Babits-apokrif a „Jónás könyve” utánról
Züllött és gőgös a világ, |
csak nem sikerül rendbe tenni. |
Akart vagy tűrt prófétaság, |
Ninive… Jónás… cethal… ennyi. |
|
Jónás… cethal s új ostorok, |
s holtig termek, bölcs Istenem. |
Vagy csak szokásból gajdolok? |
Hát termés az, mely így terem? |
|
Hittem, hogy rontok, épitek, |
s hány csőd ért és hány mozdulatnál. |
Rím, szó, pont, vessző, ékezet – |
s több lett-e egy-egy tiszta lapnál? |
|
Nyugalom kellett, béke, csönd, |
de rám dörgött a „Kelj fel és menj!” |
S míg ugattam a bűz-özönt, |
kavartam botrányt Ninivében. |
|
Ó, jobb lett volna árnyain |
kertemnek a hegyen ledűlni, |
s egy pintes könnyű szárnyain |
tetszőbb tájakra menekülni, |
|
vagy nézni, ahogy a hajók |
a szürke-zöld vizet hasítják, |
s a megroncsolt felszínt habok |
sebhintőporával csitítják; |
|
s bár a napok virága hull, |
nem vélni, hogy ez már előleg. – |
|
Hiába! – Máshogy lett, nem így: |
küldettem egyre Ninivébe, |
s ahogy rossz gégémtől telik, |
nyílik szám most is az igére. |
|
Torkomban új s új buzdulás, |
nem használ a szabadkozás |
s a szörnyű nyisszantás, a késé, |
|
csak termek, termek… Nagy az Úr: |
a szó enyém, övé a fegyver. |
Hát mondom, bár vér is tolul |
számból rikács intelmeimmel, |
|
mert egy-egy szó későn-korán |
csírát lök tán ki, s végre béke |
s igazság költözik nyomán |
a züllött, gőgös Ninivébe. |
|
|
Hommage à Bartók
Gyarmathy Tihamér képe alá
Mocsár gőzöl? – Zöld-sárga szétmosódás. |
Bátortalan kontúrok szeldesik. |
Már nem kezdet – valami folytatódás, |
több-fészkű fénypászmák keresztezik. |
|
Aztán az élesség, a megnövekvő, |
az erre-arra nyíló ferdeség, |
az egymás ellen sodróan törekvő |
ágaskodás, oldódó enyheség. |
|
Áramlik, lüktet, zúg, harcol, virágzik, |
megnyugszik – a végső feltámadásig |
a káosznak renddé kell válnia, |
|
s így boldogságot hirdet és szerelmet, |
a megaláztatásra győzedelmet |
|
|
Koszorúzás
V. N. emlékének
Te, Nándor, lent a föld alatt, |
(vagy hát amid még megmaradt), |
s mi itt emlékednek adózunk: |
ünnepi pózban koszorúzunk. |
|
Ha látnád (jaj! de nincs szemed, |
s különben is szemhéj megett, |
s különben is a föld alatt vagy, |
s nem nyílik ott semerre ablak), |
|
ha látnád, intenél: „Fiúkák, |
hagyjátok, marhaság, a mókát, |
aló mars innét! tűnjetek, |
ha már én el nem tűnhetek!” |
|
Nándor, ha ezt mi hallanánk, |
fejünk mélyebbre hajtanánk, |
s elsompolyognánk mély borúval, |
talán együtt a koszorúval. |
|
|
A pásztor szava
Főhajtással a nyolcvanéves Illyés Gyulának
a történelem útján (persze ez |
|
olykor a (szintén képletes |
|
ahogy bajban torpan a nyáj |
|
a halálnak sincs fegyvere |
|
lesz benne sok-sok kellhető |
|
|
„…a halálnak sincs fegyvere”
a halálnak sincs fegyvere” |
|
– S mi akkor ünneplő hommage |
|
a halálnak sincs fegyvere” |
|
|
Illyés Gyula gondolatai
Most váltak visszavonhatatlanul |
öntörvényű s végképp felnőtt erőkké |
gránit- sőt gyémánt-tábla-vésetekké |
fém-domborítású törvény-lapokká |
Többé nincs aki egyetlen vonást is |
meg tudna változtatni rajtuk eztán |
akár önként akár kétes parancsra |
Teremtőjük falnak fordult – előtte |
nem áldta meg teátrális szavakkal |
s nem küldte el apostolkodni őket |
falnak fordult csupán s magukra hagyta |
bízott bennük: lelkéből lelkezett |
magzataiban: másnemű anyagból |
de ők: ő – csöndesen érezte tudta |
Hát ilyenkor következik be a |
diadal (vagy a végleges gyalázat |
az ebhitű szülőknél) |
Itt e pompás |
utódok lassacskán mind elszegődnek |
egyszerre sok felé és több felé még |
s gazdáik észre sem veszik mikor |
nagyobbá szebbé lesznek általuk |
Gyászoljunk? A milliomos szülők |
valamiképp mégis ambivalens |
érzése bennünk: önsajnálkozás |
és hála együtt hogy a hagyaték |
nem nő tovább de hogy már eddig is |
ilyen hatalmassá növekedett |
|
Fa
A nyolcvanéves Keresztury Dezsőnek
|
„A világ szelei csak lombom mossák. |
Állok. Gyökerem köt el nem szakadva.” |
(Keresztury Dezső: Beszélgetés az igazságról.) |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy gyökere van, és hogy lombja van, |
vagyis: olyan, akár a többi fa, |
nincs senkinek miért csodálnia. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy gyökerének ezer ujja van, |
s az ezer ujj ezerfelé szaladt, |
s jól megkapaszkodott a föld alatt. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy lombjának ezernyi gallya van, |
s ezernyi gallyon százezer levél, |
s a százezer levél mind zúg, beszél. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy lombjában világ tudása van, |
mert fújta, fújta a világ szele, |
és megtöltekezett a lomb vele. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy lombja védősátor, baj ha van, |
hogy árnyékában, fáradtság ha lep, |
pihenni s felfrissülni is lehet. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy gyökerében hűség súlya van, |
s e hűség soha el nem engedi, |
áll a fa, áll, áll: a gyökér köti. |
|
|
Weöres Sándornak
|
Az esemény jön és elsuhan |
s az emléknek száz ideje van. |
(Weöres Sándor: Rongyszőnyeg) |
|
Az esemény ha nem változik emlékké meg sem esett |
mennél könnyebben változik viszont azzá annál értékesebb |
Az eseményt emlékre-hajló jó képessége már akár a |
következő pillanatban rávési életünk falára |
és úgy hogy onnét többé halálig letörölhetetlen |
s fölidézve száz arc (idő) jön vissza szépen s egyre szebben – |
E sótalan gyalog-okoskodást |
Sándor kérlek hogy megbocsásd: |
azért volt szükség rá hogy érthető |
ha azt mondom hogy első kézfogásunk |
óta emlék lett bennem minden találkozásunk |
Így mostanában vissza-visszatérve |
a közös több mint negyven évbe |
s ledőlök egy-egy terebélyes |
mennyiségben meg változatban |
kit vagyona hatalma mozgat |
tőled kapott dús kincseimben… |
|
Köszönöm Sándor és éltessen Isten! |
|
|
|