Enyhülve
A képtelenség, íme, meglett. |
Bolyhok, pelyhek karcos tüsökké. |
A szemen át aki a szívig, |
most még a felhámig se. Vége. |
Egy értelem kihalt örökre, |
egy száj, nyelv kővé vált örökre. |
|
Viszont fa, föld, vas, műanyag, víz |
jelentkezett, hogy boldogan jön. |
Mik eddig hűvöskés közönnyel |
nem költöttek sovány gyanút se, |
hogy hajlamuk lehetne szóra, |
most kedvesen, lágyan csevegnek: |
a nagy hiány tűnik mögűlük. |
Kedveltek egyszer, hóba őket |
én raktam tékozló koromban. |
|
Enyhülve szólok a bolondos, |
önző gyermekhez. Megy világgá: |
csöpp zsákjában üres dobozkák, |
ebbe virágok, abba pillék, |
amabba meg színes kövecskék, |
sőt csillagok talán az égről. |
Megunta, hogy kevés a játék, |
félt, hogy szeszélyeit kihűtöm, |
igyekszik óvni és szerezni. |
|
Forog a föld, az időt termi, |
s az idő termi a torok jajt, |
amikor kívánatos ágy lesz |
a kerekek előtt a vas-sín, |
s az idő termi a legyintést: |
sem adni, sem elvenni nincs mód, |
vagy csak magunknak és magunktól, |
gesztus a torok-jaj, legyintés, |
öröklött bal-remény a vas-sín. – |
|
A nagy árnyék elment. Alóla |
rajokban bújnak ki a tárgyak. |
Visszataláltam –, visszatérek. |
Bélelve is póráz a póráz. |
Bonyolult bokros kanyarokra |
nincs már időm: feljött a Vénusz. |
De még csöndes örömmel egyszer |
megnézhetem a szép világot, |
melyet nem láttam oly sokáig. |
|
|
|