Babits-apokrif a „Jónás könyve” utánról
Züllött és gőgös a világ, |
csak nem sikerül rendbe tenni. |
Akart vagy tűrt prófétaság, |
Ninive… Jónás… cethal… ennyi. |
|
Jónás… cethal s új ostorok, |
s holtig termek, bölcs Istenem. |
Vagy csak szokásból gajdolok? |
Hát termés az, mely így terem? |
|
Hittem, hogy rontok, épitek, |
s hány csőd ért és hány mozdulatnál. |
Rím, szó, pont, vessző, ékezet – |
s több lett-e egy-egy tiszta lapnál? |
|
Nyugalom kellett, béke, csönd, |
de rám dörgött a „Kelj fel és menj!” |
S míg ugattam a bűz-özönt, |
kavartam botrányt Ninivében. |
|
Ó, jobb lett volna árnyain |
kertemnek a hegyen ledűlni, |
s egy pintes könnyű szárnyain |
tetszőbb tájakra menekülni, |
|
vagy nézni, ahogy a hajók |
a szürke-zöld vizet hasítják, |
s a megroncsolt felszínt habok |
sebhintőporával csitítják; |
|
s bár a napok virága hull, |
nem vélni, hogy ez már előleg. – |
|
Hiába! – Máshogy lett, nem így: |
küldettem egyre Ninivébe, |
s ahogy rossz gégémtől telik, |
nyílik szám most is az igére. |
|
Torkomban új s új buzdulás, |
nem használ a szabadkozás |
s a szörnyű nyisszantás, a késé, |
|
csak termek, termek… Nagy az Úr: |
a szó enyém, övé a fegyver. |
Hát mondom, bár vér is tolul |
számból rikács intelmeimmel, |
|
mert egy-egy szó későn-korán |
csírát lök tán ki, s végre béke |
s igazság költözik nyomán |
a züllött, gőgös Ninivébe. |
|
|
|