A történet vége?
Feküdjék, édes hölgy, szépen bele, |
itt a gödör, a szívem közepe. |
Elföldelem: súlyos göröngyöket |
dobál a deszkára a képzelet, |
s néhány virágot hozzájuk kever. |
Alattuk, hölgyem, bizton jól hever. |
S mert ebben vannak még hiányai |
segítek, hogy lennének álmai; |
hát persze olyasfélék, aminők… |
már amiket férfiakról a nők… |
Ám ahhoz csöppet sem ragaszkodom, |
hogy rólam is, bűbájos asszonyom, |
vagyis hogy én is egy… |
Ó, jaj, igen, |
ólommá lesz e sírtól a szivem |
előre is tudom; de hogyha így, |
akkor viszont miért ne volna így? |
Mentségemül ki kell jelentenem, |
halálában végképpen bűntelen, |
s vagyok legföljebb negatív oka: |
túl-túl soká kellett kibírnia, |
megunta nyilván, s törten „elhajolt” |
(afféle „fordult” Szép Ilonka volt, |
kit titkos bú éppen, mivel velem, |
és nem azért rágott, mert nélkülem). |
Én mégis a köztemető helyett |
bennem kínálok önnek nyughelyet, |
meg aztán – szól az ó parancsolat –, |
hogy „…a halottak a halottakat…” |
s én is majdhogy halott vagyok, bizony, |
magamra hát vonatkoztathatom – – |
Édes hölgy, ami önből az enyém, |
arról többé nem mondhatok le én, |
kivéve, hogyha a nagy harsonát |
még mostanában megfújnák… Nohát, |
akkor – becsszó! – tüstént elengedem, |
s még zsebkendőmet is meglengetem. |
|
|