Közhírré
Hallgass meg kedves olvasó: |
|
és elképzeltem így is úgy is |
és napról-napra képzelem még |
nem kívánok könnyű halált |
s ha bírom ez tán visszaadja |
becsülését hisz annyiféle |
eszközzel módon módszerekkel |
irtották ki vagy igyekeztek |
|
|
Lehetetlen
Kezdem fölfogni kiskölykös kalandnak – |
|
Most itt bujkálok embertestbe bújva |
majd félig porrá válva vagy egészen |
s részben egyéb mássá átalakulva |
vers helyett állatot növényt csinálok |
s a körforgásból soha nem esem ki: |
ha egyszer meglettem már lehetetlen |
akármiképp is semmivé lehetni |
|
|
Különbségek
vizsgálják nagyító üveggel |
|
ifjúhoz vénhez – nem s igen |
meleg társulhat csak meleggel |
|
Hát nem látják hogy összeér |
hogy szinte összeér a két pont |
|
hogy köztük leheletnyi tér |
s eggyé torlódik öröm és gond |
|
hogy messzebbről nézvén kicsit |
és úgy próbálván összevetni |
|
csak illenék inkább nevetni? |
|
a mindenképp arasz porondon |
|
szélrózsa-szabadságra gondol |
|
s épít egy bölcsebb életet |
az ember magában s magának |
|
többé kísérteni se járnak |
|
s talán győz vagy talán kiáll |
a csatasorból lágy mosollyal |
|
s a gyaloghad fölébe száll |
aggódással kis szánalommal |
|
|
Virrasztó
szór a hold színezüstöt. – |
|
Mind zavartabban kapkodok, |
hogy több nyomom maradjon, |
|
ezt-azt, mit az emlékezet |
|
például egy-egy szót, amely |
(hisz télbe tart az ember, |
s jég fonja be tüskéivel) |
|
vagy egy-egy lágy tekintetet, |
mely, míg félelmem áradt, |
rámcsillant, megdédelgetett, |
s tudtam: nem tőrt vet – ágyat. |
|
S reggelre úgy indulhatok, |
rajzolt egy szétmázolt lapot, |
|
|
Hagyatkozó
hogy a valóban egyszer-valóban |
házát kertjét saját magának |
ingerülten nézték s talán |
|
Előrelátás
A nyájból még ki nem szakasztva |
úgy hogy többé nem jutva vissza |
s lótás-futás csak összevissza |
s az életnek már semmi hossza |
|
Nézem őket kik addig értek |
ijedt arcok kíntörte térdek |
egy-kapkodás bűzlő önérdek |
se benn se kinn egyéb se fér meg |
|
magam kegyekbe elhelyezni |
igyekszem módokat kilesni |
rangom ha a vak rend kikezdi |
|
mikorra engem is bezárnak |
lényemre hályogok ha szállnak |
s kik látnak szégyenemre látnak |
|
|
Szerepek
Napról-napra nagyobb erő kell |
hogy ellenkezzem az idővel |
|
ezer kéz sem volna elég hogy |
megtarthassam a maradékot |
|
folyton romlik az ál javára |
|
s a rejtett-sejtett bizonyosság |
|
bizonyosság? – bizonyosságok! |
testemmel pusztuló világok: |
|
a színek formák a szememmel |
az ízek nyelvemmel inyemmel |
|
a hangok… ám minek soroljam: |
völgymély is van hegycsúcs ahol van |
|
s teljesség… ó csak az ne látna |
|
aki előtt csak ha magasba |
ha lefelé az már a rosszba |
|
s aki előtt gyakrabban egyre |
kell vállalkoznom szerepekre |
|
mígnem minden mímet levetve |
leszek külső sötétre vetve |
|
s többé nem gesztus maszka szólam |
– meztelenség vall néki rólam |
|
s nem érti hogy egyszerre mást lát: |
csak elfordul s megvonja vállát |
|
|
Oda
Oda hol összeér ezerszeresre nyújtott |
messziségből a két út dombokon völgyeken |
hegygerinceken át sztyeppés síkságokon |
ki-kifulladva olykor tervével föladásnak |
markolva körül a hóba a forróságra |
hideg borogatást rakni megnyugtatásul |
aztán föladva a föladást menni mégis |
S ott otthont lelni otthont |
|
Előre-hátra
Ha visszafelé úgyis rossz úgyis rossz ha előre |
Görbül a föld az idő szintén fut a szem üres levegőbe |
Tegnap egy fontos (fontos? fontos?) levelem érkezett |
holnap ünnep lesz hívja föl rá figyelmem az emlékezet |
Egyik se nagyon érdemel szót – de a ma az igen |
az összegző s új alapot rakó buzgóság perceiben |
A percek a percek az idő útjának zúzaléka |
ha ők lazák becsúszik könnyen a láb a szakadékba |
Különben is: a folytonos előre-hátra-fordulások |
úgy meggyötörnek mint afféle testi tatárdulások |
s az akkor még vagy az akkor már két távoli idegen ikre |
múltból jövőből végül is esik egyazon gödörbe |
Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj |
hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál |
hogy az időről hallani sőt rágondolni sem akarok |
(ostoba strucc hiszen velőmig bennem van én meg benne vagyok) |
S a percek is… határaik között maradni éppúgy képtelenség |
hisz egyetlen perc is lehet kettős irányú végtelenség |
amelynek tágassága oly roppant szűk hogy összemorzsol |
Barátaim előbb-utóbb tudom hogy a halál kisorsol |
nézzétek el ha tán olyannak látszom mint egy oktalan állat |
sajdítóan iparkodom az is legyek ami a látszat: |
belőlem az idő (úgy! úgy!) még nyomaiban is kivesszen |
kívül meg? – föld barom növény ahogyan őket úgy vezessen |
|
A gyermek álmai
Az akkor még tündéri lomok |
|
S ami most még csak kevés |
érzem hogy lassacskán tele |
|
csöpp bugyrait s rafinált |
|
|
Hiány
Én tudom, hogy mi a hiány: |
érezni, hogy milyen, ha a |
bal s jobb kéz egymáshoz talál. |
|
S más mozdulat is, hány, de hány |
vész már, míg meg sem lett, oda, |
|
Most bennem roppant lyuk szakadt, |
támadt újfajta csonkaság, |
de sejlik rajt a másik át, |
|
mely végképp élő seb marad. |
|
|
A kisebb út
Vissza csak anyagért s válogató |
szemmel és nem sóvár nosztalgiával – |
|
még mindig jönnek és jöhetnek új |
jelenségek megismerésre méltók |
|
amikhez hasznosak a már tudott |
|
vissza csak élő tanulságokért |
mert az út lényege nem változik |
|
csupán a horizonton túl eső |
látótávolságra közeledett |
|
s mi rég az agy futó vendége volt |
ma már a szív bejelentett lakója |
|
így hát sosem elölről sosem újra: |
a kisebb út nyilván izgalmasabb |
|
lesz élettannak s anatómiának |
|
személyes és félre-nem érthető |
telitalálat-demonstrációkkal |
|
meg kell tanulni a kimaradást |
a játékszerek békés elhagyását |
|
fehér papírdarabkák százszínű |
látását a kaleidoszkóp-csövekben |
|
a visszaszámlálás gép-közönyű |
hanglépcsőin „óh”-ok közt mászni le |
|
magamhoz ölelni az iszonyút |
megkeresni benn a fenségeset |
|
beteljesítő közelebb jutását |
|
Livingstone-nál jobb Livingstone-ja lenni |
a rejtélyes öregség-Afrikának |
|
hogy talán a későbbi utazók |
s hogy én is addig is otthonosan – |
|
hiszen „Quid est turpius quam senex |
vivere insipiens?” – Régi szó: |
|
„Van-é rútabb annál mint ha az ember |
bolondmód éli vén korát?” |
|
|
Anagógé
Még elégne el nem viselné |
sodorja ámbár édes örvény |
forróba forró légi vonzás |
nemcsak ájul sebeket is kap |
nyílókat a szervek tövéig |
még elégne de így sem áll meg |
mire odaér csupa seb lesz |
oda csak csupa sebbel érhet |
s ha csupa seb lesz át se látszó |
akkor néz majd rá az a Nagy Szem |
kristályos hegyi levegőn át |
akkor lát rajta át a Nagy Szem |
s egy-forróságú véle akkor |
nem ég el ég örök örömben |
|
Istenről, öregedőben
Hogyha ezerszer öregebb is, |
tárgyalhatnánk egymással végre úgy, |
|
Ő nyilván sokkalta tudósabb |
természetes, sőt túl-túl szimpla is tán, |
|
Bár így, romlandó testben élni, |
hogy mit jelent, azt nála én |
|
Még akkor is, ha sorsot, álmot |
rám (ránk) ő rendel, oszt, |
de a saját lábán a cifra úton |
|
Nagyrészt megtettem már a dolgom, |
hogy felnőttként kezeljen arra |
|
Szeretnék mellé ülni csöndben, |
elmondani gondot és örömet, |
|
Hogy ő tud róluk? Jó, de fontos, |
beszélhessek, kiönthessem a szívem: |
|
S vitatkozhassak is, ha úgy jön, |
lássa be, hogy ő is lehet hibás, ha |
|
Örömmel tennék mint kölyök még, |
ölébe bújtam, s elnyúltam vidáman, |
|
Most szégyellném ezt: némiképpen |
hozzánk – ó jaj! – az méltó csak, ha így-úgy |
|
|
Danse macabre
|
„Április, a kegyetlen, kihajtja |
Az orgonát a holt földből…” |
(T. S. Eliot – Vas István: Átokföldje) |
|
Hát kihajtja… és már március is |
és nemcsak az orgonát ki az őszi |
levelekkel betakart passzív (szenvedő |
nem tevékeny) szívből is a már hunyt szemű |
s végső alvásra készült álmokat |
és vágyakat és indulatokat |
kihajtja kihajtja s töredezik |
a felszín és csillagsugár-irányban |
szétrobban az örvendő fájdalom |
Kihajtja a gyermeket aki ott lóg |
élő apja kezén silabizálja |
a cégtáblákat: Concordia („c”-vel) |
Temetkezési Vállalat Paunz („z”) |
és Kuttna Rövidáru és Szövet |
(néhány napja volt az évforduló) |
iszonytató delet bátyám (halott |
ő is) jöttét a hírrel hogy papa… |
s kihajtja sorban a megboldogult |
szerelmeket hogy újra éljenek |
pedig a roncs idegpályák veszélyes |
játékba sodródnak |
Lám a libák |
a Duna-töltés oldalán s Tera |
az első a mezitlábas parasztlány |
a tizenkét éves csodálatos |
gyereknő az első varázsital-korty |
ami óta nincs mélyebb fájdalom |
mint a könyörgő szóra érkező „nem” |
Hát kihajtja azt is ami csak épphogy |
vagy úgy se süllyedt még alá a holt |
földbe amit jó lenne csöndesen |
nagyon mélyre temetni hogy ne csak |
április legyen véle tehetetlen |
hanem egyéb erőszakos erők is |
mikor kegyetlenségre vetemednek |
Kihajtja kihajtja… Rabló idő |
hagynom kellene hogy mit egyszer |
markába fog vihesse békén |
körmöm szakítva elragadja úgyis |
|
Ó a vénség bohóc-mozdulata |
hogy a bohóc nem tudja hogy bohóc |
s megdöbben ha régi áhítatára |
nevetések buffannak innen-onnan |
holott úgy szeretné hogy ami szép |
gyöngéd figyelmes kedves és komoly |
(mert volt ideje megtanulnia) |
benne legyen mind mind e kései |
egyetlen méltó ceremóniában |
s a nevetések fintorok helyett |
ünneplő hangulat venné körül |
Kihajtja (most már április valóban) |
a hajszák bokros szorongásait |
melyek többé nem ökölbe szorítják |
mivel kivédhetetlenek hiszen |
belülről támadnak miként a fontos |
belső szervek megzökkenései |
mikről nem tudni még mivé lehetnek – |
Szégyen… szégyen… szégyen… szégyen… kihajtja |
április a kegyetlen a zajos |
zenebonákat vér vigalmait |
s kényszeríti a fáradt lábakat |
hideglelős bakkecske-hoppszaszákra |
|
Ó sallangos rikító danse macabre! |
|
|
A latin nyelvtan
A latin nyelvtan bennem szétesőben, |
állott pedig meg-nem-rendíthetően, |
s nemcsak magamagát tartotta bennem, |
vigyázott rám is egy-egy csúf időmben. |
|
Fogódzhattam belé mindig nyugodtan, |
akárhány földrengéses pillanatban, |
ha tárgy-, részes- vagy birtokos esetbe, |
ha bármilyen másikba is jutottam. |
|
Latin idézet jött nemrég a számra, |
de közepét a feledés kirágta, |
s főnévvel a melléknevet nehéz volt |
egyeztetnem esetbe, nembe, számba. |
|
És megriadt bennem valami akkor: |
ilyen furcsán is támad az öregkor, |
hogy egy biztosnak-vélt részünk leporlik, |
mint orr, fül, kéz, lábujj egy kőszoborról? |
|
És kapkodás lett bennem és üresség, |
fölbomlott egy öröknek-hitt szövetség. |
Ó, latin nyelvtan, rend, erő, szilárdság, |
ó, tisztességtelen, csaló öregség! |
|
|
Veszélyes volna
Lehet hogy fölborzolódik az út |
és szétrepeszti tégla-köpenyét |
s a járdaszéli akácsor lehet |
hogy karvékonnyá ifjul vissza majd |
s megjön napjában háromszor a kis |
harang szava a harangláb közé |
s föláll megint a régi nyárfasor |
ami a parttal együtt vízbe dőlt |
s lehet hogy a suszterműhely nyitott |
ajtaján kihallszik a kalapács |
és kifüttyent a jókedvű barát |
lehet hogy mint a túlpuccos ruhát |
ledobja mái külsejét a táj |
és régi szépségében meztelen |
elébem tündöklik… lehet… lehet – |
Akárhogy is: ha meghányom-vetem |
veszélyes volna a találkozás |
talán összezavarna engem is |
mert kudarcaim romjai alól |
hamisan szólna a lelkendezés |
|
Portréfilm
Mikor rólam portréfilmet csinált |
a Tv, más egyéb helyszín között |
elvittek egy kis faluba is, a |
Duna mellé, mert gyermekségem és |
ifjúságom tucat boldog nyarát |
töltöttem ott, s úgy látszott, s joggal úgy, |
hogy a teljesség kedvéért nem árt |
néhány ottani kép s néhány személy, |
ki most is ott él, s el tud mondani |
közös múltunkról egy s mást. |
közös múltunkról egy s mást. |
Mielőtt |
bementünk volna a faluba, kint |
a partszélen filmeztek még kicsit: |
a fűzfák közül teátrálisan |
néztem a délelőtti, hézagos |
árnyékú víztükröt. |
Míg járt a gép, |
megpillantottam pár méternyire |
a stáb hangmérnökét: a partszegély |
fölött, drótjánál fogva, szinte már |
a vízbe lógatott egy mikrofont, |
s tartotta áhítattal; majd mikor |
utána megkérdeztem tőle, mit |
bűvészkedett, mosolygott egy kicsit, |
s azt válaszolta, hogy vízcsobogást |
rögzített hang-aláfestésül az |
előbbi néma képsorhoz. |
A fel- |
vételt később folytattuk, bent, gyerek- |
kori barátom házánál gyerek- |
kori barátaimmal, lelkesen |
s versengve mondtak rólam szépeket, |
de én mindjobban szégyelltem magam, |
mert egyre inkább foglalkoztatott |
a gondolat, hogy mily fölösleges |
és nevetséges az igyekezet |
„megörökítésemre”, s hogy csupán |
a vízcsobogást, azt volt érdemes |
fölvenni, (bár azt meg vajon minek, |
hiszen amúgy is örökkévaló). |
|
Könyveim
|
Zöld ruha, piros ruha, sárga barna… |
A könyvek varázsa odavan ma. |
(Babits M.: Zöld, piros, sárga, barna…) |
|
hogy egyik-másik mit jelent |
hogy rég-rég hány cinkos napot |
s én azt hittem hogy titkaik |
ha minek hozzám köze lesz |
hogy a rejtélyek könnyedén |
simábban megy mint nélkülük |
meggyújtani kell s oltani |
véve nézni csak úgy lehet |
s nem élvezni – kibírni kell |
viszont a könyvek… ők viszont |
ők biztos biztonsági pont – |
|
Hát így – De most már renegát |
s ha levesz egyet kézbe fog |
szíve gyorsabban nem dobog |
s ha lapoz benne s ha megáll |
mert csöppke bogarat talál |
– bár mákszemnél is kicsinyebb – |
boldog borzongás lepi meg |
s úgy nézi már a szöveget |
hisz több ő több mint az egész |
|
|
Ars poeticák a XX. századból
(Följegyzés a hasonló című könyv olvasása közben)
Miután más-más ars poeticák |
amit komoly nevek leírnak |
de aztán lassan kezd megzavarodni |
mert halmozódnak a hideg-meleg |
fehér-fekete ellentétek és |
nem is az egyéniségek jegyében |
hanem a tárgyi meghatározásban |
méghozzá gyakran szörnyű méretekben |
miután mondom kezd megzavarodni |
az ember s túl a megzavarodáson |
fejet csóválni s kételkedni hogy |
egyáltalában lehetséges-e – |
|
kél benne forró hála is ama |
szent kóklerek és bohócok iránt |
akiknek mégiscsak köszönhető |
hogy a „hasznos” és hogy a „praktikus” |
az „okos” „pontos” „rendes” „célszerű” |
s hasonló más derék szavak közé |
az áldott „szép” szó is belékerült |
|
|
Szó
Egyetlen szó alap-alakban |
körülötte sterilizált csönd |
|
Majd az a szó fölver magának… |
majd az a szó lazít magának… |
|
Egyetlen szó alap-alakban |
s történet lesz jel leírás |
|
|
|