
| ,Halott szegény’, – mondja a tiszt a hölgynek. |
|
| Pár száz kilométerről is láttam szemét: |
| ilyen szelíd szemmel az iszonyúba, |
| S nemsokára a rideg közlemény: |
| „Kálnoky László költő 73 éves |
|
| most már kőbe vésve minden sora, |
| nincs egyetlen szaván se változtatni mód |
|
| (született most is, szült a költő) mítoszok! |
| Magát szülte mítosszá furcsa módon, |
| a szokással épp ellentétesen: |
| megkicsinyítve, elrontva személyét |
| szinte a teljes tagadásáig, |
| amely, bár „disszonáns, de mégis fülbemászó”. |
|
| ez az „elúszó, disszonáns, de mégis fülbemászó” |
| és ez a többé-semmi-költő, |
| mítosz lett, mítoszunk lett: |
| magyaráz, egybetart, vezet, vigasztal, |
| röviden: van, van – létezik javunkra, |
| és lesz, lesz – létezik javunkra, |
| legalább úgy, ahogy a víz, a föld s a levegő. |
|
|
Mikor először értesültem arról hogy Szederkényi Ervin gyógyíthatatlan
| Ostoba ökör-test még lázadónak se mondható |
| mert minden valamirevaló lázadónak |
| oka és célja van a lázadással |
| De ez a test a tiéd ami te vagy de mégse te |
| mért lázadozott volna hisz célja se volt oka se |
| Csak egyszerűen rosszul tett egy és más tudniillőt |
| és aminek erre kellett volna mennie arra ment |
| aminek meg kellett volna állnia nem állt meg |
| s lett zűrzavar és ami te vagy de mégse te |
| most látványosan szétdúlja azt ami valóban te vagy |
| te vagy mert soha nem volt s nem lesz hozzád hasonló |
| pláne veled mindenben azonos – |
| Így hát már el kell kezdeni |
| kitörölni téged a Könyvből följegyezni |
| megörökíteni mozgásod hangod arcod |
| barátom szerencsétlen jóbarátom – – |
|
| „Irreverzibilis folyamat” |
| – mondják az okos orvosok – |
| ez indult meg benned: vagyis föltarthatatlan szétesés |
| És tudatodban? Egyáltalán tudod-e? |
| (Mi lenne jobb? Nem tudnod-e vagy tudnod-e?) |
| Nem merlek látogatni Mit tegyek? |
| Tréfálkozzam-e? Tervezzünk-e közösen? |
| Vitatkozzam-e mintha egy idő után |
| úgy folyna minden mint előbb? |
| Viselkedjem-e – ha kell – kíméletlenül |
| hogy azt hidd?… Vagy öklözzem-e |
| dühödten ágyad s míg könnyem patakzik |
| káromkodjam-e szidjam-e az Istent |
| (a Teremtőt?) a csoda-test tömérdek fogyatékát |
| hogy a zseni hányszor volt tyúkeszű? – – |
|
| Barátom én szerencsétlen barátom |
| már nem használna semmi: ez se az se |
| a zűrzavar lám állandósodik |
| fokozódik s lesz egyre bonyolultabb |
| Várnunk kell hát kussolva béna szívvel |
| míg nem lesz végre nagy-nagy csönd tebenned |
|
|
Drága barátom
| Jár de gubancba keveredve |
|
| Azt mondták hajdan: gyönyörű vagy |
|
| Sasfülemüle mintha porba hullana: |
|
| volt-csoda-hangod: pőre rikács |
| A régit többé senki más – |
|
| nyomorúságoddal össze ne annyira törj! |
|
| én még alig-zúzottan élhetem |
|
|
Golgelóghi
|
Határ Győzőnek
| A kicsi rettegés, a kicsi rémek |
| amaz első 1000 előtt – nevetség: |
| gyermek-iszonyat, humbug-szörnyüségek, |
| játék-viharcsapás, forgó üresség. |
|
| S a Parouzia nem jött. Elfeledték. |
| Megbékültek a fölborzolt kedélyek, |
| s a rettegést utólag csak nevették |
| bár jósoltak még néha-néha véget. – |
|
| Most 2000 előtt jégtiszta ésszel |
| kapcsolók, gépek higgadt társulása |
| készül szép földünket szemétre hányni; |
|
| s egy-egy apró siló is fél világnyi |
| rontó erő irtóztató lakása. |
| – Áldassék hát, ki int és jajveszékel! |
|
|
Az idegenvezetőt köszönti egy másik idegenvezető
|
Az ötvenéves Bertók Lászlónak
| Bizony, kartárs, ahogy tanácsos |
| időnként az agyonkuszált napokban, |
| már azt se tudja, hogy hol a feje, |
| melyik a jobb lába, melyik a bal, |
| tehát: ahogy időnként általában |
| helyes megállni egy kevés időre, |
| s összegezni, szemlézni, helyre rakni, |
| s tervezni a legközelebbi |
| megállóig (addig feltétlenül), |
| hogy enélkül az élet csak gubanc lesz, |
| amint például a csővezetékek |
| dolga a mi (már nem is annyira) |
| szokás szerint a főszezonban |
| ásnak ki, sáncolnak körül, cserélnek |
| úgyhogy a szakmánk dolgozóinak, |
| kedvünk lenne idegenforgalom
|
| helyett idegenbukdácsolásnak nevezni |
| azt, ami zajlik itt ilyenkor, |
| (talán ez is a cél, a régi forma |
| unalmas lett, ezzel viszont |
| ki lehet tűnni: – roppant egyedi), |
| tehát, ismétlem: jó megállni olykor, |
| nekünk most mindenképp, e nagy cölöpnél, |
| amelyre egy szép 50-es van írva, |
| megértük mind a ketten – hála Isten, |
| önt, – emlékszik? – ezerkilencszáznyolcvan |
| szeptember ötödikén, pont a déli |
| harangszókor nem ütötte el a |
| zebrán az a bunkó taxis legény, |
| a különféle taxik s taxisok, |
| megértük, álljunk meg kicsit, |
| szemlézzünk, összegezzünk! – ám ezúttal |
| hozzunk virágot is, tegyünk |
| ünneplő eszközt is kezünk ügyébe: |
| ételt, italt – ilyesmiket, |
| s én, mint afféle szakmabéli, |
| éppen mert szakmabéli véleménye, |
| csak meggyőzőbb, mint egy laikusé, |
|
| ön (hogy dedukciós módszerrel éljek, |
| és a konklúziót tegyem előre), |
| már régesrég tapasztaltam, hogy járatos |
| egy s másban, amiben csak kevesen, |
| hogy olyasmiket tud, miket csak kevesen, |
| hogy gyakran tesz kitérőket, kalauzol |
| addig még ismeretlen tájakon, |
| hogy az a város, ahol működik, |
| örülhet, mert jóhírét önnek is köszönheti, |
| esetleg úgy látszhat, hogy ködösítek, |
| s gondolhatják: „Ahá, a két haruspex!”, |
| dehát mi, hogyha összebotlunk, |
| nem pislogunk hamis mosollyal egymásra, |
| számunkra az idegenvezetés, |
| az is komoly, ha megkérdem: vajon |
| ünnepnapjára mit kívánjak? |
| nyilván szakmába vágó valamit |
|
| végezze az idegenvezetést, |
| mutasson meg sok mindent városunkból, |
| de a városon túliból ugyancsak, |
| és ne az idegeneknek csupán, |
| hanem az itt lakóknak is, |
| és ne csak, ami kívül van, csak azt, |
| hanem, ami bennük rejtőzik, azt is |
|
| a következő újabb ötven évben. |
|
|
Tapasztalatcsere
| most már nem lenne szükség |
| s a régi brancs nyugodtan |
| mi történt hogy fogyott meg |
| ki hogy készüljön az útra |
|
A férfi-lét koreográfiája
Gazdag vagyok
| sőt visszaéveznem évtizedeznem |
| sőt több-több évtizedeznem |
|
| Ez persze kint csak képzeletben |
|
| szememmel tudatlan szövetkezett |
|
| számban fűzfalevél fanyar |
|
| most is jó hatvan év után – |
|
| Hát így! – S még százezer |
| és mind az enyém az enyém: |
|
|
De most
| Rossz rend: a kizárás bezár |
| mintha jámbor sétálót egy tetőcserép |
| Fáj fáj fáj fáj és fáj nagyon |
| és soha hozzám soha együtt |
| hűlt porom is reszketni fog |
| Akkor már mindegy: az nem én |
| nagy-nagy baj történik velünk |
|
Valami érték elveszett
| A testét is… szerettem volna persze azt is |
| De főként testéhez nem illő sorsa fáj |
| mert szebbnek kéne lennie |
| szebbnek mint lesz bizonnyal |
| Nem érezte nem is tanulta meg soha |
| s az áhítat mellőle elriadt |
| A testét azt is… Most már csak sután |
| dünnyögve fejcsóválva könnytelen |
| kísérem szemmel tántorgásait: |
|
Élt bennem él is
| Halt volna meg vagy tűnt el volna végképp |
| Most levelet írt idézte a múltat |
|
| Élt bennem él is mint egy régi szép kép |
| vonásai bár nyilván meglazultak |
|
| S ha még az Isten megver azzal is hogy |
| találkozom vele valami módon: |
|
| borotva éle metszi szét a titkot |
| és nyersen s óhatatlan megcsalódom – |
|
| Nincs mentség: szép csak emlékben maradhat |
| aki egyszer az idő martaléka |
|
| Kerülni kell ha ismét ránktapadhat |
| közös múltunk akármi morzsaléka |
|
| mert veszteség lesz veszteség belőle |
| kis vagy nagy seb de seb minden bizonnyal |
|
| űr mérhetetlen tudható előre |
| telisteli sokoldalú iszonnyal |
|
| De futva tőle nem hagy el meleg fény |
| hozzánk nő és kísér híven halálig |
|
| s láthatatlanul de mint védő ereklyénk |
| énünkké lesz míg énjéből kiválik |
|
|
Visszhang növeszti
| Tagló zuhant s minden megállt |
| A taglós kéz is megpihent |
| Osztott sikert osztott halált |
|
| Benne nagyobb űr mint maga |
| visszhang növeszti óriásra a |
|
|
Inkább a kiábrándulás
| Csitulásra nem is a csitulás |
| És nem is a szép bodros lányölekből |
|
| Szégyen hogy az ember szégyen |
|
|
Szigor
| (mikor már úgy sincs sok nagyon) |
| több nappalom meg éjjelem |
| hogy hagyta hogy érdes magam |
| hogy hagyta bennem őt magát |
| s holott lehetett volna kész |
| hagyta hogy kínlódjam vele |
| hogy most valahol van de hogy |
| hogy seregestül hullt ki szép |
| s dobálhatom szemétbe mind |
| s hogy benne az évszámokat |
| s romlottabbá tett mint vagyok |
|
| én azt meg nem bocsáthatom |
|
|
Keserű
| Szép állatok furfangja őrzi, |
| ám csak gyalog s épp hogy nem éhen. |
| Hogy van még följebb is világ, |
| s fénylőbb, dúsabb, mint amit ismer, |
| csak sejti, de „Nulla cupido…” |
| Ilyenformán bőszen csinálja |
| s mint szertartást a félig állat- |
| vonal szokásos ténykedését, |
| mit, lám, a test s a test javára |
| kiépült ösztönök sugallnak. |
| Ezt nézni jó és nézni undor: |
| hisz bent a test műszer-csodái |
| irányítják s termik varázsát, |
| (bár megható, mily egyszerűen). |
| És ezt irigylem… |
Ám ki láncon |
| mozoghat csak, s más dönt helyette, |
| fogalma sem lehet… |
S ez inkább |
| undor. – Ha állat, mért nem állat? |
| Jobban vigyáztam volna tőle: |
| nem engedem közel magamhoz, |
| nem károsított volna így meg. |
|
Szokvány eset
| hagytam magam hagytam becsa… |
| fejem magam dugtam hurokba |
| mért jajgatok hát most ha a…? |
|
| s ha képletest is ássatok sírt |
| lökjetek nincs más menedék |
| s leckéül erről adjatok hírt |
|
| nagy szavakat csak ó nehogy |
| szokvány eset de mégis egyre |
| s nyomulnak egyre mintha hegyre |
|
| nagyfal ezentúl kifelé se |
| (friss még) lázas hideglelésre |
|
| s a magyarázat: változunk |
| biz változunk és kész csak ennyi |
| mivégre úgy a szívre venni? |
|
| osztani kell folyton magunkat |
| nekünk csak morzsáink maradnak |
|
|
Teendő minden múltba
| Roppant vörös golyó vagy csak az első pillantásra az |
| a szembezúduló hatás-tömeg miatt |
| Majd lassan rendeződni kezd formákba és színekbe |
| Roppant vörös golyó hanem vörössége itt-ott fakul |
| kiütnek rajta máj-lilák ősz-sárgák humusz-barnák |
| lúdtoll-fehérek bárányfelhő-fehérek csecsemőszív-fehérek |
| Időnként fölgyűl a vörösség (vérhólyagban a vér) s kipattan |
| elönt s valameddig egy színre fest megint |
| Később előjönnek újra a színek a térkép-országok különbségei szerint |
| csakhogy immár beszélő formák: tárt szárnyú galamb hörrenő csikasz |
| ház ágy eres fallosz vagina-nyílás hártyás-remegő |
| s valami tiszta kék (gyermekarc? gyermekszem? gyermektenyér?) |
| tiszta kék gyönge kék gyöngén-legyőzhetetlen |
| A véres-vörös körbefolyja csak ha meg ráfolyik vékonnyá hígul |
|
| Teendő mindez múltba: az igék múltba a színek a formák |
| az ismétlődő történések múltba s köztük a legutolsó |
| ami ha nincs is szó róla külön ott van a többiekkel |
| az az utolsó az a legutolsó főként teendő befejezett múltba |
| Teendő minden múltba |
mert jelen és jövő időben |
| ama vörös golyó sivító távozása marad csupán |
| de nem sokáig az se (kozmikus sebessége miatt érthető) |
| és marad még ama tiszta kék ama gyönge kék ama gyöngén-legyőzhetetlen |
| képletesen körbetelepszi szívem képletes ágait |
| igazán melegen s igazán pólyáló nem képletes ragaszkodással |
|
|
Félek
| A legrosszabb volt hogy magamhoz én nem |
| (Ha már magunkhoz sem ez már a végső) |
|
| Ádáz szomszédokként éltünk magammal |
| kiknek keserves levegő a másik |
|
| Tudják meg elfáradtam károsultam |
| hogy milyen súlyosan később derül ki |
|
| A távozó elvitte… Mit? Ha kérdik |
| talán nem is tudom megmondani |
|
| Egy biztos elvitte a jóviszonyt |
| én és magam között és űrt hagyott |
|
| s azt tette még hogy lekaparta házi |
| térképemről szokott jelzéseim |
|
| melyekkel mérni tudtam helyzetem |
| az emberek s körülmények között |
|
| Sokáig (még ma is kicsit) vesződtem így |
| aztán lement a nap s fölkelt a nap |
|
| a rossz szomszédok elkezdtek beszélni |
| térképemen jelzések újra lettek |
|
| De félek féltem visszaépült rendemet |
| és minden kissé kedvesebb szó már gyanús |
|
| hogy újra kezdődhet valami aminek |
| valamikor megint ijesztő vége lesz |
|
|
Ront egyirányú szenvedéssel
| Úgy soha, mintha soha senkim. – |
| Ha elzüllik, bennem teszi. |
| Már azt is bennem; nem mehet ki: |
|
| Én fölkészültem bármi rosszra, |
| vállalom, bár megsokszorozza |
|
| Egyszer – gondoltam – életének |
| része lett bolygó életem, |
| de kölcsönös adás-vevéssel. |
|
| Ma sorsom rossz véletlenének |
| tapasztalom: reménytelen, |
| s ront egyirányú szenvedéssel. |
|
|
Regénybe szőtt
| A földhöz kötött tárgyak emlékezetéből: |
| a nem mérhető melegből a léptek |
| zajának rezgéséből az ablakok |
| tükörképeiből pár pille-gyönge |
| kéményjáratban megszorult |
| levegő sajátosan változott |
|
| úgy hogy (mint a regénybe szőtt novellák |
| vagy majdnem folytatódott |
| ama környék szokásos élete – – |
|
| s ama környék megint a régi módon él |
|
|
Magunkon kívülre
| Ha egy valaki – régi nóta – |
| régi szöveg és régi kóta – |
| ha egy valaki vész továbbá |
| lesz a világ mind pusztasággá |
|
| A kerékből kihull a tengely |
| kerül a zűr szemközt a renddel |
| szem fül ujjbegy – tenger galambja – |
| nem szállhat biztató talajra |
|
| A hiány olykor csak a mellet |
| olykor világot is betölthet |
| s úgy hogy minket is kiszoríthat |
| magunkon kívülre taszíthat |
|
|
Lélegzet-eszperantó
|
Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül, a köznapi élet természetes történéseiben.
Elvontságra aligha jó, bensőségre pótolhatatlan.
Az országhatárok: nevetség, a még keményebb határok is: nevetség. Az olyasfélék például, mint: állatvilág, növényvilág, egyéb világ.
Az egzotikumok: legfeljebb lassabban megszólíthatók. Mondjuk: hatlábú borjú levágott két lába spirituszban. Mondjuk: földre hozott holdkőzet. De nem reménytelen, még kevésbé kizárt.
Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül. Gomolygó meleg áramlás, tágul, körbe-ömöl, s eggyé-nyel a nem beszélő beszélővel.
A szokvány-szó szokvány-zsonglőre is csak tisztelegve nézheti, s ámulhat szégyenkezve: mit is tud ő, mennyire semmit.
Csoda-eszperantó, anyanyelv-eszperantó – még több: lélegzet-eszperantó.
Ó, nők, ó, nők. Paradicsom, tudás fája, tiltott gyümölcs…!
Ehettétek, kiűzhettek miatta. Többet tudtok ma is, mint a tudók, s az Éden most is ott lebeg körülöttetek.
Mert ezt a nyelvet, ezt a nyelvtelen nyelvet ti remekül beszélitek.
|
Mesebeli
| Komolytalan s erőltetett, |
| s inkább hiúság, mint igény |
| s rögtönzött cirkusz-ötletek |
| s „holtomig” festett egén. – |
|
| Egyetlen porcikája sincs, |
| mit nem hazudtam volna át, |
| s most szókban élő kincseit |
| úgy hordja, mint egy díszruhát. |
|
| bolond szegénykén fesztelen |
| és fölkiált: „Ni, meztelen!” |
|
| S akkor talpáig összedűl, |
| és arra is majd fény derül, |
| hogy rossz bűntársa voltam én. |
|
|
Kár
| Kár még a rossz szóért is |
|
| De csókkal? csókkal ölni? – |
|
|
Majd
| E történet majd foltokban virul |
| ahogy szikes talajon a növényzet |
| Esős nyűgös időkben jut eszébe |
| nehéz éjszaka után kora reggel |
| mikor maga se tudja még hol is |
| csak hogy az óra összevissza jár |
| a rétegek nem egymáson feküsznek |
| és nem biztos az egy után a kettő |
| s a fogódzók a kézben szertemállnak |
|
| És én e történetben mi leszek? |
| Én itt e történetben csönd szeretnék |
| csönd lenni a történet tagolója |
| a részletek rangos kidolgozója |
| melytől szebbé válik az epizód |
| mert nap vetődik rá mindenfelől |
|
| Őbenne akkor már csak rom-mezők |
|
|
Jókívánság
| Félig-ép élettel félig-már-romba-dőlttel |
| kezdheti félig-új terv szerint félig-új anyagból |
| így-úgy próbálva-alakítva |
| hogy neki jó legyen a legjobb |
| s ha olykor számadást csinál |
| Talán sikerül (adja Isten!) |
| s bár felemás lábon (uton?) |
| érjen oda céljához úgy is |
| higgye hogy szerencséje volt |
|
Ha mások is
| A magam mentségére: mégse üres babát – |
|
| egyetlen róvó homlokráncolással |
|
| akkor talán jobban hiszem |
|
|
Ez a kevés idő
| Így ahogy egybeáll ez a kevés idő |
| teljessé lesz a kép habár |
| nagy-nagy üres foltok talányai |
| izgatják (bénítják) szemem |
|
| És végig körben fekete keret |
| és minden fekete keretben |
|
| Szelíd meleg szomorú hang csapong: |
| benne sors keserűség árvaság |
| félénk öröme a találkozásnak |
|
| És végig vastag fekete keret |
|
| Szép volt… Szép? Hogy mi nem is tudom. |
| egymást-pótló helyezkedései |
| hogy végül is mintha hiánytalan |
| önfeledkezés lengő percei |
| hogy az idő akaratom szerint |
| s én akaratom szerint az időben |
|
| Szép volt… hanem most ki kéne söpörni |
| tisztára emlékőrző sejtjeim |
| ne maradjon jelzés se róla bennük |
|
| vagy legföljebb a fekete keret |
| ami a többi feketéhez áll |
| a többi gyászhoz súlyosbítja őket |
| de mindegy hogy testvér apa anya |
| kedves rokon barát nyomait őrzik |
| tompán megfoghatatlanul sajognak |
| szépek voltak megfoghatatlanul |
|
|
Áldott kaland
| Bokrai mögül mégis mégis – |
| Szeme helyett a szíve látott |
|
| Ami megtörtént ronthatatlan |
|
| a zöld zöld a dugig rakott |
|
|
A világ közérzetéért
| Nem magadért nem is értem |
| maradj szép a világ közérzetéért |
|
| Nem tehetsz róla hogy ilyen vagy |
| Maradj szép az emberek öröméért |
|
| nem hogy akarná nem hogy gyűlölettel |
| de saját szegény törvényeivel |
|
| saját gazdag törvényeid szerint |
| nem hízelkedve nem tapsot keresve |
| legjobb ha nem is tudsz sokat magadról |
| vagy legalább a lényeg lényegét nem |
|
| megéreznek valamit a magosabb |
|
|
A tükör hazudik
| verhetek port vagy ködöt körülötte |
|
| a tükörnek senki se higgyen |
|
|
A távozó hát
| Kifele fordítva megcsavarintva |
| a tenyér: tüntető szegénység |
| És semmi sem helyettesíthető: |
| a támasztott ház oszlop-ágai |
| a gyár uniformis-homlokzata |
| Aki elmegy sok minden megy vele |
| a távozó hát nem kisebbedik |
| sorra takar el egyre többet |
|
Anti-Orpheusz
| A Felvilágból le az Alvilágba |
| vagyishát inkább szeretné vezetni. |
| Ő maga nem önként indult oda: |
| az istenek parancsa volt, |
| s lám egyre mélyebb útgyűrűkbe süllyed. |
| Önzésből hívta Eurüdikét, |
| hogy ameddig lehet, ihlesse dalra, |
| s Eurüdiké tétován követte. |
|
| Az istenek ezt a visszás viszonyt |
| de némi engedékenységgel engedik. |
| többször is visszanézhet, |
| az istenek tudják maguk). |
| mikor szakad le, tűnik el, |
|
| Megy hát a dalnok, megy az Alvilágba, |
| de körülötte még a Felvilág: |
| fák, bokrok, a szokott díszlet: a kert, |
|
| Orpheusz nem lát semmit, és nem is hall: |
| Eurüdiké költözött szemébe |
| s fülébe a finom léptek nesze. |
|
| Meg-megszólal a lelke, figyelmezteti: |
|
| „Eurüdiké arca még piros, |
| lábai szökdelők, szeme töretlen, |
| szájában több a méz, mint az epe, |
| miért hinnéd, hogy mindvégig követ?” |
|
| Orpheusz hallja, és nem hallja meg: |
| fülében a finom léptek nesze, |
| elég neki, vissza se néz, nyugodt… |
|
| De ha tízszer szólal a lelke, százszor!? |
| Akkor nyilván kétkedni kezd, |
| s előbb csak olykor-olykor, |
| aztán mind többször hátrales, |
| s tartaná Eurüdikét erővel, |
|
| lábai szökdelők, szeme töretlen, |
| szájában több a méz, mint az epe. |
|
| látja, hogy arcán megsűrült a ránc, |
| látja, hogy szárad combjáról a hús, |
| érzi, hogy nyelve helyén epe nő |
| és megérti, hogy nincs tovább. – |
|
| hogy Eurüdiké magamagától |
| vagy az istenek parancsa szerint |
| álljon meg, s térjen vissza, hagyja ott, |
| ő fogja bizton elbocsátani, |
| s megy nélküle tovább az Alvilágba. |
|
|
A magam mentségére
| Forró combjai közt ha lázam |
| lehűteni, ha megnyugosztva |
| visszabocsájtani, s hogy meg ne fázzam, |
| útravalóul melegét megosztva, |
|
| jobb közénk rakni csak-fűtve-meleg |
| erődfalakat, járhatatlan, |
| embergyűlölő hegygerinceket, |
| hogy még megpróbálni se tudjam |
| a szörnyűséges utat arra. |
|
|
A következő napok
|
Ellépve bár, de még vele.
Fülem, szemem, bőröm semmit se sejtett. Ahogy máskor, most is vitték őt magukkal. Az agy meg erőtlen volt körbe-küldeni a hírt: ez most más, más, más…
Valami végleges született. Csak kopható, mint a finoman cizellált érmék, miniatűr faragású fa- vagy csontszobrocskák, melyek az évek tenyerében elvesztik legbensőségesebb epizódrészleteiket, s egyre inkább elnagyolt kontúrok, szétmosódó foltok szerkezeteivé alakulnak.
Akkor még a közönyös ablakokat is bírni voltam képes, a közönyösebb eget is. Talán színeváltoztak, de erre nem figyeltem föl. Máskor is jött egy-egy felhő, és tompább lett sóhajtásnyit a világ.
Az agy bénán gubbadt iszonyú értesülésével, a test zökkenetlenül működött tovább. (Azt mondják, lógó beleikkel tenyerükben, nehéz csaták során látni olykor rohanó katonákat.)
Aztán lassacskán szétment a hír. Eljutott a legkisebb zugokba is. Nyugtalanság támadt, mint rendszerváltozáskor a társadalmakban. Mindenütt érezni lehetett, hogy nemcsak az értékrend lesz más, hanem a fogalmak is.
A fül, szem, bőr múzeumi szokásokat kezdett gyakorolni. Konzervált, elhelyezett, biztosított.
Valahol megszólalt a lélekharang.
Íme, ahogy múlnak a napok, szomorú munkám egyre szaporodik. Elvégre szemben a társasház színe is hamis, a vadgalambok burukkolásának hangja is. És talán minden többé vagy kevésbé.
S utakra is úgy kell indulnom eztán, hogy rövidebbre fogjam őket, s több eledelt és fegyvert magammal vinnem. Egy-egy őrizetlen szakaszra pedig bástyát építenem.
Jó, jó… Eleget intettek, hogy nem királynő érkezett. Eltúloztam már a fogadás ceremóniáját is. Később meg aulikus indulatokkal cifráztam a hétköznapokat.
De nekem csak az ünnep volt a fontos. Az, hogy egyáltalában érkezik valaki, és lehet gyönyörű fogadást rendeznem tiszteletére. Aztán, hogy a fogadás szépségét át lehet mentenem a köznapokra is.
A léggömb elpattant. A díszruhák színes rongycsomók a porban.
S én csak nézem, nézem őket, és egyre erősebben hallom a lélekharangot.
|
A fontos dolgok
| a férfi-lét koreográfiája |
| front barikád csönd handabanda |
|
| A fontos dolgok mind útközben esnek |
|
|
Valakit valamikor valahogyan
A legszebb hang is
| Mit tettem több, mint ötven éve? |
| Írtam ezt-azt… de csak kedvem szerint. |
| Nem hallgattam csábra, ijesztgetésre: |
| voltam tehát többször se bent, se kint. |
|
| Eztán még inkább ezt csinálom. |
| Most fontosabb a vers, mint bármikor. |
| Most fontosabb, mint életem, halálom, |
| s nem-írni többé – többé nem birok. |
|
| Pedig tudom már, hogy hiába: |
| a legszebb hang is nyávogás, hörej, |
| szorul siralmas perifériába |
| szemben az élet törvényeivel. |
|
|
Csak egy-egy szó
| Se rím, se ritmus, se külön nyelv, |
| se hang, se tűz, se szárnyalás: |
| csak egy-egy szó, amit különben |
| vagy úgy nem mondott még ki más. |
|
Mégis megszólalok
| Miről tudnék beszélni még? |
| lapulnak számban s nyelvemen? |
| Kitalálhatnám? – nem hiszem |
|
| s az egyetlen hő s indulat |
|
| ilyesféléket képzelek – – |
| Hanem más módon is lehet: |
| hogy össze nem jönnek soha |
|
| mint akibe villám csapott |
|
|
Rikító képsorok
| Lassan csak a szándék a szokás (az ösztön?) |
| Ne próbálkozzál: ajánlja az ész |
| még gyávábbá tenne egy-egy kudarc: |
| nem lenne már csupán a te ügyed |
| De talán tévedés is: valami más |
| te kis szolgája vagy csak |
| s rájött vagy rájön egyre jobban |
| kevesebb haszna van belőled: |
| kárpótol a rikító képsorokkal |
|
Bizonytalan
| Alaktalan de a fő baj nem ez |
| inkább hogy így is folyton változik |
| Mire nagynehezen kimondanám |
| már nem illik egyetlen szó se rá |
|
| Gyors az idő de dolgát megteszi |
| egyetlen napnyi hét mint rég az év |
| s ha fölkelek más a fülem szemem |
| egészen más mint tegnap este volt |
|
| A tükör csak halvány igazolás |
| legföljebb vérrokon néz vissza rám |
| S mint akit százszor tengelye körül |
| megforgattak bizonytalan vagyok |
|
| S alaktalant lát az alaktalan |
| a folyton változó meg változót |
| s a szókat megutálja csöndesen |
| mint amikkel már nem megy semmire |
|
|
A régi szenvedély
| Időzavar? Ez még talán nem az |
| Előttem a fél tél egész tavasz |
|
| a nyár s az ősz aztán megint a tél |
| Az ember (én) mindenfélét remél |
|
| holott jól tudja mily esetleges |
| ha eddig élt ha már majd-hetvenes |
|
| olvassa hallja: a legtöbb halott |
| nála fiatalabban távozott |
|
| nem számíthat hát ő se… Mégis ő |
| pimasz mértékkel méri az időt |
|
| Költő? szelid megnyugvó? ó dehogy! |
| Belül még mint a vulkán háborog |
|
| öklét harapja hogy veszít veszít |
| csinálná vissza hulló perceit |
|
| hogy bírja őket újra-tölteni |
|
| De élvezőt kíván az élvezet |
| felelni-képest aki kérdezett |
|
| Az ember – ha ép – kívánság-gubanc |
| s ha nincs kívánság – nyögdelő kudarc |
|
| Erőltetem – nem megy: színükhagyott |
| hevek idéznek gyönge látszatot |
|
| s a hiteles látszat ma már csak az |
| csak az maradt az egyetlen vigasz |
|
| s lehet tavasz nyár ősz és újra tél: |
| lesz szenvedés a régi szenvedély |
|
|
Tolmács
| Tolmács – nem nyelvről-nyelvre |
|
| még százszor és ezerszer rétegek |
| én meg csak a legfelszín felszínén |
|
| Majd jönnek rendhagyó napok |
| születik eddig még nem létező |
| elég lesz a láthatóról beszélnem |
|
|
Odajutottam
| Odajutottam hogy akár egyetlen szóba botlok |
| Nekimegyek szorítom elhanyatlok |
|
| Ó mennyi értelmet beszív beszívhat pár betű is |
| miközben történelme zajlik: |
| homályosat vakítót tárgyszerűt is |
|
| Se beszélni se írni – az lehetne legmerészebb |
| Legbölcsebben teszem ha fütyörészek |
|
| A szökdelő hangok sora sehogyse kényszeríthet |
| és semmilyen megfoghatóra |
| csak ringathat tompíthat élesíthet |
|
|
Szépség
| A kórus tagjai más-másneműek – |
|
| Ezer évig csiszolt kavics |
| pillanatig létező égi kép |
| magasztos eszmékért csatába szállók |
| önnön testükkel éhet oltók |
| és nem természetes csodák – – |
|
| és teljesség és meleg árad |
| hálával fulladásig megtelünk |
|
|
A szavak bolyhai
| Bújnék a szavak bolyhai közé: |
| ha hagyom őket tetszésük s kedvük szerint |
| (ó hagynám őket tetszésük s kedvük szerint!) |
|
| terelem kövült minták medribe |
|
| mintha felhők közé-között repülnék |
| fészek bolyha cicázna körbe |
|
|
Marad-e még valami
| (sokunkon már meglátszik is nyomuk) |
|
| a fej a nyak a szem az arc |
| s a szó igen a szó ez a legfontosabb |
| s nemcsak a mi hanem a hogyan is |
| lehet hogy egyenlő súllyal az is lehet |
| de így úgy mindig s csak ezért csak azért |
| Sokunk meg ugrik engedelmesen ahogy |
| az utasítás mondja |
De a gyakori |
| kar-láb-bicsaklás kancsalítgatás grimasz |
| hazug mi és hogyan természetellenes |
|
|
Valakit valamikor valahogyan
| Valakit valamikor valahogyan megérint |
| valakit valahogyan ha közelébe jut – |
|
képtelenül bonyolult kanyarok |
|
véletlen kombinációi révén bármikor |
| Emberi használatra kell alakítani |
|
amit elérhetsz és ami elérhet |
| S nemcsak az alap-dolgokat: az eget földet |
|
életet halált és egyéb hasonlót |
| hanem az árnyalatok árnyalatait az esetleges |
| mondjuk hogy egy nő kendőbe burkolózva áll az |
|
ablakban és vár miközben gyermekek |
|
hancúroznak az ablak alatt s a nő mögött |
|
megszólal a telefon de ő nem hallja s |
|
nem is veszi fel a kagylót |
| Vagy: egy kőfal oldalában szamócatő fészkel |
|
s még piros termést is kínál – |
| s lehetne még sorolni: egyedül az a fontos hogy |
|
halálodig ne hagyd abba ne fáradj bele |
| valaki valahogyan valamikor a közelébe jut |
| valakit valahogyan valamikor megérint |
| valaki valahogyan valamikor gazdagabb lesz |
|
Sok költő…
| Sok költő – rég-rég vátesz… próféta… jós… |
| mostanában pocsolya-gödrökben hajóz |
| mostanában nem jósol meg semmit nem révül el |
| mostanában magaféltő s inkább magára ügyel |
|
| Sok költő mostanában száraz tárgyilagos |
| pénztárcája ha netán dagadt is érzelmi zsebje lapos |
| forgatja fondorlattal a hatásos szavakat |
| s a vers a végén műanyag-csemegés kirakat |
|
| Sok költő mostanában nem költő – ügyes kisiparos |
| eszközei boltban kaphatók de a költő válogatós |
| amit szépen-rendben árul a kereskedő |
| dühös eredetiség indulatával összezavarja ő |
|
| Sok költő mostanában főként arra hajlamos |
| hogy illetlenné tegye a hajdan ildomost |
| sok költő mostanában grimaszokat vágni szeret |
| s szereti grimaszosnak láttatni is az életet |
|
| Sok költő mostanában szégyelli ha röpte magos |
| és úgy igyekszik szülni hogy előtte nem is állapotos |
| sok költő (költő?) mostanában párnáján éjjel noha sír |
| nappal hidegen (ön-)gúnyolódik ha előtte a papír |
|
| Sok költő mostanában fenemód öntudatos |
| pedig a portékája ezer emberből jó ha egy számára kapós |
| emiatt most is szokás az ósdi szokás: |
| a költők közt irgalmatlanul tombol a marakodás |
|
| Nincs vátesz vérével nem írja „Hazám” senki a porba most |
| pedig a történelem folyosója manapság is elég huzatos |
| ha megtartani akarunk és megtartatni – tán vissza kellene lépni valamit |
| vátesz lenni érzelmes pózos patetikus legalább egy kicsit |
|
|
Másfajta nóta
| Azokhoz képest mik közeljövőben |
| lesznek hozzám jövendők egyre inkább |
| kölykösnek érzem a szót a beszédet |
| s leírva is egyáltalán a nyelvi |
| kifejezés-formát akármilyen |
| A testben történőt csupán a test |
| képes hív módon pontosan közölni |
| különb-különb sajátlagos jelekkel: |
| görcsökkel kisebb-nagyobb rohamokkal |
| vérzéssel izzadással köhögéssel |
| nyögésekkel ordítással jajokkal |
| s mindennemű rokon nyilatkozással |
| esetleg könnyű alhas- vagy here- |
| bizsergéssel (vagy éppen semmivel) |
| méghozzá egy-az-egyben stilizálás |
| nélkül |
Hát folyton gyanakvóbb vagyok |
| s hitetlenebb a verssel szemben is |
| ha testi dolgokról próbálna szólni |
| mert úgyis csak pipiskedés lehet |
| a mély s igaz másfajta nóta mellett |
|
Ha más dallamra
| A lelkesen éneklő – akiből buzgón ömlik az ének – |
| nem nézi sem a helyet sem az időt ha kedve támad |
| lehet zsúfolt buszon csúcsforgalomban |
| munkakezdés előtt után reggel vagy este |
| lehet ágyában éjszaka esetleg egy presszóban dupla mellett |
| a nap bármely szakában hogyha rájön |
| a lelkesen éneklő énekelni kezd |
| persze úgy hogy nem hallja más csak ő maga |
| de aki ránéz s akinek van érzéke az ilyesmihez |
| tudja hogy valami fennkölt történik benne ünnepélyes |
| sőt ünnepi sőt ünnep (mondjuk: szerelem) |
| és ez az ünnep társas-ünnep-igényű azt kívánná |
| hogy ünnepeljen vele az egész világ |
| A lelkesen éneklő épp ezért ingerült |
| ingerült és elutasító ha nyűgös arcokat lát |
| ha más dallamra kornyikálnak fülébe s megzavarják |
|
Egy új versesfüzetre
| Nem a riadalom kérdezteti velem |
| az utolsó lapra íródik-e? |
|
| Mintha a temetőre hó esik – – |
|
|
Az én szavaim
| Várnak még engem alkalmas szavak |
| hagy így vagy úgy egymáshoz álljanak |
|
| legyen belőlük szervezett halom |
| könnyen bomló nehéz bonyodalom |
|
| Mert vallom: aki költő mindenik |
| számára s mindig elrendeltetik |
|
| valamiféle mondat- s szóanyag |
| mit ő tud illő rendbe rakni csak |
|
| a halálból életre kelteni |
|
| s elhozhatni a világba elébb- |
| nem-ismert érzések igézetét |
|
| S csak ő csak ő – Viszont ha bármi ok |
| igyekvésében gátnak állni fog |
|
| a védtelennek a szegénynek ez |
| pótolhatatlan vesztesége lesz |
|
| mint bimbajában megfagyott virág |
| csak félig-teljesült szerelmi vágy |
|
| a cél előtt leroskadt távfutó |
| főnév nélkül magányos névutó |
|
| aszályban felhőt szél ha elsodor |
| halott után gödörbe szórt csokor – – |
|
| és nem derül ki többé már soha |
| mi is vetélt el mily zengő csoda |
|
|
A költészetről
| Végül is minden vers minden szép szó amit |
| költők (nemcsak a hivatásosak mert több a költő) |
| tehát költők kimondtak az emberiség kezdete óta |
| pontosabban azóta hogy ezek a versek szép szavak |
| valamiképpen (kopva olykor) megmaradtak |
| végül is helytelenül ragadnak korhoz néphez |
| ehhez vagy ahhoz a névhez s hoznak különb-különb |
| dicsőséget ennek vagy annak s kényszerítik az utókort |
| emlékezetre tiszteletre adatokra évfordulókra |
| ahelyett hogy a készletet gyönyörűen összekevernénk |
| s csoportosítva valahogy (semmiképp kor nép név szerint) |
| kinyomtatnánk mindegyiket egy roppant antológiában |
| sok-sok kötetben s úgy hogy e kötetekhez aki akar |
| hozzáférhessen forgathassa őket kereshesse ki |
| a nagyon neki szólókat és a költőt |
| egyetlen (ezerarcú de bizonytalan) személynek |
| gondolva olvashassa a szép és tápláló szavakat |
| s köztük és közte ezután többé semmi se álljon |
|
|