Bohóc-mozdulatok

 

 

 

 

Közhírré

Hallgass meg kedves olvasó:
én ki a határsávba értem
és elképzeltem így is úgy is
és napról-napra képzelem még
nem kívánok könnyű halált
s ha bírom ez tán visszaadja
önbecsülésem és az ember
becsülését hisz annyiféle
eszközzel módon módszerekkel
irtották ki vagy igyekeztek
kiirtani belőlem őket

 

 

 

Lehetetlen

Kezdem fölfogni kiskölykös kalandnak –
Most itt bujkálok embertestbe bújva
majd félig porrá válva vagy egészen
s részben egyéb mássá átalakulva
vers helyett állatot növényt csinálok
s a körforgásból soha nem esem ki:
ha egyszer meglettem már lehetetlen
akármiképp is semmivé lehetni

 

 

 

Különbségek

Mihez mi illik és mi nem
vizsgálják nagyító üveggel
ifjúhoz vénhez – nem s igen
meleg társulhat csak meleggel
Hát nem látják hogy összeér
hogy szinte összeér a két pont
hogy köztük leheletnyi tér
s eggyé torlódik öröm és gond
hogy messzebbről nézvén kicsit
és úgy próbálván összevetni
az illem különbségeit
csak illenék inkább nevetni?
A láb mozdulna boldogan
a mindenképp arasz porondon
s ezer gubanc béklyóiban
szélrózsa-szabadságra gondol
s épít egy bölcsebb életet
az ember magában s magának
hol az avult kísértetek
többé kísérteni se járnak
s talán győz vagy talán kiáll
a csatasorból lágy mosollyal
s a gyaloghad fölébe száll
aggódással kis szánalommal

 

 

 

Virrasztó

Messziről autók zaja,
közelről méla tücskök,
mélyül az árok-éjszaka,
szór a hold színezüstöt. –
Mind zavartabban kapkodok,
hogy több nyomom maradjon,
de viaszból a nappalok:
bennük alig marad nyom.
Megbízhatóbbak éjeim:
a feneklett világban
föltámadnak reményeim,
jobban megáll a lábam.
Nyugodtabban idézhetek,
s hűbben jegyezhetek le
ezt-azt, mit az emlékezet
méltat emlékezetre,
például egy-egy szót, amely
(hisz télbe tart az ember,
s jég fonja be tüskéivel)
átjárta jó meleggel
vagy egy-egy lágy tekintetet,
mely, míg félelmem áradt,
rámcsillant, megdédelgetett,
s tudtam: nem tőrt vet – ágyat.
S reggelre úgy indulhatok,
mint aki biztosabbra
rajzolt egy szétmázolt lapot,
hogy az időnek adja.

 

 

 

Hagyatkozó

Emlékeket
emléktárgyakat
emlékgesztusokat
emlékhangokat
emlékszavakat
emléknézéseket
zavart szuvenír-gyártó
zavart továbbutazó
gyártok és osztogatok
gyártok és hátrahagyok
hogy a valóban egyszer-valóban
ha egyszer-volt lesz
még kicsit kedvüket
lelhessék a kicsit
maradó többiek
akik
házát kertjét saját magának
készített útjait
ingerülten nézték s talán
irigyen is

 

 

 

Előrelátás

A nyájból még ki nem szakasztva
úgy hogy többé nem jutva vissza
s lótás-futás csak összevissza
s az életnek már semmi hossza
Nézem őket kik addig értek
ijedt arcok kíntörte térdek
egy-kapkodás bűzlő önérdek
se benn se kinn egyéb se fér meg
Előre mentséget keresni
magam kegyekbe elhelyezni
igyekszem módokat kilesni
rangom ha a vak rend kikezdi
mikorra engem is bezárnak
karám-falai a halálnak
lényemre hályogok ha szállnak
s kik látnak szégyenemre látnak

 

 

 

Szerepek

Napról-napra nagyobb erő kell
hogy ellenkezzem az idővel
ezer kéz sem volna elég hogy
megtarthassam a maradékot
a valódi s az ál aránya
folyton romlik az ál javára
s a rejtett-sejtett bizonyosság
válik maróan bizonyossá
bizonyosság? – bizonyosságok!
testemmel pusztuló világok:
a színek formák a szememmel
az ízek nyelvemmel inyemmel
a hangok… ám minek soroljam:
völgymély is van hegycsúcs ahol van
s teljesség… ó csak az ne látna
akinek más épség az álma
aki előtt csak ha magasba
ha lefelé az már a rosszba
s aki előtt gyakrabban egyre
kell vállalkoznom szerepekre
mígnem minden mímet levetve
leszek külső sötétre vetve
s többé nem gesztus maszka szólam
– meztelenség vall néki rólam
s nem érti hogy egyszerre mást lát:
csak elfordul s megvonja vállát

 

 

 

Oda

Oda hol összeér ezerszeresre nyújtott
messziségből a két út dombokon völgyeken
hegygerinceken át sztyeppés síkságokon
ki-kifulladva olykor tervével föladásnak
markolva körül a hóba a forróságra
hideg borogatást rakni megnyugtatásul
aztán föladva a föladást menni mégis
oda hol összeér a…
S ott otthont lelni otthont

 

 

 

Előre-hátra

Ha visszafelé úgyis rossz úgyis rossz ha előre
Görbül a föld az idő szintén fut a szem üres levegőbe
Tegnap egy fontos (fontos? fontos?) levelem érkezett
holnap ünnep lesz hívja föl rá figyelmem az emlékezet
Egyik se nagyon érdemel szót – de a ma az igen
az összegző s új alapot rakó buzgóság perceiben
A percek a percek az idő útjának zúzaléka
ha ők lazák becsúszik könnyen a láb a szakadékba
Különben is: a folytonos előre-hátra-fordulások
úgy meggyötörnek mint afféle testi tatárdulások
s az akkor még vagy az akkor már két távoli idegen ikre
múltból jövőből végül is esik egyazon gödörbe
Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj
hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál
hogy az időről hallani sőt rágondolni sem akarok
(ostoba strucc hiszen velőmig bennem van én meg benne vagyok)
S a percek is… határaik között maradni éppúgy képtelenség
hisz egyetlen perc is lehet kettős irányú végtelenség
amelynek tágassága oly roppant szűk hogy összemorzsol
Barátaim előbb-utóbb tudom hogy a halál kisorsol
nézzétek el ha tán olyannak látszom mint egy oktalan állat
sajdítóan iparkodom az is legyek ami a látszat:
belőlem az idő (úgy! úgy!) még nyomaiban is kivesszen
kívül meg? – föld barom növény ahogyan őket úgy vezessen

 

 

 

A gyermek álmai

Kezdenek visszaszállani
a gyermek álmai –
Az akkor még tündéri lomok
ma már azilumok
A sírnál fönnakad
mint part falán a hab
az öncsaló remény
hogy túl is lenne fény
S ami most még csak kevés
botló incselkedés
érzem hogy lassacskán tele
lesz életem vele
Ha azt mondom: halál
már nem patetizál
de fejem mellé se tesz
olyat mi félelmetes
S a fényszóró tudat
mindenen áthalad
s ami valamit ér
föltámad újra él
Míg tér idő lazul
mindinkább izmosul
töményül a csodás
köznapi ragyogás
Amit érzékszerveim
s érzékfölöttijeim
felfogni képesek
nem volt még élesebb
Már pontos óra van
kezemben s untalan
rá-rálesek: miképp
tudnám dúsítani még
tovább a pillanat
úgyis agyondagadt
csöpp bugyrait s rafinált
mód átverni a halált
ha mással nem hevem
tüzével színeivel
hogy meghökkentse ha
rám fájna már a foga
mert gyermekálmokat
talán neki sem szabad
ha nincs rá súlyos oka
csak úgy szétrúgnia

 

 

 

Óhaj

Szemet ne kéne csukni,
– ébren hajnalba jutni.
Amit kizár az álom,
többé meg nem találom.
Ha más nem: lámpa fénye,
a mennyezet fehérje.
Még ők is többet érnek,
mint bugyrai az éjnek.

 

 

 

Hiány

Én tudom, hogy mi a hiány:
például nem fogom soha
érezni, hogy milyen, ha a
bal s jobb kéz egymáshoz talál.
S más mozdulat is, hány, de hány
vész már, míg meg sem lett, oda,
s a fő mozdulat is maga,
az imáé: nekem talány.
Most bennem roppant lyuk szakadt,
támadt újfajta csonkaság,
de sejlik rajt a másik át,
s ez ád türelmet és erőt
elbírni a sérült jövőt,
mely végképp élő seb marad.

 

 

 

A kisebb út

Vissza csak anyagért s válogató
szemmel és nem sóvár nosztalgiával –
még mindig jönnek és jöhetnek új
jelenségek megismerésre méltók
amikhez hasznosak a már tudott
tájékoztató paraméterek
vissza csak élő tanulságokért
mert az út lényege nem változik
csupán a horizonton túl eső
látótávolságra közeledett
s mi rég az agy futó vendége volt
ma már a szív bejelentett lakója
így hát sosem elölről sosem újra:
a kisebb út nyilván izgalmasabb
iskolán kívüli egyeteme
lesz élettannak s anatómiának
személyes és félre-nem érthető
telitalálat-demonstrációkkal
meg kell tanulni a kimaradást
a játékszerek békés elhagyását
fehér papírdarabkák százszínű
látását a kaleidoszkóp-csövekben
a visszaszámlálás gép-közönyű
hanglépcsőin „óh”-ok közt mászni le
magamhoz ölelni az iszonyút
megkeresni benn a fenségeset
érezni mindinkább a cél
beteljesítő közelebb jutását
Livingstone-nál jobb Livingstone-ja lenni
a rejtélyes öregség-Afrikának
hogy talán a későbbi utazók
s hogy én is addig is otthonosan –
hiszen „Quid est turpius quam senex
vivere insipiens?” – Régi szó:
„Van-é rútabb annál mint ha az ember
bolondmód éli vén korát?”

 

 

 

Anagógé

Még elégne el nem viselné
sodorja ámbár édes örvény
forróba forró légi vonzás
nemcsak ájul sebeket is kap
tág kerületű májlilákat
nyílókat a szervek tövéig
még elégne de így sem áll meg
paralizálva is törekszik
segít a hő sodortatásnak
mire odaér csupa seb lesz
oda csak csupa sebbel érhet
s ha csupa seb lesz át se látszó
akkor néz majd rá az a Nagy Szem
kristályos hegyi levegőn át
akkor lát rajta át a Nagy Szem
s egy-forróságú véle akkor
nem ég el ég örök örömben

 

 

 

Istenről, öregedőben

Hogyha ezerszer öregebb is,
én se vagyok gyerek,
tárgyalhatnánk egymással végre úgy,
mint felnőtt emberek.
Ő nyilván sokkalta tudósabb
számára több dolog
természetes, sőt túl-túl szimpla is tán,
ami nekem titok.
Bár így, romlandó testben élni,
alázva, dicstelen,
hogy mit jelent, azt nála én
közelebbről ismerem.
Még akkor is, ha sorsot, álmot
rám (ránk) ő rendel, oszt,
de a saját lábán a cifra úton
ő végig nem tapos.
Nagyrészt megtettem már a dolgom,
hátra kevés maradt;
hogy felnőttként kezeljen arra
eljött a pillanat.
Szeretnék mellé ülni csöndben,
megérinteni is,
elmondani gondot és örömet,
a nagyot is, kicsit is.
Hogy ő tud róluk? Jó, de fontos,
hogy meghallgassanak,
beszélhessek, kiönthessem a szívem:
sok benne a salak.
S vitatkozhassak is, ha úgy jön,
s tévedjen néha ő,
lássa be, hogy ő is lehet hibás, ha
belőlem dudva nő.
Örömmel tennék mint kölyök még,
midőn aggálytalan
ölébe bújtam, s elnyúltam vidáman,
és rábíztam magam.
Most szégyellném ezt: némiképpen
mi egyenlők vagyunk,
hozzánk – ó jaj! – az méltó csak, ha így-úgy
el-eltárgyalgatunk.

 

 

 

Danse macabre

 
„Április, a kegyetlen, kihajtja
Az orgonát a holt földből…”
(T. S. Eliot – Vas István: Átokföldje)
 
Hát kihajtja… és már március is
és nemcsak az orgonát ki az őszi
levelekkel betakart passzív (szenvedő
nem tevékeny) szívből is a már hunyt szemű
s végső alvásra készült álmokat
és vágyakat és indulatokat
kihajtja kihajtja s töredezik
a felszín és csillagsugár-irányban
szétrobban az örvendő fájdalom
Kihajtja a gyermeket aki ott lóg
élő apja kezén silabizálja
a cégtáblákat: Concordia („c”-vel)
Temetkezési Vállalat Paunz („z”)
és Kuttna Rövidáru és Szövet
aztán a március 10-i
(néhány napja volt az évforduló)
iszonytató delet bátyám (halott
ő is) jöttét a hírrel hogy papa…
s kihajtja sorban a megboldogult
szerelmeket hogy újra éljenek
pedig a roncs idegpályák veszélyes
játékba sodródnak
játékba sodródnak Lám a libák
a Duna-töltés oldalán s Tera
az első a mezitlábas parasztlány
a tizenkét éves csodálatos
gyereknő az első varázsital-korty
ami óta ünnep az ölelés
ami óta nincs mélyebb fájdalom
mint a könyörgő szóra érkező „nem”
Hát kihajtja azt is ami csak épphogy
vagy úgy se süllyedt még alá a holt
földbe amit jó lenne csöndesen
nagyon mélyre temetni hogy ne csak
április legyen véle tehetetlen
hanem egyéb erőszakos erők is
mikor kegyetlenségre vetemednek
Kihajtja kihajtja… Rabló idő
hagynom kellene hogy mit egyszer
markába fog vihesse békén
hisz ha belékapaszkodom
körmöm szakítva elragadja úgyis
Ó a vénség bohóc-mozdulata
hogy a bohóc nem tudja hogy bohóc
s megdöbben ha régi áhítatára
nevetések buffannak innen-onnan
holott úgy szeretné hogy ami szép
gyöngéd figyelmes kedves és komoly
(mert volt ideje megtanulnia)
benne legyen mind mind e kései
egyetlen méltó ceremóniában
s a nevetések fintorok helyett
ünneplő hangulat venné körül
Kihajtja (most már április valóban)
a hajszák bokros szorongásait
melyek többé nem ökölbe szorítják
megadásra emelik a kezet
mivel kivédhetetlenek hiszen
belülről támadnak miként a fontos
belső szervek megzökkenései
mikről nem tudni még mivé lehetnek –
Szégyen… szégyen… szégyen… szégyen… kihajtja
április a kegyetlen a zajos
zenebonákat vér vigalmait
s kényszeríti a fáradt lábakat
hideglelős bakkecske-hoppszaszákra
Ó sallangos rikító danse macabre!

 

 

 

A latin nyelvtan

A latin nyelvtan bennem szétesőben,
állott pedig meg-nem-rendíthetően,
s nemcsak magamagát tartotta bennem,
vigyázott rám is egy-egy csúf időmben.
Fogódzhattam belé mindig nyugodtan,
akárhány földrengéses pillanatban,
ha tárgy-, részes- vagy birtokos esetbe,
ha bármilyen másikba is jutottam.
Latin idézet jött nemrég a számra,
de közepét a feledés kirágta,
s főnévvel a melléknevet nehéz volt
egyeztetnem esetbe, nembe, számba.
És megriadt bennem valami akkor:
ilyen furcsán is támad az öregkor,
hogy egy biztosnak-vélt részünk leporlik,
mint orr, fül, kéz, lábujj egy kőszoborról?
És kapkodás lett bennem és üresség,
fölbomlott egy öröknek-hitt szövetség.
Ó, latin nyelvtan, rend, erő, szilárdság,
ó, tisztességtelen, csaló öregség!

 

 

 

Veszélyes volna

Lehet hogy fölborzolódik az út
és szétrepeszti tégla-köpenyét
s a járdaszéli akácsor lehet
hogy karvékonnyá ifjul vissza majd
s megjön napjában háromszor a kis
harang szava a harangláb közé
s föláll megint a régi nyárfasor
ami a parttal együtt vízbe dőlt
s lehet hogy a suszterműhely nyitott
ajtaján kihallszik a kalapács
és kifüttyent a jókedvű barát
lehet hogy mint a túlpuccos ruhát
ledobja mái külsejét a táj
és régi szépségében meztelen
elébem tündöklik… lehet… lehet –
Akárhogy is: ha meghányom-vetem
veszélyes volna a találkozás
talán összezavarna engem is
mert kudarcaim romjai alól
hamisan szólna a lelkendezés

 

 

 

Portréfilm

Mikor rólam portréfilmet csinált
a Tv, más egyéb helyszín között
elvittek egy kis faluba is, a
Duna mellé, mert gyermekségem és
ifjúságom tucat boldog nyarát
töltöttem ott, s úgy látszott, s joggal úgy,
hogy a teljesség kedvéért nem árt
néhány ottani kép s néhány személy,
ki most is ott él, s el tud mondani
közös múltunkról egy s mást.
közös múltunkról egy s mást. Mielőtt
bementünk volna a faluba, kint
a partszélen filmeztek még kicsit:
a fűzfák közül teátrálisan
néztem a délelőtti, hézagos
árnyékú víztükröt.
árnyékú víztükröt. Míg járt a gép,
megpillantottam pár méternyire
a stáb hangmérnökét: a partszegély
fölött, drótjánál fogva, szinte már
a vízbe lógatott egy mikrofont,
s tartotta áhítattal; majd mikor
utána megkérdeztem tőle, mit
bűvészkedett, mosolygott egy kicsit,
s azt válaszolta, hogy vízcsobogást
rögzített hang-aláfestésül az
előbbi néma képsorhoz.
előbbi néma képsorhoz. A fel-
vételt később folytattuk, bent, gyerek-
kori barátom házánál gyerek-
kori barátaimmal, lelkesen
s versengve mondtak rólam szépeket,
de én mindjobban szégyelltem magam,
mert egyre inkább foglalkoztatott
a gondolat, hogy mily fölösleges
és nevetséges az igyekezet
„megörökítésemre”, s hogy csupán
a vízcsobogást, azt volt érdemes
fölvenni, (bár azt meg vajon minek,
hiszen amúgy is örökkévaló).

 

 

 

Könyveim

 
Zöld ruha, piros ruha, sárga barna…
A könyvek varázsa odavan ma.
(Babits M.: Zöld, piros, sárga, barna…)
 
Csak nézem gerinceiket
a címeket a neveket
valami bennem földereng
hogy egyik-másik mit jelent
hogy rég-rég hány cinkos napot
töltöttem vélük izgatott
szimbiózisban míg nekem
nyilatkoztak készségesen
s én azt hittem hogy titkaik
segítenek majd valamit
ha minek hozzám köze lesz
majd feleletre kötelez
hogy a rejtélyek könnyedén
tárulnak tőlük elibém
és egyáltalán hogy velük
simábban megy mint nélkülük
s ők az igazi társaság –
a kisvilág a nagyvilág
a többi: a való való
legföljebb megbocsátható
mivel csiszolni toldani
meggyújtani kell s oltani
és rózsaszín szemüveget
véve nézni csak úgy lehet
s nem élvezni – kibírni kell
otromba tényezőivel
viszont a könyvek… ők viszont
ők biztos biztonsági pont –
Hát így – De most már renegát
szeme fut a könyveken át
s ha levesz egyet kézbe fog
szíve gyorsabban nem dobog
s ha lapoz benne s ha megáll
mert csöppke bogarat talál
– bár mákszemnél is kicsinyebb –
boldog borzongás lepi meg
s úgy nézi már a szöveget
mint elcsúfított terepet
melyen a bogár örömét
nyilván zavarják a sötét
pontok vonalak kanyarok
unalmas katona-sorok
pedig csak azért a világ
hogy ő jól érezze magát
hisz több ő több mint az egész
szemfényvesztő erőlködés
amit hordoz e lila lom
e halott könyv-sokadalom

 

 

 

Ars poeticák a XX. századból

(Följegyzés a hasonló című könyv olvasása közben)
Miután más-más ars poeticák
tömegét olvassa az ember
s először komolyan veszi
amit komoly nevek leírnak
de aztán lassan kezd megzavarodni
mert halmozódnak a hideg-meleg
fehér-fekete ellentétek és
nem is az egyéniségek jegyében
hanem a tárgyi meghatározásban
méghozzá gyakran szörnyű méretekben
miután mondom kezd megzavarodni
az ember s túl a megzavarodáson
fejet csóválni s kételkedni hogy
egyáltalában lehetséges-e –
kél benne forró hála is ama
szent kóklerek és bohócok iránt
akiknek mégiscsak köszönhető
hogy a „hasznos” és hogy a „praktikus”
az „okos” „pontos” „rendes” „célszerű”
s hasonló más derék szavak közé
az áldott „szép” szó is belékerült

 

 

 

Szó

Egyetlen szó alap-alakban
körülötte sterilizált csönd
hígítatlan sötét
Majd az a szó fölver magának…
majd az a szó lazít magának…
Egyetlen szó alap-alakban
s történet lesz jel leírás
még pleonazmus is talán
Ha jó a szó
a ha halló hallja meg

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]