Valami nem

 

 

 

 

Pillanat

Március-végi hűs eső
(ez már a növények esője)
forró arc kék-lila keretben
(a forró arc esője is)
nemcsak szomjat szüntet itat
– kibontja fenséges hatalmát
sietteti azt aki élni
azt aki halni készülődik
iramló gépkocsik suhamló
kerekek zsíros sercegése
a gesztenyefák süketek még
a gallyakban a füleik
forró arc kék-lila keretben
eltűnődő lassú eső
fölszáll a tér kő-helikopter
s áll magasan magányosan
végrendelet-fontos szavak
játékosak mellékesek
világ-paktum közzétevői
kisóvodások cserfelése
köröskörül a levegő sem
ártatlan és érdektelen
beleég ez a pillanat
és marad benne maradandó
mint encián-ég hátterén
dombor bárányfelhő-alakzat
Luca della Robbia-féle
fehér majolika-csoport

 

 

 

Húsvét

Álomból? ájulásból?
e világból-e? másból?
ködök felhőkbe szállnak
kavargások megállnak
a szem felel a fénynek
a fül zajnak zenének
a friss ujjbegy megint a
dolgok bőrét tapintja
az érzékszerv ahány van
boldog feltámadásban
vesz részt e foghatatlan
húsvéti fordulatban
mely sokszorozva hozza
a régit rendre vissza
s az ocsúdó csak ámul
elébe hogy mi tárul
s hogy közben itt mi történt
nem volt ily zöld a zöld még
hang dörgésé madáré
így szívbe nem talált még
s egyáltalán az élet
eddig még így nem égett
akkor se benne hajdan
az első virradatban – –
Álomból? ájulásból?
e világból-e? másból?
mindegy: valami meglett
valami végre nem lett
s ő szép engesztelésül
most testben égbe készül

 

 

 

Ne hagyj!

Ó gyermek,
kegyelj meg:
engedj célokra törekednem,
ne hagyj zuhanva öregednem!
Ha majd végképp kiváltam,
futhatsz még nyugtalan szivednek
vonzóbb utakra bátran.

 

 

 

Vittem

A járművek nagyon zajongtak
kíméletlen szél jött a hegyről
órákig próbáltam alakját
arcát valakinek odaadni
de bár fullasztóan nehéz volt
meg kellett tartanom magamban
és vittem körbe össze-vissza
ő nyilván semmit sem gyanított
kigyulladtak lassan a lámpák
s lehajoltak belém hajoltak
fényüknél láttam egyre jobban
a fölhízó feketeséget
részét a gyűlő éjszakának
azzal többet hogy élesen fájt
és hogy nem bírt elmúlni tőlem

 

 

 

Bőrt-bőrhöz

Naptár-parancs közösség-rendi szokvány
kicövekelt helyek hol héthatárnyi
távolból már-már szem-nem-látta formán
s fül-nem-hallotta hangon konstatálni
alig lehet a másikat világnyi
történetek s történések kiforrtán
amikor (kéz-láb-fejlevágta torzó)
érzéklést szomjúhozva teng az ember
s az idő és tér mértanában olcsó
zavart kíván bőrt-bőrhöz értelemben
Ó rend ó mércék tánc szabott ütemben
zenére testre kicirkalmazott szók!
Nő a jég nő a szám a pont a más-más
a külön drótok külön jajgatásra
a szorgos osztás némuló kiáltás
a holnap társtaszító társasága
– s homályba vész a visszhang folytatása
ködök mögé rejtőzik a kilátás

 

 

 

Valami nem

Csillag-középen is hiába vár
ezer út egyikén sem érkezem
A bújócska bújója annyira
elbújtam már hogy magam sem lelem
A spektrumot látja: valami nem –
jóízű ételt rág: valami nem –
szép kapcsolatokat teremt: valami nem –
kérdez és választ kap: valami nem –
A lég kémiája se mint előbb
Maradna az hogy leül s úgy marad
s ott helyben hibernálja életét
hogy később majd talán
hogy később majd talán talán talán –
De le-leinti a tapasztalat

 

 

 

Talán talán

Dátumok naptár forgatása
szűkülő tölcsérforma út
Most hétfő kedd szerda csütörtök
s tervek hosszúra nyúltak is
Természetessé vált a botrány
elgázolják a holtakat
az élők meg szorozva élnek
majd egy vagy két „t” sőt „vala”
Kiadhatod napi huszonnégy
órára ruganyos öled
egyszer csak odafúj a szél és
csontok zörgését hallani
De bölcselet se tud tanácsot
s ijesztésem fondorkodás
csináld kedvedre ami tetszik
lám így se úgy se jobb a föld
öröm bú nem javítja rontja
csak ha beléoszlik a hús
attól lehet nőhet ki egy szál
virággal több… talán talán

 

 

 

Színképek

Lát nappalt és lát éjszakát –
színképeikről mit se tud
hogy ez is az is hány elemből
hány árnyalatból lett mi lett
hogy milyen kálvária-út
mennyi leroskadás verejték
„Nem bírom!” bújik mindenikben
Ha boldognak lát bánt az is
boldogtalannak bánt az is
Szeme tükröm sosem lehet
nem ismerek magamra benne
Sorstalan a vágott virág
csak a tövén az igazi
amin látszik hogy a sötét
gyökérből nőtt vidám szirommá
Sorstalan a halott kamasz
csak az élő az igazi
akin látszik hogy napsütött
tájról tévedt jeges vidékre
De ő ezt úgysem értheti

 

 

 

Kívánat

Így összevissza zavarodva
bár dugna egy barlang vak odva
s ott éjbe és magányba zárva
keverednék fekete sárba
s onnét ha egyszer még kijönnék
s a Belzebub kisöccse lennék:
bár szóba velem ne is állnál –
ó te dinasztikus királylány!

 

 

 

Elképzelhető

Amint ő s nem te (bár te) – ő
amint ő vagy a benne
tanyázó s működő erő
ha épp javadra lenne
vagy lenne éppen ellened
és semmit sem tehetnél
és nyugton tűrnöd kellene
hogy terveidbe nem fér
és lenne szövetségesem
rossz portyázásaidkor
és téged ellenségesen
elűzne vágyaidtól
amint ő öntörvényei
szerint s nem füttyszavadra
mozdul s árnyai fényei
ütemét maga adja
igen: lehetne könnyen úgy
hogy énfelém hajolna
s veled viselve háborút
csupán rám lenne gondja
sőt éppúgy elképzelhető
hiába büszkeséged
hogy aki nem te (bár te) – ő
velem megcsalna téged

 

 

 

Fortély

Ahogy bár kissé kölnis hódolattal
de még ma is mondják mivel hatásos
a széptevők hogy „Mi már valahol
s valaha rég találkoztunk” –
s valaha rég találkoztunk” – tehát
mély-mély kapocs határanincs idő
köti egymáshoz őket s így komoly
alapja van… sőt ez még többre is…
én csavarintok jókorát a bájos
szövegcsén s azt fogom majd mondani
ha nem viselkedik kedvem szerint a hölgy:
„Minden erőmmel és folyvást azon leszek
hogy a jövőben sehol és soha
ne találkozzunk többé” –
ne találkozzunk többé” – Ez talán
gondolkodóba ejti s módfelett
meghökkenti a hölgyet sőt esetleg
meg is rémíti s éppolyan hatást
vagy még nagyobbat kelt mint az a másik
(Persze az is lehet hogy örömet)

 

 

 

Bumeráng

„Ha majd öreg leszel…” Ronsard… agyon-
csépelt szöveg mint Villoné is: „Adnád
szívesen majd de koldusnak se kell
amit most megtagadsz”
amit most megtagadsz” Lágy vagy kemény
fenyegetések s roppant ostobák
ne hallgass rájuk –: önvigasztalások
Légy kíméletlen s önző gyűjtsd a mézet
ne nézd hogy az a másik… Rágja szét
párnáját kínjában a szerelem
nem irgalmasság rakd tele a mézes
bödönt s ha majd keserű lesz a szád…
Mert Ronsard Villon… az nem érdekes
de keserű lesz mindenképp a szád
ha majd öreg leszel ha az leszel
és hogyha már a koldusnak se kell
amit most (mondjuk tőlem) megtagadsz

 

 

 

A történet vége?

Feküdjék, édes hölgy, szépen bele,
itt a gödör, a szívem közepe.
Elföldelem: súlyos göröngyöket
dobál a deszkára a képzelet,
s néhány virágot hozzájuk kever.
Alattuk, hölgyem, bizton jól hever.
S mert ebben vannak még hiányai
segítek, hogy lennének álmai;
hát persze olyasfélék, aminők…
már amiket férfiakról a nők…
Ám ahhoz csöppet sem ragaszkodom,
hogy rólam is, bűbájos asszonyom,
vagyis hogy én is egy…
vagyis hogy én is egy… Ó, jaj, igen,
ólommá lesz e sírtól a szivem
előre is tudom; de hogyha így,
akkor viszont miért ne volna így?
Mentségemül ki kell jelentenem,
halálában végképpen bűntelen,
s vagyok legföljebb negatív oka:
túl-túl soká kellett kibírnia,
megunta nyilván, s törten „elhajolt”
(afféle „fordult” Szép Ilonka volt,
kit titkos bú éppen, mivel velem,
és nem azért rágott, mert nélkülem).
Én mégis a köztemető helyett
bennem kínálok önnek nyughelyet,
meg aztán – szól az ó parancsolat –,
hogy „…a halottak a halottakat…”
s én is majdhogy halott vagyok, bizony,
magamra hát vonatkoztathatom – –
Édes hölgy, ami önből az enyém,
arról többé nem mondhatok le én,
kivéve, hogyha a nagy harsonát
még mostanában megfújnák… Nohát,
akkor – becsszó! – tüstént elengedem,
s még zsebkendőmet is meglengetem.

 

 

 

Anakronizmus

Ha régi római szokás szerint apád
elé letettek volna újszülöttként
s apád mint néhány római apa
úgy döntött volna nem kellesz neki
vagyis nem vesz föl csak rádnéz s tovább megy
és folytatódott volna mint ahogy
még akkortájt történt a folytatás
tehát úgy hogy nem is nősz föl soha:
hány versemet nem írtam volna meg
mert nem lett volna hogy kiről s kinek –
Így most a kérdés az: nem kár-e hogy
az említett jogot rendet szokást
azóta eltörölték…

 

 

 

Kétsorosok

 

Egy „odaadó”-ra

Odadtad magad. Bánom én, odadtad-e.
Az érdekel, hogy visszakaptad-e.
 

Mesehős

Volt egyszer… volt… igaz se volt talán.
S lecsúszott az Üveghegy oldalán.

 

 

 

Kicsi

Kicsi… kicsi… kicsi… kicsi…
de nem tudja és nem hiszi
Meseház csöppnyi mesekertben
bokormagas égi szelekben
Följebb már az isten lakik
az meg csak űzze dolgait:
szíve annak nyilván erősebb
háta is nyilván tehetősebb
s a meseház lakója ha
ütné is őt kell bírnia
magát viszont csöpp baj ha éri
toporzékol sír és nem érti
s azon nem is gondolkozik
hogy az ott fent sírhat az is
a fenti ki korántsem isten
vagy úgy hogy gyakran függ kereszten
s hátára és szívére több
s iszonytatóbb kőtömb görög
s a meseházba mesekertbe
bújna ő is csak férne benne
de nem lehet de nem lehet –
A lenti meg ki-kinevet
sejtelmetlen nyugalma jámbor
békéje meseablakából
s néz néz s fejet ráz nem hiszi
mert hát kicsi… kicsi… kicsi…

 

 

 

A főmondat ideje

A csúcsra ért egy pillanat:
most mind kiteljesedik
minden megtelik szól felel
ez a főmondat ideje
a gombé a torony-hegyen
a mutatóké óra-szám-
lapon a gömb ideje ez
Csak tudná! Csak sietne is
hogy kimondja hogy megtegye
amit most és többé soha
ami majd márvány-címerül
rangjelzőnek meg is marad
s amit ha nem: túlszáll a nap
a delelőn s bealkonyul
és keresheti kint s belül
naplókban és fényképeken
teste is megátalkodik
lelke is megátalkodik
s ellene fordul nem segít
Nézik szánják s legyintenek:
fölgyúlt egy csillag és lehullt
s tündöklését nem látta szem

 

 

 

Földönjáró

Kiiktatás ki- s áthuzás
és nem verébre-ágyuzás
és semmiképp se átkozás
ha törvényt tölt a változás
Aki mindegyre ijedőbben
lépeget a híg levegőben
landoljon csak minél előbb
ne hányja le a levegőt
Fölvitték – könnyen az se ment
de megszakad ki tartja fent
s kívánni attól nem lehet
hogy közben „Szeret?” – „Nem szeret?”
Ó gyalogosok lám kivel ti
fogtok sárban-porban tipegni
fogjátok fogni a kezét
egy szánandó szerelmesét
Felhők nyugodtak legyetek
nem szakítja föl begyetek
alulról leskel csak tirátok
nincs otthon ott ahol ti jártok

 

 

 

Valakire

Majd a talaj fölé emelkedik
és gyalogol de semmit sem halad
s Kőműves Kelemenként reggelig
mindig ledőlve látja a falat
fogaskerék-mozdulataiba
nem kapaszkodik illendő kerék
buzgalmairól azt kell látnia
hogy színjátszó terméketlen herék
vagy azt kellene látnia de cső-
látása miatt nincs hozzá szeme
ég áldja hát lubickoljon dicső
gyanútlanságban (ámen!) szelleme

 

 

 

Szegény

Ez eteti, az meg mesél neki,
a harmadik lázát hűsítgeti.
Kevés, kevés… Hogy minden porcikája
külön szolgálót kapjon, azt kivánja.
Csak hordja ez bőséggel ételét,
csak mondjon a mesélő szép mesét,
ki meg kannak kiváló, hát az ágyon
csinálja buzgón, amit kell csináljon.
De mindez semmi, mert, mondjuk, füle,
lábujjai vagy válla, köldöke,
hangulat-skálái, bazár-szeszélye
teljes kielégülést sose kap.
Természetes, hogy jajgat és harap,
és szenved, szenved – ó világ szegénye!

 

 

 

Szégyenkezem

Az eligénytelenedés
a túl-soknak hírelt kevés
a csodássá lelkendezett
nincs-nála-közönségesebb
a heréből nőtt szófia-
monstrum-kalokagathia
s efféle szutykos egyebek
Szégyenkezem
Szégyenkezem Mi mást tegyek?

 

 

 

Szakítás

A sűrűn satírozott lapokra vastag, fekete csík csapódott. Kegyetlen, de határozott, s így végül is jótevő.

Aki nézte a telefondrótokat, nyilván látta iszonyú vonaglásukat.

Bennem álomba sírja magát egy halálosan kimerült, félholtra vesszőzött kisgyerek.

Benne csupa napfölkelte; minden égtájon egyszerre.

De kezében az én rostám, s úgy, hogy végképp hozzája nőve.

Lesznek keddek és szerdák, hétköznapok, jég-józan reggelek.

Lesz, hogy nem mehet túl a bőrén, lesz, hogy nem mehetnek túl a bőrén.

Lesz, hogy szirénahangra sem jön a mentő-különítmény.

Kímélje, akinek dolga akad vele!

Kímélném én is, ám nincs hatalmam magamon.

Szememen se, mert azt mostantól fogva ő szegzi magára.

 

 

 

Naponta százat

Elbocsátó szövegeket
naponta százat
tüskéből késből méregből kötélből
napot fedő bárányfelhő cicás
bolyhaiból
augusztusi piros alkonyatból
decemberi nyüszítő koraestből
hogy bántsam ijesszem megöljem
rakjak vállára tonnákat cipelnie
ölbéli állatkát ölembe fogjam
dorgálva simogassam úgy altassam el
naponta százszor
és naponta százat –
Nem tudom hogy milyen legyek magamhoz

 

 

 

Ok és okozat

A szem ha teli van nyugodt s nem látszik mivel van teli
de aki belenéz az a teliségét érzékeli
A szem ha kiüresedik nem úgy hogy mindig üresebb
csak testiessé lesz az űr és lesz folyton testiesebb
Nézzetek abba ott például (könnyebb a harmadik személy)
most abba egy nagy űr esett jókora már a kezdetén
Láttátok-e József Attila utolsó fényképén szemét?
Csak soha úgy csak senki úgy ember soha állat se még!
Ha az a szem például egyszer az égre szállna hold helyett
a boldog fűszálakat is elöntené a rettenet
Most annak (harmadik személy) szeme kezd hasonlítani
ama József Attila-szemhez ezt tükör nélkül mondja ki
mert belülről is látja mert belülről préselődik a
szemébe az üresség-massza hideg zavaros anyaga
Elveszti értelmét a mozgás a beszéd az étel-ital
s mint ritka s nem védett növényfajta a kedv kihal
Arányos-e ok s okozat jogosan megkérdezheted
de van oly furcsa okozat mely jórészt magából ered
esetleg itt az óriásfák törvénye és példája áll:
vedd tenyeredbe a magot aztán az érett fát csodáld
Bár most az okozat – szegény ok! – még úgy se fontos mint a mag
mert okozat teremt okot: fordítva jár a folyamat
A képzelet is képes ölni de jaj kire ártatlanul
mint gyilkosára rámutat egy megmeredt halotti ujj
Én ő (a harmadik személy) szeretné(m) kérni hogy legyen
ez a keserves nagy csapás mindenképp a saját ügye(m)

 

 

 

Emlék lett

Csak néhány napja még s a hang
mintha erdők mélyéről hegy mögöttről
csukott ajtókon túlról sokadik
szobából haldokló gyerek
szájából álomból fölébredés
után magamból pár tíz év előttről
S az arc… dobozból sárga fénykép
könnyhártyán át látott valódi arc
zavaros vízben arc-tükörkép
portré tüllfátyollal takarva
ködben búcsúzó vendég kedves arca
S a fájdalom… az is az is:
háborúból húsban maradt golyó
velünk született csonkaság
mely mindig fáj ezért nem is nagyon
legföljebb némi sejtelmes nyomás
és hogy gyöngébb a nap heve
Csak néhány napja még s – szelid csoda –
emlékké változott azzá tudott
változni a szokásos
lassú folyamat nélkül mely a végén
akkor sem hoz mindíg esszenciát
gyakorta semmit

 

 

 

Kísértetté

Kísértetté bolygó lélekké az a pillanat…
Székemre ül ágyamba fekszik vonaton
mellém telepszik megjelenhet mindenütt –
Felé fordulnék és leinteném:
„Én nem kívánom károdat eredj
maradj élő ne kényszerülj hozzám közel
fölmentelek távozzék végre tőled a
kötés mozogj testben lélekben szabadon
nekem se jó csak bosszúnak örvendenem!”
Zúzott sírás érezni rajta a rácsokat:
aki lelket öl bolygó lélekké enmaga
teszi magát hogy vétke tárgyához leend
láncolva míg nem jár le a vezeklő idő
„Én nem kívánom károdat” – egyre mondanám –
„Térj vissza élőnek fölmentelek”
De nyomódik a rács mögötte fölszakad
a roncsolt sírás – így rendeltetett:
kísértetté bolygó lélekké az a pillanat…

 

 

 

Rend

Ez is ez a széjjelzilált
tépett történet e merő vér
s a belépréselt jajgatások
torlódó kakofóniája
a fonák fonák a fonák
hogy mintha robbanás után
egy égre néző üres arc
s kiégett sivatag-pupillák:
rend rend rend… így kell így a jó
S a szív cserépdarabjai

 

 

 

Inkább biztató

A kísérőjelenségek mások a lényeg ugyanaz
nem az első nem az első ki tudja hányadik
egyszer csak megmozdul valami szilárd
egyszer csak két lábnyom amit ha addig
összecsúsztattak volna milliméter
pontossággal elfödte volna egymást
két lábnyom viszonya bomolni kezd
előbb csupán ütemben hosszúságban
aztán egymástól távolságban is
tehát irányuk mint a „V” két szára lesz
visszhangos üresség nyílik mindenfelől
az agy elfelejti az egyszeregyet
s a fekete s fehér között a különbség kisebbedik
Nem az első kész járatokba ömlik a nehéz üröm
a mell izmainak ismétlődés a terhelés
megszelídülnek újra a buszok és teherautók
segítséget ígérnek gyógyulást
az utolsó pillanatban lép csak előlük el a láb
Az elme érti hogy megint nem érti
okot kutat s biztos hogy nem talál okot
gyakran marad nyitva a szem éjente s nézi a plafont
s hogy vörösség rámázza be reggel mutatja a tükör
Nem az első szomorú lenne hát hogy újra hogy megint
nyomorúság veszteség megverettetés
de nem szomorú lámcsak inkább biztató
hisz aki így bír még érezni akiben
ily éles kín képes teremni még
erősen él az és kíván is élni ha nem tudja is

 

 

 

Tan-vers

A rossz vesztő ágaskodik
gyaláz aláz vádaskodik
bambán föl nem éri ésszel
hogy a sár is lehet ékszer
ha képlékenysége mondjuk
hogyha gödre púpja mondjuk
ha ami mert széllelbélelt
valakinek épp ezért kell
hogy a kecskét húsocskával
az oroszlánt káposztával
erőltetni mindhiába
s hagyja abba ha csinálja
s hogy melyik a jobb s a rosszabb
hogy a hús vagy a káposzta
hogyha egyszer ez a módi
minek rajta morgolódni
s hogy utánuk és hogy aztán
csak oroszlán az oroszlán
és hogy kecske csak a kecske
meg ne háborítsa ez se
A rossz vesztőt csapni szájon
ne szavaljon prédikáljon
hevét jobbra másra költse
legyen csöppet végre bölcsebb:
ez a világ rendje módja
Máskülönben – Isten óvja!

 

 

 

Egy hét

Egy hét (hét nap) – Hét év?
 
Kint déd-dédunoka galambok
 
szárny-pár sora villog,
amint a raj kereng az ég kék
 
vászna előtt.
 
Számolgatom:
hány őszi lombból nőtt rá sírhalom?
Ha úgy elém hozná a forgalom,
 
megismerném-e őt?

 

 

 

Enyhülve

A képtelenség, íme, meglett.
Bolyhok, pelyhek karcos tüsökké.
A szemen át aki a szívig,
aki a velő velejéig,
most még a felhámig se. Vége.
Emez útért mások-e, ő-e?
Miatta-e pokolba, égbe?
Egy értelem kihalt örökre,
egy száj, nyelv kővé vált örökre.
Viszont fa, föld, vas, műanyag, víz
jelentkezett, hogy boldogan jön.
Mik eddig hűvöskés közönnyel
nem költöttek sovány gyanút se,
hogy hajlamuk lehetne szóra,
most kedvesen, lágyan csevegnek:
a nagy hiány tűnik mögűlük.
Kedveltek egyszer, hóba őket
én raktam tékozló koromban.
Enyhülve szólok a bolondos,
önző gyermekhez. Megy világgá:
csöpp zsákjában üres dobozkák,
ebbe virágok, abba pillék,
amabba meg színes kövecskék,
sőt csillagok talán az égről.
Megunta, hogy kevés a játék,
félt, hogy szeszélyeit kihűtöm,
igyekszik óvni és szerezni.
Forog a föld, az időt termi,
s az idő termi a torok jajt,
amikor kívánatos ágy lesz
a kerekek előtt a vas-sín,
s az idő termi a legyintést:
sem adni, sem elvenni nincs mód,
vagy csak magunknak és magunktól,
gesztus a torok-jaj, legyintés,
öröklött bal-remény a vas-sín. –
A nagy árnyék elment. Alóla
rajokban bújnak ki a tárgyak.
Visszataláltam –, visszatérek.
Bélelve is póráz a póráz.
Bonyolult bokros kanyarokra
nincs már időm: feljött a Vénusz.
De még csöndes örömmel egyszer
megnézhetem a szép világot,
melyet nem láttam oly sokáig.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]