Inkább biztató
A kísérőjelenségek mások a lényeg ugyanaz |
nem az első nem az első ki tudja hányadik |
egyszer csak megmozdul valami szilárd |
egyszer csak két lábnyom amit ha addig |
összecsúsztattak volna milliméter |
pontossággal elfödte volna egymást |
két lábnyom viszonya bomolni kezd |
előbb csupán ütemben hosszúságban |
aztán egymástól távolságban is |
tehát irányuk mint a „V” két szára lesz |
visszhangos üresség nyílik mindenfelől |
az agy elfelejti az egyszeregyet |
s a fekete s fehér között a különbség kisebbedik |
Nem az első kész járatokba ömlik a nehéz üröm |
a mell izmainak ismétlődés a terhelés |
megszelídülnek újra a buszok és teherautók |
segítséget ígérnek gyógyulást |
az utolsó pillanatban lép csak előlük el a láb |
Az elme érti hogy megint nem érti |
okot kutat s biztos hogy nem talál okot |
gyakran marad nyitva a szem éjente s nézi a plafont |
s hogy vörösség rámázza be reggel mutatja a tükör |
Nem az első szomorú lenne hát hogy újra hogy megint |
nyomorúság veszteség megverettetés |
de nem szomorú lámcsak inkább biztató |
hisz aki így bír még érezni akiben |
ily éles kín képes teremni még |
erősen él az és kíván is élni ha nem tudja is |
|
|