Vers lett

 

 

 

 

Vers lett

Szárnyak suhognak ének árad
vetélkedik buzgó bogárhad
növények sarjadnak kimúlnak
a nagy ritmushoz idomulnak
zúgnak ha szél inal közéjük
terem vagy nem terem szeszélyük
százféle színben színesednek
száradnak tűzön szenesednek
körülfognak s el is takarnak
táplálnak óvnak nyugtot adnak
Mehetnék eztán óceánra
halott holdbéli pusztaságra
néhány papírlappal kezemben
bő kert övezne ott is engem:
a kertből vers lett s míg a vers él
e kert erősebb lesz a kertnél

 

 

 

Megint tavasz

Megint tavasz. Nem tud meghatni többé:
a kell, a kell – csábító mezbe bújva,
a kell, a kell – a törvény masinája,
azt hallom én kattogni újra s újra.
Mandula-, kajszi-, meggyvirág s a fűben
ibolya-foltocskák. Holnaputánra
hervadás, majd gyümölcs (ha jól megy), aztán
megint az ősz s a tél kálváriája.
Szabály, ismétlődés, nagyon meguntam.
S ki örvendeztem a törvénynek egykor,
ma fázom tőle, s félek: azt szeretném,
ha kizökkenne a rend a szokottból.
Akkor még… akkor még talán… De lelkem
(poros hasonlat) elfáradt madár már,
s ha villám vág is mellette a fába,
csak odanéz, bólint, s tovább se száll már.

 

 

 

Zavartalan

Ámítás újra egy nyár tartamára
reménykedő szem pislog a világra
mozog formát cserél de csak előre
egyről kettőre lentről delelőre
társulni s úgy hogy múlt nélkül a mosttól
kívánatoshoz a kívánatostól
nevetséges még szégyellni való is
hogy hűs ész ábrándokba ringatózik
pedig már hány fagy-mángorolta szárat
látott hány széjjeldúlt aprócska gyárat
megrongyolódni díszbe öltözöttet
zugokba gyűlni száraz régi zöldet
az arcra mégis áhítat telepszik
izgul szorong tűr bízik fél verekszik
talán nem is az agy hiszi – hús a
csont ín izom velő bőr ama „rózsa-
bokrok” dús „bokrai a vérköröknek”
rokonai a kezdettől öröknek
mik ha megint kedvük veszítik őszre
nem halálra készülnek – pihenőre
s ha mégis történne valami nem jó
egyforma sorsból sorsuk lesz hasonló
melyben nem tényező a nyápic elme
a fontosabb erők közé keverve
hol az élet nevetve buktatóit
zavartalan békével folytatódik

 

 

 

Kedvem szerint

Vagyok a hangyák istene
gyomok rovarok istene
ha egy-egy plédemre szalad
vagy kezem ügyébe akad
azt kedvem szerint megölöm
vagy éppen arrább löködöm
esetleg térdemre teszem
és sétáltatom kegyesen
meztelen combomra verek
még csak oda se figyelek
ha növény gyűröm levelét
vagy kiszaggatom gyökerét
rigó ribizli-gallyra száll
mit akar ott az a madár?
az én bokromról csipeget
nosza egy jókora követ!
darázs jön keres ideges
füzettel vágok fele: hess! –
Csitul a délutáni nap
firkálgatok egy fa alatt
mire valami sikerül
vagy a levegő ha lehűl
s be kell hogy menjek micsoda
zárszámadást viszek oda
istenségem perceiről
tirannus-üzelmeiről
s hogy szívom majd a fogamat
s hogyan szégyellem magamat
mint minden isten – gondolom
(csak hát ők fennköltebb fokon)

 

 

 

Abszolút monarchiám

Ez itt most az én abszolút monarchiám
Hogy a farkasalmákat letépkedem-e
a földön széttaposom-e
hogy a gyermekláncfű jövő tavaszig feladat nélkül vegetáló töveit kirángatom-e
hogy rakásra gyilkolok-e hangyát csigát:
szeszélyemtől függ félelmetesen
Szeszélyem meg mit tudom én mitől:
egy árnyék-lebbenéstől
egy futó illattól talán
egy rám fordult vagy elfordult szempártól-e
vérnyomásom billenéseitől
vércukromtól vagy hőmérsékletemtől
szexuális közérzetemtől
a levegő nedvességtartalmától
attól hogy mit olvastam délelőtt
mit tudom én mitől –
Akárhogy van félek magamtól
miként az abszolút monarchák általában
mert a korlátlan hatalom a legszörnyűbb rabszolgatartó
a korlátlan hatalom saját birtokosát tartja rabszolgasorban
s követtet el vele cél- és oktalan bűnöket
Fordulok hát inkább a nap felé
sugarai a körtefa…
sugarai a körtefa… De lám még közben is
egy frissen kelt borostyánt szaggatok
néhány levele kezemben maradt
unottan összemorzsolom s elejtem

 

 

 

Azonosulás

A gyomot se, azt sincs erőm kitépni. –
Járok a harmatlepte, nyári kertben,
már rész belőle, félek szinte lépni:
magam tiprom, ha ellankad figyelmem.
Lélegzik, érzem, mélyen önfeledten,
lélegzünk, – két boldog gazdag-szegény: mi,
én nem helyette és ő nem helyettem,
vagyok belőle ágnyi csak, levélnyi.
S mert e mimikri egzisztenciális,
nemcsak szemnek, de földnek, levegőnek,
esőnek, napnak, forgó évszakoknak:
legyen sorsbéli azonosulás is,
hogy részeim ha menni készülődnek,
sokáig nélkülük én se maradjak.

 

 

 

Tévedés

Jön az ablakok ideje
a falaké kettős éghajlaté
a becsukott ajtóké lelkeké
elmulasztott találkozásoké
túli szeretteinké
Sok minden történt nyáridőn
szükséges leülni velük
bizalmat hűséget mutatni
engesztelni keserű arcuk
mert azt hihették már mi sem…
Szervezkedések kint a kertben
a föld felett s a föld alatt
villanydrótokon háztetőkön
légrétegek padlásain
a színek államában
Lenéz néhány napot kihagyva
a gazda s azt hiszi
rossz helyre tévedt

 

 

 

Kertem

Húszegynéhányadikszor
látom, ahogy
e kert az őszbe lassan
beandalog.
E kert, mely ugyanaz még,
s nem ugyanaz,
mert sok halottal ért meg
egy-egy tavaszt.
S ha a halott fák, bokrok
közé megyek,
az is valaki holt lesz,
nem én leszek.
S nem is egy, – rajnyi holt jár
a gyomtakart
utakon, s tudhatatlan,
ki merre tart,
melyik már-nincs bokornál
áll meg, s motoz,
melyik már-nincs fa árnyán
dől fűbe most,
melyik már-nincs gyümölcsből
s hányat szakít,
melyik már-nincs virágra
csodálkozik. –
Húszegynéhányadikszor
– s még mennyiszer?
Lesz majd egy ősz (s talán már
itt van közel),
mikor az élő nem küld
már holtakat,
s a kertben szellemek nem
bolyonganak,
csak a tárgyak zörögnek,
míg nyugtató
csönddel nem száll le rájuk
a néma hó.

 

 

 

Inkább a tél

Ezt az őszt nem akarom észrevenni
hiába tüntet hiába kísérli meg
a szokásos vagy éppen nem szokásos
kellékeivel fölhívni figyelmem
(azzal például hogy a két kis kajszifa
viasszá sárgult leveleiben
csak áll áll mint két bánatos iker
ablakom előtt és vetkőzni nem akar)
Ezt az őszt nem akarom észrevenni
ahogy tavaly szándékom ellenére
nem vettem észre komolyabb bajok miatt
Az idén a koranyár volt az ősz:
arra esett az immár szinte éven-
ként ismétlődő botrány: a szűkebb vagy a
tágabb család növő fogyatkozása
E csillagászati s naptári őszre
kihunytak hát őszi érzelmeim
s türelmetlen vagyok és támadó
ha úgy látom hogy mégis egyre őket
próbálják bennem fölriasztani
Elég volt az őszből végképp elég
Inkább a tél! A nem „innen-oda”
sok-esélyű játéka csak az „ott”
amelyben minden így-úgy befejezve
s amelynek kijelentő módjait
legfeljebb a tavasz új-rend-csináló
forradalma lesz képes pár esetben
(s esetleg) feltételes módba tenni

 

 

 

Tél, ablakból

Hová bújtak a madarak? Üres
az ég, a tv-antennák keresztjei,
mint agyag-szobor-vázak, amiket
egy szobrász ott felejtett.
Vázak… A kert is csupa váz, csupa
meztelenség, a tekintet kopog,
mikor hozzájuk ér, a pára-
bolyhokat is kisöpörte a szél.
Kemény lett a világ, kegyetlen,
szemérmetlen – rendőri hullakamrák
célszerűségével berendezett.
S ó mennyi az ismeretlen halott!
Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő
lepleivel, csecsebecséivel
enyhítse e világraszóló,
irgalmatlan őszinteséget.
Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el
a saját és az idegen lakájok,
kik fülbesúgó széptevéseikkel
az állhatatlant megzavarják.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]