Istenről, öregedőben
Hogyha ezerszer öregebb is, |
tárgyalhatnánk egymással végre úgy, |
|
Ő nyilván sokkalta tudósabb |
természetes, sőt túl-túl szimpla is tán, |
|
Bár így, romlandó testben élni, |
hogy mit jelent, azt nála én |
|
Még akkor is, ha sorsot, álmot |
rám (ránk) ő rendel, oszt, |
de a saját lábán a cifra úton |
|
Nagyrészt megtettem már a dolgom, |
hogy felnőttként kezeljen arra |
|
Szeretnék mellé ülni csöndben, |
elmondani gondot és örömet, |
|
Hogy ő tud róluk? Jó, de fontos, |
beszélhessek, kiönthessem a szívem: |
|
S vitatkozhassak is, ha úgy jön, |
lássa be, hogy ő is lehet hibás, ha |
|
Örömmel tennék mint kölyök még, |
ölébe bújtam, s elnyúltam vidáman, |
|
Most szégyellném ezt: némiképpen |
hozzánk – ó jaj! – az méltó csak, ha így-úgy |
|
|
|