Közhírré
Hallgass meg kedves olvasó: |
|
és elképzeltem így is úgy is |
és napról-napra képzelem még |
nem kívánok könnyű halált |
s ha bírom ez tán visszaadja |
becsülését hisz annyiféle |
eszközzel módon módszerekkel |
irtották ki vagy igyekeztek |
|
|
Lehetetlen
Kezdem fölfogni kiskölykös kalandnak – |
|
Most itt bujkálok embertestbe bújva |
majd félig porrá válva vagy egészen |
s részben egyéb mássá átalakulva |
vers helyett állatot növényt csinálok |
s a körforgásból soha nem esem ki: |
ha egyszer meglettem már lehetetlen |
akármiképp is semmivé lehetni |
|
|
Különbségek
vizsgálják nagyító üveggel |
|
ifjúhoz vénhez – nem s igen |
meleg társulhat csak meleggel |
|
Hát nem látják hogy összeér |
hogy szinte összeér a két pont |
|
hogy köztük leheletnyi tér |
s eggyé torlódik öröm és gond |
|
hogy messzebbről nézvén kicsit |
és úgy próbálván összevetni |
|
csak illenék inkább nevetni? |
|
a mindenképp arasz porondon |
|
szélrózsa-szabadságra gondol |
|
s épít egy bölcsebb életet |
az ember magában s magának |
|
többé kísérteni se járnak |
|
s talán győz vagy talán kiáll |
a csatasorból lágy mosollyal |
|
s a gyaloghad fölébe száll |
aggódással kis szánalommal |
|
|
Virrasztó
szór a hold színezüstöt. – |
|
Mind zavartabban kapkodok, |
hogy több nyomom maradjon, |
|
ezt-azt, mit az emlékezet |
|
például egy-egy szót, amely |
(hisz télbe tart az ember, |
s jég fonja be tüskéivel) |
|
vagy egy-egy lágy tekintetet, |
mely, míg félelmem áradt, |
rámcsillant, megdédelgetett, |
s tudtam: nem tőrt vet – ágyat. |
|
S reggelre úgy indulhatok, |
rajzolt egy szétmázolt lapot, |
|
|
Hagyatkozó
hogy a valóban egyszer-valóban |
házát kertjét saját magának |
ingerülten nézték s talán |
|
Előrelátás
A nyájból még ki nem szakasztva |
úgy hogy többé nem jutva vissza |
s lótás-futás csak összevissza |
s az életnek már semmi hossza |
|
Nézem őket kik addig értek |
ijedt arcok kíntörte térdek |
egy-kapkodás bűzlő önérdek |
se benn se kinn egyéb se fér meg |
|
magam kegyekbe elhelyezni |
igyekszem módokat kilesni |
rangom ha a vak rend kikezdi |
|
mikorra engem is bezárnak |
lényemre hályogok ha szállnak |
s kik látnak szégyenemre látnak |
|
|
Szerepek
Napról-napra nagyobb erő kell |
hogy ellenkezzem az idővel |
|
ezer kéz sem volna elég hogy |
megtarthassam a maradékot |
|
folyton romlik az ál javára |
|
s a rejtett-sejtett bizonyosság |
|
bizonyosság? – bizonyosságok! |
testemmel pusztuló világok: |
|
a színek formák a szememmel |
az ízek nyelvemmel inyemmel |
|
a hangok… ám minek soroljam: |
völgymély is van hegycsúcs ahol van |
|
s teljesség… ó csak az ne látna |
|
aki előtt csak ha magasba |
ha lefelé az már a rosszba |
|
s aki előtt gyakrabban egyre |
kell vállalkoznom szerepekre |
|
mígnem minden mímet levetve |
leszek külső sötétre vetve |
|
s többé nem gesztus maszka szólam |
– meztelenség vall néki rólam |
|
s nem érti hogy egyszerre mást lát: |
csak elfordul s megvonja vállát |
|
|
Oda
Oda hol összeér ezerszeresre nyújtott |
messziségből a két út dombokon völgyeken |
hegygerinceken át sztyeppés síkságokon |
ki-kifulladva olykor tervével föladásnak |
markolva körül a hóba a forróságra |
hideg borogatást rakni megnyugtatásul |
aztán föladva a föladást menni mégis |
S ott otthont lelni otthont |
|
Előre-hátra
Ha visszafelé úgyis rossz úgyis rossz ha előre |
Görbül a föld az idő szintén fut a szem üres levegőbe |
Tegnap egy fontos (fontos? fontos?) levelem érkezett |
holnap ünnep lesz hívja föl rá figyelmem az emlékezet |
Egyik se nagyon érdemel szót – de a ma az igen |
az összegző s új alapot rakó buzgóság perceiben |
A percek a percek az idő útjának zúzaléka |
ha ők lazák becsúszik könnyen a láb a szakadékba |
Különben is: a folytonos előre-hátra-fordulások |
úgy meggyötörnek mint afféle testi tatárdulások |
s az akkor még vagy az akkor már két távoli idegen ikre |
múltból jövőből végül is esik egyazon gödörbe |
Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj |
hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál |
hogy az időről hallani sőt rágondolni sem akarok |
(ostoba strucc hiszen velőmig bennem van én meg benne vagyok) |
S a percek is… határaik között maradni éppúgy képtelenség |
hisz egyetlen perc is lehet kettős irányú végtelenség |
amelynek tágassága oly roppant szűk hogy összemorzsol |
Barátaim előbb-utóbb tudom hogy a halál kisorsol |
nézzétek el ha tán olyannak látszom mint egy oktalan állat |
sajdítóan iparkodom az is legyek ami a látszat: |
belőlem az idő (úgy! úgy!) még nyomaiban is kivesszen |
kívül meg? – föld barom növény ahogyan őket úgy vezessen |
|
A gyermek álmai
Az akkor még tündéri lomok |
|
S ami most még csak kevés |
érzem hogy lassacskán tele |
|
csöpp bugyrait s rafinált |
|
|
Hiány
Én tudom, hogy mi a hiány: |
érezni, hogy milyen, ha a |
bal s jobb kéz egymáshoz talál. |
|
S más mozdulat is, hány, de hány |
vész már, míg meg sem lett, oda, |
|
Most bennem roppant lyuk szakadt, |
támadt újfajta csonkaság, |
de sejlik rajt a másik át, |
|
mely végképp élő seb marad. |
|
|
A kisebb út
Vissza csak anyagért s válogató |
szemmel és nem sóvár nosztalgiával – |
|
még mindig jönnek és jöhetnek új |
jelenségek megismerésre méltók |
|
amikhez hasznosak a már tudott |
|
vissza csak élő tanulságokért |
mert az út lényege nem változik |
|
csupán a horizonton túl eső |
látótávolságra közeledett |
|
s mi rég az agy futó vendége volt |
ma már a szív bejelentett lakója |
|
így hát sosem elölről sosem újra: |
a kisebb út nyilván izgalmasabb |
|
lesz élettannak s anatómiának |
|
személyes és félre-nem érthető |
telitalálat-demonstrációkkal |
|
meg kell tanulni a kimaradást |
a játékszerek békés elhagyását |
|
fehér papírdarabkák százszínű |
látását a kaleidoszkóp-csövekben |
|
a visszaszámlálás gép-közönyű |
hanglépcsőin „óh”-ok közt mászni le |
|
magamhoz ölelni az iszonyút |
megkeresni benn a fenségeset |
|
beteljesítő közelebb jutását |
|
Livingstone-nál jobb Livingstone-ja lenni |
a rejtélyes öregség-Afrikának |
|
hogy talán a későbbi utazók |
s hogy én is addig is otthonosan – |
|
hiszen „Quid est turpius quam senex |
vivere insipiens?” – Régi szó: |
|
„Van-é rútabb annál mint ha az ember |
bolondmód éli vén korát?” |
|
|
Anagógé
Még elégne el nem viselné |
sodorja ámbár édes örvény |
forróba forró légi vonzás |
nemcsak ájul sebeket is kap |
nyílókat a szervek tövéig |
még elégne de így sem áll meg |
mire odaér csupa seb lesz |
oda csak csupa sebbel érhet |
s ha csupa seb lesz át se látszó |
akkor néz majd rá az a Nagy Szem |
kristályos hegyi levegőn át |
akkor lát rajta át a Nagy Szem |
s egy-forróságú véle akkor |
nem ég el ég örök örömben |
|
Istenről, öregedőben
Hogyha ezerszer öregebb is, |
tárgyalhatnánk egymással végre úgy, |
|
Ő nyilván sokkalta tudósabb |
természetes, sőt túl-túl szimpla is tán, |
|
Bár így, romlandó testben élni, |
hogy mit jelent, azt nála én |
|
Még akkor is, ha sorsot, álmot |
rám (ránk) ő rendel, oszt, |
de a saját lábán a cifra úton |
|
Nagyrészt megtettem már a dolgom, |
hogy felnőttként kezeljen arra |
|
Szeretnék mellé ülni csöndben, |
elmondani gondot és örömet, |
|
Hogy ő tud róluk? Jó, de fontos, |
beszélhessek, kiönthessem a szívem: |
|
S vitatkozhassak is, ha úgy jön, |
lássa be, hogy ő is lehet hibás, ha |
|
Örömmel tennék mint kölyök még, |
ölébe bújtam, s elnyúltam vidáman, |
|
Most szégyellném ezt: némiképpen |
hozzánk – ó jaj! – az méltó csak, ha így-úgy |
|
|
Danse macabre
|
„Április, a kegyetlen, kihajtja |
Az orgonát a holt földből…” |
(T. S. Eliot – Vas István: Átokföldje) |
|
Hát kihajtja… és már március is |
és nemcsak az orgonát ki az őszi |
levelekkel betakart passzív (szenvedő |
nem tevékeny) szívből is a már hunyt szemű |
s végső alvásra készült álmokat |
és vágyakat és indulatokat |
kihajtja kihajtja s töredezik |
a felszín és csillagsugár-irányban |
szétrobban az örvendő fájdalom |
Kihajtja a gyermeket aki ott lóg |
élő apja kezén silabizálja |
a cégtáblákat: Concordia („c”-vel) |
Temetkezési Vállalat Paunz („z”) |
és Kuttna Rövidáru és Szövet |
(néhány napja volt az évforduló) |
iszonytató delet bátyám (halott |
ő is) jöttét a hírrel hogy papa… |
s kihajtja sorban a megboldogult |
szerelmeket hogy újra éljenek |
pedig a roncs idegpályák veszélyes |
játékba sodródnak |
Lám a libák |
a Duna-töltés oldalán s Tera |
az első a mezitlábas parasztlány |
a tizenkét éves csodálatos |
gyereknő az első varázsital-korty |
ami óta nincs mélyebb fájdalom |
mint a könyörgő szóra érkező „nem” |
Hát kihajtja azt is ami csak épphogy |
vagy úgy se süllyedt még alá a holt |
földbe amit jó lenne csöndesen |
nagyon mélyre temetni hogy ne csak |
április legyen véle tehetetlen |
hanem egyéb erőszakos erők is |
mikor kegyetlenségre vetemednek |
Kihajtja kihajtja… Rabló idő |
hagynom kellene hogy mit egyszer |
markába fog vihesse békén |
körmöm szakítva elragadja úgyis |
|
Ó a vénség bohóc-mozdulata |
hogy a bohóc nem tudja hogy bohóc |
s megdöbben ha régi áhítatára |
nevetések buffannak innen-onnan |
holott úgy szeretné hogy ami szép |
gyöngéd figyelmes kedves és komoly |
(mert volt ideje megtanulnia) |
benne legyen mind mind e kései |
egyetlen méltó ceremóniában |
s a nevetések fintorok helyett |
ünneplő hangulat venné körül |
Kihajtja (most már április valóban) |
a hajszák bokros szorongásait |
melyek többé nem ökölbe szorítják |
mivel kivédhetetlenek hiszen |
belülről támadnak miként a fontos |
belső szervek megzökkenései |
mikről nem tudni még mivé lehetnek – |
Szégyen… szégyen… szégyen… szégyen… kihajtja |
április a kegyetlen a zajos |
zenebonákat vér vigalmait |
s kényszeríti a fáradt lábakat |
hideglelős bakkecske-hoppszaszákra |
|
Ó sallangos rikító danse macabre! |
|
|
A latin nyelvtan
A latin nyelvtan bennem szétesőben, |
állott pedig meg-nem-rendíthetően, |
s nemcsak magamagát tartotta bennem, |
vigyázott rám is egy-egy csúf időmben. |
|
Fogódzhattam belé mindig nyugodtan, |
akárhány földrengéses pillanatban, |
ha tárgy-, részes- vagy birtokos esetbe, |
ha bármilyen másikba is jutottam. |
|
Latin idézet jött nemrég a számra, |
de közepét a feledés kirágta, |
s főnévvel a melléknevet nehéz volt |
egyeztetnem esetbe, nembe, számba. |
|
És megriadt bennem valami akkor: |
ilyen furcsán is támad az öregkor, |
hogy egy biztosnak-vélt részünk leporlik, |
mint orr, fül, kéz, lábujj egy kőszoborról? |
|
És kapkodás lett bennem és üresség, |
fölbomlott egy öröknek-hitt szövetség. |
Ó, latin nyelvtan, rend, erő, szilárdság, |
ó, tisztességtelen, csaló öregség! |
|
|
Veszélyes volna
Lehet hogy fölborzolódik az út |
és szétrepeszti tégla-köpenyét |
s a járdaszéli akácsor lehet |
hogy karvékonnyá ifjul vissza majd |
s megjön napjában háromszor a kis |
harang szava a harangláb közé |
s föláll megint a régi nyárfasor |
ami a parttal együtt vízbe dőlt |
s lehet hogy a suszterműhely nyitott |
ajtaján kihallszik a kalapács |
és kifüttyent a jókedvű barát |
lehet hogy mint a túlpuccos ruhát |
ledobja mái külsejét a táj |
és régi szépségében meztelen |
elébem tündöklik… lehet… lehet – |
Akárhogy is: ha meghányom-vetem |
veszélyes volna a találkozás |
talán összezavarna engem is |
mert kudarcaim romjai alól |
hamisan szólna a lelkendezés |
|
Portréfilm
Mikor rólam portréfilmet csinált |
a Tv, más egyéb helyszín között |
elvittek egy kis faluba is, a |
Duna mellé, mert gyermekségem és |
ifjúságom tucat boldog nyarát |
töltöttem ott, s úgy látszott, s joggal úgy, |
hogy a teljesség kedvéért nem árt |
néhány ottani kép s néhány személy, |
ki most is ott él, s el tud mondani |
közös múltunkról egy s mást. |
közös múltunkról egy s mást. |
Mielőtt |
bementünk volna a faluba, kint |
a partszélen filmeztek még kicsit: |
a fűzfák közül teátrálisan |
néztem a délelőtti, hézagos |
árnyékú víztükröt. |
Míg járt a gép, |
megpillantottam pár méternyire |
a stáb hangmérnökét: a partszegély |
fölött, drótjánál fogva, szinte már |
a vízbe lógatott egy mikrofont, |
s tartotta áhítattal; majd mikor |
utána megkérdeztem tőle, mit |
bűvészkedett, mosolygott egy kicsit, |
s azt válaszolta, hogy vízcsobogást |
rögzített hang-aláfestésül az |
előbbi néma képsorhoz. |
A fel- |
vételt később folytattuk, bent, gyerek- |
kori barátom házánál gyerek- |
kori barátaimmal, lelkesen |
s versengve mondtak rólam szépeket, |
de én mindjobban szégyelltem magam, |
mert egyre inkább foglalkoztatott |
a gondolat, hogy mily fölösleges |
és nevetséges az igyekezet |
„megörökítésemre”, s hogy csupán |
a vízcsobogást, azt volt érdemes |
fölvenni, (bár azt meg vajon minek, |
hiszen amúgy is örökkévaló). |
|
Könyveim
|
Zöld ruha, piros ruha, sárga barna… |
A könyvek varázsa odavan ma. |
(Babits M.: Zöld, piros, sárga, barna…) |
|
hogy egyik-másik mit jelent |
hogy rég-rég hány cinkos napot |
s én azt hittem hogy titkaik |
ha minek hozzám köze lesz |
hogy a rejtélyek könnyedén |
simábban megy mint nélkülük |
meggyújtani kell s oltani |
véve nézni csak úgy lehet |
s nem élvezni – kibírni kell |
viszont a könyvek… ők viszont |
ők biztos biztonsági pont – |
|
Hát így – De most már renegát |
s ha levesz egyet kézbe fog |
szíve gyorsabban nem dobog |
s ha lapoz benne s ha megáll |
mert csöppke bogarat talál |
– bár mákszemnél is kicsinyebb – |
boldog borzongás lepi meg |
s úgy nézi már a szöveget |
hisz több ő több mint az egész |
|
|
Ars poeticák a XX. századból
(Följegyzés a hasonló című könyv olvasása közben)
Miután más-más ars poeticák |
amit komoly nevek leírnak |
de aztán lassan kezd megzavarodni |
mert halmozódnak a hideg-meleg |
fehér-fekete ellentétek és |
nem is az egyéniségek jegyében |
hanem a tárgyi meghatározásban |
méghozzá gyakran szörnyű méretekben |
miután mondom kezd megzavarodni |
az ember s túl a megzavarodáson |
fejet csóválni s kételkedni hogy |
egyáltalában lehetséges-e – |
|
kél benne forró hála is ama |
szent kóklerek és bohócok iránt |
akiknek mégiscsak köszönhető |
hogy a „hasznos” és hogy a „praktikus” |
az „okos” „pontos” „rendes” „célszerű” |
s hasonló más derék szavak közé |
az áldott „szép” szó is belékerült |
|
|
Szó
Egyetlen szó alap-alakban |
körülötte sterilizált csönd |
|
Majd az a szó fölver magának… |
majd az a szó lazít magának… |
|
Egyetlen szó alap-alakban |
s történet lesz jel leírás |
|
|
Vers lett
Szárnyak suhognak ének árad |
vetélkedik buzgó bogárhad |
|
növények sarjadnak kimúlnak |
a nagy ritmushoz idomulnak |
|
zúgnak ha szél inal közéjük |
terem vagy nem terem szeszélyük |
|
százféle színben színesednek |
száradnak tűzön szenesednek |
|
körülfognak s el is takarnak |
táplálnak óvnak nyugtot adnak |
|
halott holdbéli pusztaságra |
|
néhány papírlappal kezemben |
bő kert övezne ott is engem: |
|
a kertből vers lett s míg a vers él |
e kert erősebb lesz a kertnél |
|
|
Megint tavasz
Megint tavasz. Nem tud meghatni többé: |
a kell, a kell – csábító mezbe bújva, |
a kell, a kell – a törvény masinája, |
azt hallom én kattogni újra s újra. |
|
Mandula-, kajszi-, meggyvirág s a fűben |
ibolya-foltocskák. Holnaputánra |
hervadás, majd gyümölcs (ha jól megy), aztán |
megint az ősz s a tél kálváriája. |
|
Szabály, ismétlődés, nagyon meguntam. |
S ki örvendeztem a törvénynek egykor, |
ma fázom tőle, s félek: azt szeretném, |
ha kizökkenne a rend a szokottból. |
|
Akkor még… akkor még talán… De lelkem |
(poros hasonlat) elfáradt madár már, |
s ha villám vág is mellette a fába, |
csak odanéz, bólint, s tovább se száll már. |
|
|
Zavartalan
Ámítás újra egy nyár tartamára |
reménykedő szem pislog a világra |
|
mozog formát cserél de csak előre |
egyről kettőre lentről delelőre |
|
társulni s úgy hogy múlt nélkül a mosttól |
kívánatoshoz a kívánatostól |
|
nevetséges még szégyellni való is |
hogy hűs ész ábrándokba ringatózik |
|
pedig már hány fagy-mángorolta szárat |
látott hány széjjeldúlt aprócska gyárat |
|
megrongyolódni díszbe öltözöttet |
zugokba gyűlni száraz régi zöldet |
|
az arcra mégis áhítat telepszik |
izgul szorong tűr bízik fél verekszik |
|
talán nem is az agy hiszi – hús a |
csont ín izom velő bőr ama „rózsa- |
|
bokrok” dús „bokrai a vérköröknek” |
rokonai a kezdettől öröknek |
|
mik ha megint kedvük veszítik őszre |
nem halálra készülnek – pihenőre |
|
s ha mégis történne valami nem jó |
egyforma sorsból sorsuk lesz hasonló |
|
melyben nem tényező a nyápic elme |
a fontosabb erők közé keverve |
|
hol az élet nevetve buktatóit |
zavartalan békével folytatódik |
|
|
Kedvem szerint
ha egy-egy plédemre szalad |
azt kedvem szerint megölöm |
vagy éppen arrább löködöm |
vagy kiszaggatom gyökerét |
rigó ribizli-gallyra száll |
füzettel vágok fele: hess! – |
s be kell hogy menjek micsoda |
s hogy szívom majd a fogamat |
s hogyan szégyellem magamat |
mint minden isten – gondolom |
(csak hát ők fennköltebb fokon) |
|
Abszolút monarchiám
Ez itt most az én abszolút monarchiám |
|
Hogy a farkasalmákat letépkedem-e |
hogy a gyermekláncfű jövő tavaszig feladat nélkül vegetáló töveit kirángatom-e |
hogy rakásra gyilkolok-e hangyát csigát: |
szeszélyemtől függ félelmetesen |
Szeszélyem meg mit tudom én mitől: |
egy rám fordult vagy elfordult szempártól-e |
vérnyomásom billenéseitől |
vércukromtól vagy hőmérsékletemtől |
a levegő nedvességtartalmától |
attól hogy mit olvastam délelőtt |
|
Akárhogy van félek magamtól |
miként az abszolút monarchák általában |
mert a korlátlan hatalom a legszörnyűbb rabszolgatartó |
a korlátlan hatalom saját birtokosát tartja rabszolgasorban |
s követtet el vele cél- és oktalan bűnöket |
|
Fordulok hát inkább a nap felé |
sugarai a körtefa… |
De lám még közben is |
egy frissen kelt borostyánt szaggatok |
néhány levele kezemben maradt |
unottan összemorzsolom s elejtem |
|
|
Azonosulás
A gyomot se, azt sincs erőm kitépni. – |
Járok a harmatlepte, nyári kertben, |
már rész belőle, félek szinte lépni: |
magam tiprom, ha ellankad figyelmem. |
|
Lélegzik, érzem, mélyen önfeledten, |
lélegzünk, – két boldog gazdag-szegény: mi, |
én nem helyette és ő nem helyettem, |
vagyok belőle ágnyi csak, levélnyi. |
|
S mert e mimikri egzisztenciális, |
nemcsak szemnek, de földnek, levegőnek, |
esőnek, napnak, forgó évszakoknak: |
|
legyen sorsbéli azonosulás is, |
hogy részeim ha menni készülődnek, |
sokáig nélkülük én se maradjak. |
|
|
Tévedés
a falaké kettős éghajlaté |
a becsukott ajtóké lelkeké |
elmulasztott találkozásoké |
Sok minden történt nyáridőn |
mert azt hihették már mi sem… |
|
Szervezkedések kint a kertben |
a föld felett s a föld alatt |
villanydrótokon háztetőkön |
|
Lenéz néhány napot kihagyva |
|
|
Kertem
E kert, mely ugyanaz még, |
mert sok halottal ért meg |
|
S ha a halott fák, bokrok |
|
S nem is egy, – rajnyi holt jár |
|
melyik már-nincs bokornál |
melyik már-nincs fa árnyán |
|
melyik már-nincs gyümölcsből |
|
Lesz majd egy ősz (s talán már |
|
s a kertben szellemek nem |
|
csönddel nem száll le rájuk |
|
|
Inkább a tél
Ezt az őszt nem akarom észrevenni |
hiába tüntet hiába kísérli meg |
a szokásos vagy éppen nem szokásos |
kellékeivel fölhívni figyelmem |
(azzal például hogy a két kis kajszifa |
viasszá sárgult leveleiben |
csak áll áll mint két bánatos iker |
ablakom előtt és vetkőzni nem akar) |
Ezt az őszt nem akarom észrevenni |
ahogy tavaly szándékom ellenére |
nem vettem észre komolyabb bajok miatt |
Az idén a koranyár volt az ősz: |
arra esett az immár szinte éven- |
ként ismétlődő botrány: a szűkebb vagy a |
tágabb család növő fogyatkozása |
E csillagászati s naptári őszre |
kihunytak hát őszi érzelmeim |
s türelmetlen vagyok és támadó |
ha úgy látom hogy mégis egyre őket |
próbálják bennem fölriasztani |
Elég volt az őszből végképp elég |
Inkább a tél! A nem „innen-oda” |
sok-esélyű játéka csak az „ott” |
amelyben minden így-úgy befejezve |
s amelynek kijelentő módjait |
legfeljebb a tavasz új-rend-csináló |
forradalma lesz képes pár esetben |
(s esetleg) feltételes módba tenni |
|
Tél, ablakból
Hová bújtak a madarak? Üres |
az ég, a tv-antennák keresztjei, |
mint agyag-szobor-vázak, amiket |
egy szobrász ott felejtett. |
|
Vázak… A kert is csupa váz, csupa |
meztelenség, a tekintet kopog, |
mikor hozzájuk ér, a pára- |
bolyhokat is kisöpörte a szél. |
|
Kemény lett a világ, kegyetlen, |
szemérmetlen – rendőri hullakamrák |
célszerűségével berendezett. |
S ó mennyi az ismeretlen halott! |
|
Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő |
lepleivel, csecsebecséivel |
irgalmatlan őszinteséget. |
|
Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el |
a saját és az idegen lakájok, |
kik fülbesúgó széptevéseikkel |
az állhatatlant megzavarják. |
|
|
Babits-apokrif a „Jónás könyve” utánról
Züllött és gőgös a világ, |
csak nem sikerül rendbe tenni. |
Akart vagy tűrt prófétaság, |
Ninive… Jónás… cethal… ennyi. |
|
Jónás… cethal s új ostorok, |
s holtig termek, bölcs Istenem. |
Vagy csak szokásból gajdolok? |
Hát termés az, mely így terem? |
|
Hittem, hogy rontok, épitek, |
s hány csőd ért és hány mozdulatnál. |
Rím, szó, pont, vessző, ékezet – |
s több lett-e egy-egy tiszta lapnál? |
|
Nyugalom kellett, béke, csönd, |
de rám dörgött a „Kelj fel és menj!” |
S míg ugattam a bűz-özönt, |
kavartam botrányt Ninivében. |
|
Ó, jobb lett volna árnyain |
kertemnek a hegyen ledűlni, |
s egy pintes könnyű szárnyain |
tetszőbb tájakra menekülni, |
|
vagy nézni, ahogy a hajók |
a szürke-zöld vizet hasítják, |
s a megroncsolt felszínt habok |
sebhintőporával csitítják; |
|
s bár a napok virága hull, |
nem vélni, hogy ez már előleg. – |
|
Hiába! – Máshogy lett, nem így: |
küldettem egyre Ninivébe, |
s ahogy rossz gégémtől telik, |
nyílik szám most is az igére. |
|
Torkomban új s új buzdulás, |
nem használ a szabadkozás |
s a szörnyű nyisszantás, a késé, |
|
csak termek, termek… Nagy az Úr: |
a szó enyém, övé a fegyver. |
Hát mondom, bár vér is tolul |
számból rikács intelmeimmel, |
|
mert egy-egy szó későn-korán |
csírát lök tán ki, s végre béke |
s igazság költözik nyomán |
a züllött, gőgös Ninivébe. |
|
|
Hommage à Bartók
Gyarmathy Tihamér képe alá
Mocsár gőzöl? – Zöld-sárga szétmosódás. |
Bátortalan kontúrok szeldesik. |
Már nem kezdet – valami folytatódás, |
több-fészkű fénypászmák keresztezik. |
|
Aztán az élesség, a megnövekvő, |
az erre-arra nyíló ferdeség, |
az egymás ellen sodróan törekvő |
ágaskodás, oldódó enyheség. |
|
Áramlik, lüktet, zúg, harcol, virágzik, |
megnyugszik – a végső feltámadásig |
a káosznak renddé kell válnia, |
|
s így boldogságot hirdet és szerelmet, |
a megaláztatásra győzedelmet |
|
|
Koszorúzás
V. N. emlékének
Te, Nándor, lent a föld alatt, |
(vagy hát amid még megmaradt), |
s mi itt emlékednek adózunk: |
ünnepi pózban koszorúzunk. |
|
Ha látnád (jaj! de nincs szemed, |
s különben is szemhéj megett, |
s különben is a föld alatt vagy, |
s nem nyílik ott semerre ablak), |
|
ha látnád, intenél: „Fiúkák, |
hagyjátok, marhaság, a mókát, |
aló mars innét! tűnjetek, |
ha már én el nem tűnhetek!” |
|
Nándor, ha ezt mi hallanánk, |
fejünk mélyebbre hajtanánk, |
s elsompolyognánk mély borúval, |
talán együtt a koszorúval. |
|
|
A pásztor szava
Főhajtással a nyolcvanéves Illyés Gyulának
a történelem útján (persze ez |
|
olykor a (szintén képletes |
|
ahogy bajban torpan a nyáj |
|
a halálnak sincs fegyvere |
|
lesz benne sok-sok kellhető |
|
|
„…a halálnak sincs fegyvere”
a halálnak sincs fegyvere” |
|
– S mi akkor ünneplő hommage |
|
a halálnak sincs fegyvere” |
|
|
Illyés Gyula gondolatai
Most váltak visszavonhatatlanul |
öntörvényű s végképp felnőtt erőkké |
gránit- sőt gyémánt-tábla-vésetekké |
fém-domborítású törvény-lapokká |
Többé nincs aki egyetlen vonást is |
meg tudna változtatni rajtuk eztán |
akár önként akár kétes parancsra |
Teremtőjük falnak fordult – előtte |
nem áldta meg teátrális szavakkal |
s nem küldte el apostolkodni őket |
falnak fordult csupán s magukra hagyta |
bízott bennük: lelkéből lelkezett |
magzataiban: másnemű anyagból |
de ők: ő – csöndesen érezte tudta |
Hát ilyenkor következik be a |
diadal (vagy a végleges gyalázat |
az ebhitű szülőknél) |
Itt e pompás |
utódok lassacskán mind elszegődnek |
egyszerre sok felé és több felé még |
s gazdáik észre sem veszik mikor |
nagyobbá szebbé lesznek általuk |
Gyászoljunk? A milliomos szülők |
valamiképp mégis ambivalens |
érzése bennünk: önsajnálkozás |
és hála együtt hogy a hagyaték |
nem nő tovább de hogy már eddig is |
ilyen hatalmassá növekedett |
|
Fa
A nyolcvanéves Keresztury Dezsőnek
|
„A világ szelei csak lombom mossák. |
Állok. Gyökerem köt el nem szakadva.” |
(Keresztury Dezső: Beszélgetés az igazságról.) |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy gyökere van, és hogy lombja van, |
vagyis: olyan, akár a többi fa, |
nincs senkinek miért csodálnia. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy gyökerének ezer ujja van, |
s az ezer ujj ezerfelé szaladt, |
s jól megkapaszkodott a föld alatt. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy lombjának ezernyi gallya van, |
s ezernyi gallyon százezer levél, |
s a százezer levél mind zúg, beszél. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy lombjában világ tudása van, |
mert fújta, fújta a világ szele, |
és megtöltekezett a lomb vele. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy lombja védősátor, baj ha van, |
hogy árnyékában, fáradtság ha lep, |
pihenni s felfrissülni is lehet. |
|
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan, |
hogy gyökerében hűség súlya van, |
s e hűség soha el nem engedi, |
áll a fa, áll, áll: a gyökér köti. |
|
|
Weöres Sándornak
|
Az esemény jön és elsuhan |
s az emléknek száz ideje van. |
(Weöres Sándor: Rongyszőnyeg) |
|
Az esemény ha nem változik emlékké meg sem esett |
mennél könnyebben változik viszont azzá annál értékesebb |
Az eseményt emlékre-hajló jó képessége már akár a |
következő pillanatban rávési életünk falára |
és úgy hogy onnét többé halálig letörölhetetlen |
s fölidézve száz arc (idő) jön vissza szépen s egyre szebben – |
E sótalan gyalog-okoskodást |
Sándor kérlek hogy megbocsásd: |
azért volt szükség rá hogy érthető |
ha azt mondom hogy első kézfogásunk |
óta emlék lett bennem minden találkozásunk |
Így mostanában vissza-visszatérve |
a közös több mint negyven évbe |
s ledőlök egy-egy terebélyes |
mennyiségben meg változatban |
kit vagyona hatalma mozgat |
tőled kapott dús kincseimben… |
|
Köszönöm Sándor és éltessen Isten! |
|
|
Bátyám ravatalánál
Ő csak feküdt ott fölpattanva szája |
s mondta a pap kezében bibliája |
A halottasház ajtaja az egyik |
rosszul betámasztván zörögve megnyílt |
Volt aki ingujjban jött más megint ki |
feketében nyakkendővel vonult ki |
A gyászhuszárok szinte félcivilben: |
kék-szürke nadrágban s kék-szürke ingben |
S a kondoleálók sorjában egyre |
hol csak kezet szorítva hol ölelve |
A fejnél két vas kandeláber ormán |
spirituszláng égett izgága-formán |
S ő csak feküdt horgassá vált az orra |
s nyakát mintha kissé behúzta volna |
szokatlanul hiszen tartása állva |
s jártában is olyan volt mint a szálfa |
Ki bagatellizálta a világot |
most íme ő is bagatellizált volt |
kit nem soká a föld alá bedugnak |
étkévé sok jóétvágyú kukacnak |
de így is most is még csodák csodája… |
Feküdt feküdt csak fölpattanva szája |
|
S nem szenvelgés ez – Isten látja lelkem – |
félig sajnáltam félig irigyeltem |
|
|
Nagy család
Testvérek gyűlnek össze testvér |
temetésén |
Előbb valami változás |
nyomait fürkészgetik egymás |
arcán hisz újra kevesebben |
szégyenkeznek hogy éppen az |
|
Átlátszik rajta
Ez bizony már a kisebbik csapat: |
két fiú, két lány, aki itt maradt. |
Három fiú, két lány s anya, apa: |
túl a család nagyobbik hányada. |
|
Az öt gyerek most már nyugodt lehet: |
szülők őrködnek életük felett |
vagy hát holtuk felett… Vagy hát az ott |
miféle ismeretlen állapot? |
|
És a szülők? Két asszony-lány keze |
gyűrt napjaik az fényesíti be, |
s három bátor fiú áll oldaluk |
mellett, ne essék semmiképp bajuk. |
|
S mi négyen itt, a szétroncsolt család. – |
A súlypontunk nekünk is odaát, |
köröttünk e világ elvékonyul, |
s átlátszik rajta mindinkább a túl. |
|
|
A halott hozzátartozóihoz
Most kell a földet megszeretnetek, |
vagy most kell Istent megszeretnetek. |
Ki eddig egymagán is létezett, |
eztán már az idők végezteig |
csupán csak jóvoltukból létezik. |
|
Otthon
múltat a jelent a jövendőt |
alig száz méter út a szemnek |
fönt repülőgépek galambok |
lent egyre-másra kő meg aszfalt |
s a nappalok sötét burokban |
Csak útszél ez s a szél a vendég |
s a föld forog nincs más idő itt |
de biztos pont határi őrhely |
fészek várbástya menedékzug |
s akik szorosabban lazábban |
Pár száz méterre a szülőház |
látnám a temetőt is innét |
|
Fordítva inkább
Lehet, hogy egy reggel nem indulsz: |
lerogysz, lábad végképp kitörve. |
Meglódul a lakás bolondul, s |
|
Toporgok majd – béklyóban állat –, |
erőm kifogyva nem menekszem. |
Nézem cipődet és ruhádat, |
néhány perc, s éveket öregszem. |
|
Gonosz vagyok: fordítva inkább! |
Úgy nyilván könnyebb lenne sokkal. |
Nekem könnyebb, s neked? – Kibírnád. |
|
Hogyan? – Miként rossz napjainkat |
értem s helyettem is kibírtad. |
|
|
Érzelmes
Érzelmes lesz, sőt érzelgős esetleg, |
ha, amit hétköznapjaim teremnek, |
azt írom meg… például, hogy a múlt |
hetekben néha minden régi volt, |
vagy mintha az lett volna –: mind a három |
lányunk itt ült az árvult lányszobában, |
itt ült, s csak ők, s csak kettőnkkel, velünk, |
és több mint tíz év tűnt el mögülünk, |
és én, bár nem gondoltam rá, mi történt, |
előre néztem, aggály nem gyötört még, |
s tervek nélkül is tervekkel tele |
hintáztatott az álmok tengere; |
…vagy azt, hogy elborult az ég fölöttem, |
az utcáról mikor reggel bejöttem, |
már kettesben, mert messzi unokánk |
s egyik lányunk elment pár hét után, |
s bizony eszemben járt, mint másilyenkor, |
hogy tán… (Vén lettem, s gyönge az ilyen kor.) |
Mellem nagy őszi rétté változott, |
s ott gyászos varjúhad kiáltozott. |
Érzelmes, sőt érzelgős, mit tagadnám… |
De hát az élet is jobbára szokvány, |
s akkor vagyunk valóban benne, ha |
apró ügyeknek is kerít sora, |
s önámító, ki pódiumra állva |
magát különlegesnek titulálja. – |
Lám, érzelmes, sőt érzelgős vagyok, |
mint a kicsik, nagyok s az átlagok. |
|
Költözködés
Nézem a szemed nézek a szemedbe az én szemem néz vissza rám |
magam nézem hát magamat s furcsa módon |
űrbe néz mégis ez az odavissza |
körkapcsolásos kutatás az űrbe |
s az űr megtöltődik valamivel |
valami színessel ahogy a levegő is |
elszínesedik ha belé tekintünk |
Űrbe néz ez a szem én kicsi lányom |
kis anya-lányom űrbe néz e szem |
|
S az űr két oldalán a dolgaid |
költözéskor az udvarra tett bútorok |
meghittségét viszik a szabad ég alá |
s míg köztük jár a költöző „Az én |
házam az én váram” biztonsága veszi |
körül csak hogyha túllép rajtuk akkor |
fogja el a sem-itt-sem-ott riadt |
kiűzöttsége |
Ó kis anya-lányom |
költözöl néhány éve már szünet nélkül csak költözöl |
az otthon bútorai fontos nem fontos tárgyai |
az udvaron sorakoznak az utcán |
s még messzebb: nyargaló s országhatárokat |
átvágó utak partszegélyein |
|
Költözöl kisdeddel karodban |
költözöl viszed bútoraidat más otthon falai közé |
és úgy viszed hogy mindig azt ami még a legközelebb |
ami hozzánk legközelebb és lassan egyenként kicsúsznak |
látókörünkből dolgaid s velük te is te is |
és karodon a kisded is |
Aztán pár lépés az időben |
s karodról a kisded leszáll kisdedet vesz karjára ő is |
az ismétel és így tovább és folyik a költözködés |
Majd pár új lépés az időben |
s kihullunk mi te s az a kisded is |
elporlanak a bútorok a tárgyak szemétre kerülnek |
vége lesz a költözködésnek vége lesz végérvényesen |
s a sorban a negyedik ötödik kisded csak hírből tudja már |
hogy téged más otthon nevelt fészkében én kis anya-lányom |
|
|
Más
Elment |
Ma úgy nincs mint ahogy |
akkor nem lesz |
Csak annyi a |
különbség (csak? nem is lehet |
ennél nagyobb s kegyetlenebb) |
hogy most innét ment el s ide |
jön és innét megy majd haza |
|
Ötösfogatom
Unokáimnak
visztek s tudom hogy jó felé |
|
s a harmadik s a negyedik |
|
S bár így szétosztva ha vagyok |
engem fog észlelni tovább |
|
verseknél felsőbb hatalom |
szám szélét – nézzetek ide! – |
|
|
Kilencedik hónap
Duzzadt hasfal, méh és burok. |
Bent, hol minden naturalista, |
ki gubbad: Jancsi vagy Juliska? |
|
Űrhajósénál ezerszer nagyobb |
kaland, amibe nemsokára fog. |
Most még érzékei bezárva, |
lebeg puha, meleg homályba. |
|
Sok százezer éve. – Már nem csodálja |
sem a tudós, sem a falu bolondja. |
De nékem lélegzetem szaporább, |
s nyelem könnyem, mikor lányom kibontja |
a milliárdnyi páratlan csodát: |
|
Más hangja nincs a csecsemőnek. |
ostobaságok, bölcsességek |
|
|
Unoka-rigmusok
Elér-e még a föld felett? |
hogy már csupán emlékemet? |
|
A nap feljött rég az égre, |
hogy először bújt a fénye |
|
S Ábel? – Ő csak félnapos, |
rigmus nincs még róla most. |
|
Engem meg már Kháron vár. |
|
|
Pillanat
(ez már a növények esője) |
forró arc kék-lila keretben |
|
nemcsak szomjat szüntet itat |
– kibontja fenséges hatalmát |
|
a gesztenyefák süketek még |
|
forró arc kék-lila keretben |
fölszáll a tér kő-helikopter |
|
végrendelet-fontos szavak |
|
dombor bárányfelhő-alakzat |
|
|
Húsvét
s hogy közben itt mi történt |
nem volt ily zöld a zöld még |
így szívbe nem talált még |
|
Ne hagyj!
engedj célokra törekednem, |
ne hagyj zuhanva öregednem! |
Ha majd végképp kiváltam, |
futhatsz még nyugtalan szivednek |
|
Vittem
A járművek nagyon zajongtak |
kíméletlen szél jött a hegyről |
de bár fullasztóan nehéz volt |
meg kellett tartanom magamban |
és vittem körbe össze-vissza |
ő nyilván semmit sem gyanított |
kigyulladtak lassan a lámpák |
s lehajoltak belém hajoltak |
fényüknél láttam egyre jobban |
részét a gyűlő éjszakának |
azzal többet hogy élesen fájt |
és hogy nem bírt elmúlni tőlem |
|
Bőrt-bőrhöz
Naptár-parancs közösség-rendi szokvány |
kicövekelt helyek hol héthatárnyi |
távolból már-már szem-nem-látta formán |
s fül-nem-hallotta hangon konstatálni |
alig lehet a másikat világnyi |
történetek s történések kiforrtán |
amikor (kéz-láb-fejlevágta torzó) |
érzéklést szomjúhozva teng az ember |
s az idő és tér mértanában olcsó |
zavart kíván bőrt-bőrhöz értelemben |
Ó rend ó mércék tánc szabott ütemben |
zenére testre kicirkalmazott szók! |
Nő a jég nő a szám a pont a más-más |
a külön drótok külön jajgatásra |
a szorgos osztás némuló kiáltás |
a holnap társtaszító társasága |
|
– s homályba vész a visszhang folytatása |
ködök mögé rejtőzik a kilátás |
|
|
Valami nem
Csillag-középen is hiába vár |
ezer út egyikén sem érkezem |
A bújócska bújója annyira |
elbújtam már hogy magam sem lelem |
|
A spektrumot látja: valami nem – |
jóízű ételt rág: valami nem – |
szép kapcsolatokat teremt: valami nem – |
kérdez és választ kap: valami nem – |
|
A lég kémiája se mint előbb |
|
Maradna az hogy leül s úgy marad |
s ott helyben hibernálja életét |
hogy később majd talán |
talán talán – |
|
De le-leinti a tapasztalat |
|
|
Talán talán
Most hétfő kedd szerda csütörtök |
s tervek hosszúra nyúltak is |
Természetessé vált a botrány |
az élők meg szorozva élnek |
majd egy vagy két „t” sőt „vala” |
Kiadhatod napi huszonnégy |
egyszer csak odafúj a szél és |
De bölcselet se tud tanácsot |
csináld kedvedre ami tetszik |
lám így se úgy se jobb a föld |
öröm bú nem javítja rontja |
attól lehet nőhet ki egy szál |
virággal több… talán talán |
|
Színképek
Lát nappalt és lát éjszakát – |
hogy ez is az is hány elemből |
hány árnyalatból lett mi lett |
mennyi leroskadás verejték |
„Nem bírom!” bújik mindenikben |
Ha boldognak lát bánt az is |
boldogtalannak bánt az is |
nem ismerek magamra benne |
amin látszik hogy a sötét |
gyökérből nőtt vidám szirommá |
Sorstalan a halott kamasz |
akin látszik hogy napsütött |
tájról tévedt jeges vidékre |
|
|
Kívánat
Így összevissza zavarodva |
bár dugna egy barlang vak odva |
s ott éjbe és magányba zárva |
s onnét ha egyszer még kijönnék |
s a Belzebub kisöccse lennék: |
bár szóba velem ne is állnál – |
ó te dinasztikus királylány! |
|
Elképzelhető
Amint ő s nem te (bár te) – ő |
és nyugton tűrnöd kellene |
szerint s nem füttyszavadra |
igen: lehetne könnyen úgy |
hogy aki nem te (bár te) – ő |
|
Fortély
Ahogy bár kissé kölnis hódolattal |
de még ma is mondják mivel hatásos |
a széptevők hogy „Mi már valahol |
s valaha rég találkoztunk” – |
s valaha rég találkoztunk” – |
tehát |
mély-mély kapocs határanincs idő |
köti egymáshoz őket s így komoly |
alapja van… sőt ez még többre is… |
|
én csavarintok jókorát a bájos |
szövegcsén s azt fogom majd mondani |
ha nem viselkedik kedvem szerint a hölgy: |
„Minden erőmmel és folyvást azon leszek |
hogy a jövőben sehol és soha |
ne találkozzunk többé” – |
Ez talán |
gondolkodóba ejti s módfelett |
meghökkenti a hölgyet sőt esetleg |
meg is rémíti s éppolyan hatást |
vagy még nagyobbat kelt mint az a másik |
|
(Persze az is lehet hogy örömet) |
|
|
Bumeráng
„Ha majd öreg leszel…” Ronsard… agyon- |
csépelt szöveg mint Villoné is: „Adnád |
szívesen majd de koldusnak se kell |
amit most megtagadsz” |
Lágy vagy kemény |
fenyegetések s roppant ostobák |
ne hallgass rájuk –: önvigasztalások |
Légy kíméletlen s önző gyűjtsd a mézet |
ne nézd hogy az a másik… Rágja szét |
párnáját kínjában a szerelem |
nem irgalmasság rakd tele a mézes |
bödönt s ha majd keserű lesz a szád… |
Mert Ronsard Villon… az nem érdekes |
de keserű lesz mindenképp a szád |
ha majd öreg leszel ha az leszel |
és hogyha már a koldusnak se kell |
amit most (mondjuk tőlem) megtagadsz |
|
A történet vége?
Feküdjék, édes hölgy, szépen bele, |
itt a gödör, a szívem közepe. |
Elföldelem: súlyos göröngyöket |
dobál a deszkára a képzelet, |
s néhány virágot hozzájuk kever. |
Alattuk, hölgyem, bizton jól hever. |
S mert ebben vannak még hiányai |
segítek, hogy lennének álmai; |
hát persze olyasfélék, aminők… |
már amiket férfiakról a nők… |
Ám ahhoz csöppet sem ragaszkodom, |
hogy rólam is, bűbájos asszonyom, |
vagyis hogy én is egy… |
Ó, jaj, igen, |
ólommá lesz e sírtól a szivem |
előre is tudom; de hogyha így, |
akkor viszont miért ne volna így? |
Mentségemül ki kell jelentenem, |
halálában végképpen bűntelen, |
s vagyok legföljebb negatív oka: |
túl-túl soká kellett kibírnia, |
megunta nyilván, s törten „elhajolt” |
(afféle „fordult” Szép Ilonka volt, |
kit titkos bú éppen, mivel velem, |
és nem azért rágott, mert nélkülem). |
Én mégis a köztemető helyett |
bennem kínálok önnek nyughelyet, |
meg aztán – szól az ó parancsolat –, |
hogy „…a halottak a halottakat…” |
s én is majdhogy halott vagyok, bizony, |
magamra hát vonatkoztathatom – – |
Édes hölgy, ami önből az enyém, |
arról többé nem mondhatok le én, |
kivéve, hogyha a nagy harsonát |
még mostanában megfújnák… Nohát, |
akkor – becsszó! – tüstént elengedem, |
s még zsebkendőmet is meglengetem. |
|
Anakronizmus
Ha régi római szokás szerint apád |
elé letettek volna újszülöttként |
s apád mint néhány római apa |
úgy döntött volna nem kellesz neki |
vagyis nem vesz föl csak rádnéz s tovább megy |
és folytatódott volna mint ahogy |
még akkortájt történt a folytatás |
tehát úgy hogy nem is nősz föl soha: |
hány versemet nem írtam volna meg |
mert nem lett volna hogy kiről s kinek – |
|
Így most a kérdés az: nem kár-e hogy |
az említett jogot rendet szokást |
|
|
Kétsorosok
Odadtad magad. Bánom én, odadtad-e. |
Az érdekel, hogy visszakaptad-e. |
|
Volt egyszer… volt… igaz se volt talán. |
S lecsúszott az Üveghegy oldalán. |
|
|
Kicsi
Kicsi… kicsi… kicsi… kicsi… |
de nem tudja és nem hiszi |
|
Meseház csöppnyi mesekertben |
|
Följebb már az isten lakik |
az meg csak űzze dolgait: |
|
szíve annak nyilván erősebb |
háta is nyilván tehetősebb |
|
magát viszont csöpp baj ha éri |
toporzékol sír és nem érti |
|
s azon nem is gondolkozik |
hogy az ott fent sírhat az is |
|
a fenti ki korántsem isten |
vagy úgy hogy gyakran függ kereszten |
|
s iszonytatóbb kőtömb görög |
|
bújna ő is csak férne benne |
|
de nem lehet de nem lehet – |
|
sejtelmetlen nyugalma jámbor |
|
s néz néz s fejet ráz nem hiszi |
mert hát kicsi… kicsi… kicsi… |
|
|
A főmondat ideje
A csúcsra ért egy pillanat: |
minden megtelik szól felel |
Csak tudná! Csak sietne is |
hogy kimondja hogy megtegye |
rangjelzőnek meg is marad |
s amit ha nem: túlszáll a nap |
és keresheti kint s belül |
s ellene fordul nem segít |
|
Nézik szánják s legyintenek: |
fölgyúlt egy csillag és lehullt |
s tündöklését nem látta szem |
|
|
Földönjáró
ha törvényt tölt a változás |
|
landoljon csak minél előbb |
|
Fölvitték – könnyen az se ment |
de megszakad ki tartja fent |
s kívánni attól nem lehet |
hogy közben „Szeret?” – „Nem szeret?” |
|
Ó gyalogosok lám kivel ti |
fogtok sárban-porban tipegni |
|
Felhők nyugodtak legyetek |
nem szakítja föl begyetek |
alulról leskel csak tirátok |
nincs otthon ott ahol ti jártok |
|
|
Valakire
Majd a talaj fölé emelkedik |
és gyalogol de semmit sem halad |
s Kőműves Kelemenként reggelig |
mindig ledőlve látja a falat |
nem kapaszkodik illendő kerék |
buzgalmairól azt kell látnia |
hogy színjátszó terméketlen herék |
vagy azt kellene látnia de cső- |
látása miatt nincs hozzá szeme |
ég áldja hát lubickoljon dicső |
gyanútlanságban (ámen!) szelleme |
|
Szegény
Ez eteti, az meg mesél neki, |
a harmadik lázát hűsítgeti. |
Kevés, kevés… Hogy minden porcikája |
külön szolgálót kapjon, azt kivánja. |
|
Csak hordja ez bőséggel ételét, |
csak mondjon a mesélő szép mesét, |
ki meg kannak kiváló, hát az ágyon |
csinálja buzgón, amit kell csináljon. |
|
De mindez semmi, mert, mondjuk, füle, |
lábujjai vagy válla, köldöke, |
hangulat-skálái, bazár-szeszélye |
|
teljes kielégülést sose kap. |
Természetes, hogy jajgat és harap, |
és szenved, szenved – ó világ szegénye! |
|
|
Szégyenkezem
a túl-soknak hírelt kevés |
s efféle szutykos egyebek |
|
Szégyenkezem |
Mi mást tegyek? |
|
|
Szakítás
A sűrűn satírozott lapokra vastag, fekete csík csapódott. Kegyetlen, de határozott, s így végül is jótevő.
Aki nézte a telefondrótokat, nyilván látta iszonyú vonaglásukat.
Bennem álomba sírja magát egy halálosan kimerült, félholtra vesszőzött kisgyerek.
Benne csupa napfölkelte; minden égtájon egyszerre.
De kezében az én rostám, s úgy, hogy végképp hozzája nőve.
Lesznek keddek és szerdák, hétköznapok, jég-józan reggelek.
Lesz, hogy nem mehet túl a bőrén, lesz, hogy nem mehetnek túl a bőrén.
Lesz, hogy szirénahangra sem jön a mentő-különítmény.
Kímélje, akinek dolga akad vele!
Kímélném én is, ám nincs hatalmam magamon.
Szememen se, mert azt mostantól fogva ő szegzi magára.
|
Naponta százat
tüskéből késből méregből kötélből |
napot fedő bárányfelhő cicás |
augusztusi piros alkonyatból |
decemberi nyüszítő koraestből |
hogy bántsam ijesszem megöljem |
rakjak vállára tonnákat cipelnie |
ölbéli állatkát ölembe fogjam |
dorgálva simogassam úgy altassam el |
|
Nem tudom hogy milyen legyek magamhoz |
|
|
Ok és okozat
A szem ha teli van nyugodt s nem látszik mivel van teli |
de aki belenéz az a teliségét érzékeli |
A szem ha kiüresedik nem úgy hogy mindig üresebb |
csak testiessé lesz az űr és lesz folyton testiesebb |
Nézzetek abba ott például (könnyebb a harmadik személy) |
most abba egy nagy űr esett jókora már a kezdetén |
Láttátok-e József Attila utolsó fényképén szemét? |
Csak soha úgy csak senki úgy ember soha állat se még! |
Ha az a szem például egyszer az égre szállna hold helyett |
a boldog fűszálakat is elöntené a rettenet |
Most annak (harmadik személy) szeme kezd hasonlítani |
ama József Attila-szemhez ezt tükör nélkül mondja ki |
mert belülről is látja mert belülről préselődik a |
szemébe az üresség-massza hideg zavaros anyaga |
Elveszti értelmét a mozgás a beszéd az étel-ital |
s mint ritka s nem védett növényfajta a kedv kihal |
Arányos-e ok s okozat jogosan megkérdezheted |
de van oly furcsa okozat mely jórészt magából ered |
esetleg itt az óriásfák törvénye és példája áll: |
vedd tenyeredbe a magot aztán az érett fát csodáld |
Bár most az okozat – szegény ok! – még úgy se fontos mint a mag |
mert okozat teremt okot: fordítva jár a folyamat |
A képzelet is képes ölni de jaj kire ártatlanul |
mint gyilkosára rámutat egy megmeredt halotti ujj |
Én ő (a harmadik személy) szeretné(m) kérni hogy legyen |
ez a keserves nagy csapás mindenképp a saját ügye(m) |
|
Emlék lett
Csak néhány napja még s a hang |
mintha erdők mélyéről hegy mögöttről |
csukott ajtókon túlról sokadik |
szájából álomból fölébredés |
után magamból pár tíz év előttről |
S az arc… dobozból sárga fénykép |
könnyhártyán át látott valódi arc |
zavaros vízben arc-tükörkép |
portré tüllfátyollal takarva |
ködben búcsúzó vendég kedves arca |
S a fájdalom… az is az is: |
háborúból húsban maradt golyó |
velünk született csonkaság |
mely mindig fáj ezért nem is nagyon |
legföljebb némi sejtelmes nyomás |
és hogy gyöngébb a nap heve |
Csak néhány napja még s – szelid csoda – |
emlékké változott azzá tudott |
lassú folyamat nélkül mely a végén |
akkor sem hoz mindíg esszenciát |
|
Kísértetté
Kísértetté bolygó lélekké az a pillanat… |
|
Székemre ül ágyamba fekszik vonaton |
mellém telepszik megjelenhet mindenütt – |
Felé fordulnék és leinteném: |
„Én nem kívánom károdat eredj |
maradj élő ne kényszerülj hozzám közel |
fölmentelek távozzék végre tőled a |
kötés mozogj testben lélekben szabadon |
nekem se jó csak bosszúnak örvendenem!” |
Zúzott sírás érezni rajta a rácsokat: |
aki lelket öl bolygó lélekké enmaga |
teszi magát hogy vétke tárgyához leend |
láncolva míg nem jár le a vezeklő idő |
„Én nem kívánom károdat” – egyre mondanám – |
„Térj vissza élőnek fölmentelek” |
De nyomódik a rács mögötte fölszakad |
a roncsolt sírás – így rendeltetett: |
kísértetté bolygó lélekké az a pillanat… |
|
|
Rend
tépett történet e merő vér |
s a belépréselt jajgatások |
hogy mintha robbanás után |
s kiégett sivatag-pupillák: |
rend rend rend… így kell így a jó |
|
|
Inkább biztató
A kísérőjelenségek mások a lényeg ugyanaz |
nem az első nem az első ki tudja hányadik |
egyszer csak megmozdul valami szilárd |
egyszer csak két lábnyom amit ha addig |
összecsúsztattak volna milliméter |
pontossággal elfödte volna egymást |
két lábnyom viszonya bomolni kezd |
előbb csupán ütemben hosszúságban |
aztán egymástól távolságban is |
tehát irányuk mint a „V” két szára lesz |
visszhangos üresség nyílik mindenfelől |
az agy elfelejti az egyszeregyet |
s a fekete s fehér között a különbség kisebbedik |
Nem az első kész járatokba ömlik a nehéz üröm |
a mell izmainak ismétlődés a terhelés |
megszelídülnek újra a buszok és teherautók |
segítséget ígérnek gyógyulást |
az utolsó pillanatban lép csak előlük el a láb |
Az elme érti hogy megint nem érti |
okot kutat s biztos hogy nem talál okot |
gyakran marad nyitva a szem éjente s nézi a plafont |
s hogy vörösség rámázza be reggel mutatja a tükör |
Nem az első szomorú lenne hát hogy újra hogy megint |
nyomorúság veszteség megverettetés |
de nem szomorú lámcsak inkább biztató |
hisz aki így bír még érezni akiben |
ily éles kín képes teremni még |
erősen él az és kíván is élni ha nem tudja is |
|
Tan-vers
bambán föl nem éri ésszel |
hogy a sár is lehet ékszer |
hogyha gödre púpja mondjuk |
ha ami mert széllelbélelt |
hogy a kecskét húsocskával |
s hagyja abba ha csinálja |
s hogy melyik a jobb s a rosszabb |
hogy a hús vagy a káposzta |
s hogy utánuk és hogy aztán |
csak oroszlán az oroszlán |
és hogy kecske csak a kecske |
A rossz vesztőt csapni szájon |
hevét jobbra másra költse |
legyen csöppet végre bölcsebb: |
|
Máskülönben – Isten óvja! |
|
|
Egy hét
Egy hét (hét nap) – Hét év? |
|
Kint déd-dédunoka galambok |
amint a raj kereng az ég kék |
hány őszi lombból nőtt rá sírhalom? |
Ha úgy elém hozná a forgalom, |
|
Enyhülve
A képtelenség, íme, meglett. |
Bolyhok, pelyhek karcos tüsökké. |
A szemen át aki a szívig, |
most még a felhámig se. Vége. |
Egy értelem kihalt örökre, |
egy száj, nyelv kővé vált örökre. |
|
Viszont fa, föld, vas, műanyag, víz |
jelentkezett, hogy boldogan jön. |
Mik eddig hűvöskés közönnyel |
nem költöttek sovány gyanút se, |
hogy hajlamuk lehetne szóra, |
most kedvesen, lágyan csevegnek: |
a nagy hiány tűnik mögűlük. |
Kedveltek egyszer, hóba őket |
én raktam tékozló koromban. |
|
Enyhülve szólok a bolondos, |
önző gyermekhez. Megy világgá: |
csöpp zsákjában üres dobozkák, |
ebbe virágok, abba pillék, |
amabba meg színes kövecskék, |
sőt csillagok talán az égről. |
Megunta, hogy kevés a játék, |
félt, hogy szeszélyeit kihűtöm, |
igyekszik óvni és szerezni. |
|
Forog a föld, az időt termi, |
s az idő termi a torok jajt, |
amikor kívánatos ágy lesz |
a kerekek előtt a vas-sín, |
s az idő termi a legyintést: |
sem adni, sem elvenni nincs mód, |
vagy csak magunknak és magunktól, |
gesztus a torok-jaj, legyintés, |
öröklött bal-remény a vas-sín. – |
|
A nagy árnyék elment. Alóla |
rajokban bújnak ki a tárgyak. |
Visszataláltam –, visszatérek. |
Bélelve is póráz a póráz. |
Bonyolult bokros kanyarokra |
nincs már időm: feljött a Vénusz. |
De még csöndes örömmel egyszer |
megnézhetem a szép világot, |
melyet nem láttam oly sokáig. |
|
|
|