Betegágynál
„Elég! Miért lustálkodol?” |
S magamban: „Ó, Isten szegénye!” |
S alig bírok kicsiny mosolyt |
rácsalni szájam szögletére. |
|
és javasok és lelki bölcsek, |
csak nézitek, hogy tántorog |
tántorítatlan a gödörnek? |
|
hogy megtörténjék, aminek kell. |
nem-vétkest kétes szégyenekkel? |
|
Én is talán mérget kevernék, |
jobban tenném, fényes pohárban, |
mintsem szédítésére kelnék |
|
Vagy legalább szemébe vágnám: |
ne hökkenjen meg, nem az első. |
Magam meg túltenném halálán |
– nem fontos hőséén a szerző. |
|
|
|