Betegágynál
„Elég! Miért lustálkodol?” |
S magamban: „Ó, Isten szegénye!” |
S alig bírok kicsiny mosolyt |
rácsalni szájam szögletére. |
|
és javasok és lelki bölcsek, |
csak nézitek, hogy tántorog |
tántorítatlan a gödörnek? |
|
hogy megtörténjék, aminek kell. |
nem-vétkest kétes szégyenekkel? |
|
Én is talán mérget kevernék, |
jobban tenném, fényes pohárban, |
mintsem szédítésére kelnék |
|
Vagy legalább szemébe vágnám: |
ne hökkenjen meg, nem az első. |
Magam meg túltenném halálán |
– nem fontos hőséén a szerző. |
|
|
Nagybeteg
Lehet majd később kiderül |
a párhuzam hogyan is sikerül |
|
Most a rendben lépő mellett |
rohanó dönt szélbe mellet |
|
S méghozzá űzetvén-űzetve |
nem mert magának volna kedve |
|
„Lassabban!” s föl is tartaná |
|
és bárki bármit is beszél |
|
s teste tudását egyre-másra |
|
keze lassacskán kulcsolódik |
szeme is lassacskán csukódik |
|
úgy lassacskán hogy sebesen |
|
s ki vele lépett s lépne még |
mögötte is csak messze lép |
|
s bár búcsúztatja és siratja |
hagyja szaladni hagyja hagyja |
|
|
Kézlegyintés
Talán már nem is hónapokra, |
talán csak hetekre, napokra, |
tán küszködik már semmi mással, |
pusztán a puszta pusztulással. |
|
Ó ha az élet – mily keserves! – |
csupán anyagcserére tervez, |
hosszú fájásra, csöpp szünetre, |
sok „megállj”-ra, kevés „mehet”-re, |
|
ó ha már négykézláb az ember, |
ha meggyalázva félelemmel, |
ha rosszabb sorban, mint az állat, |
mert önnön csúfságára láthat: |
|
a hullóba kapaszkodóknak, |
mi marad vigaszként cserébe? |
Egy kézlegyintés büszkesége. |
|
|
Agónia
Azok a föltápászkodások azok a |
készülődések gyors csomagolások |
aztán azok a csomag nélküli |
meg nem állítható elindulások |
a lakás más és más zugaiba |
s a dühös morranások hogy muszáj
|
a betáplált cél az üres szemekben |
a rogyó lábak kőkemény fegyelme – |
|
Itt már fordult a földi rend |
neki lett pontos útiránya |
élőinek esetleg összevisszák |
mert ők szélrózsa-tengelyek |
közepeiből tetszésük szerint |
kelhetnek útra s ha az erre téves |
jöhet az arra vagy fordítva éppen |
s előbb-utóbb csak sikerül |
s nem kényszerülnek számot adni |
percekről centiméterekről |
s ismételhetnek újrakezdhetik |
próbálkozásra megy nem vérre náluk |
|
De itt itt |
e dicsőséges szegénynél |
itt már mindenből egy maradt csupán |
s fogy a sor és nincs többé változat |
és ez az iszonyú céltudatosság |
ez a nyílvessző-ívű lendület |
ez a föláradó aszkéta-düh |
mely sürgeti a végkifejletet |
és minden moccanást jármába fog: |
a kívülről nézőt is földresújtja |
|
|
A kedves ősz a lombhullás a fű |
sárgulása a hervadó virágok |
a deres-ködös reggelek a hosszú |
éjszakák és arasznyi nappalok: |
a halál e szelídke hírhozói |
|
ó milyen jámbor játékok a hörgő |
torok a kihulló haj a pohár |
vizet se bíró kéz a kergült |
nyelv semmihez se köthető bitang |
|
száj szemérmetlen ínymutogatása |
s a hűtlen levegőbe kapdosó |
csámpult metszőfogak botránya mellett! |
|
|
|
Visszahívó
Délután történt ez az első éjszakád ott kedves halott |
kíntól kivégzett tested egy klinika célszerűen |
berendezett fagyasztójában nyugszik bizonnyal fölszerelve |
a szükséges megkülönböztető jelekkel adatokkal |
A földúlt szerkezet megzavarodott működése |
mely annyira ijesztő látvány volt a veled s érted aggódók |
folyton nedves szemének hisz sem a szokvány- sem a kivételes |
alkalmak nem késztettek eddig ilyen bicsaklott figurákra |
a földúlt szerkezet bolond működése elcsöndesült |
a bőrön belüli vihar amelyet szintén bőrön belüli |
erők támasztottak mikéntha szélcsöndes levegőben |
magától kezdene a tenger összevissza hullámzani |
Kedves halott ott fekszel hát tőled hozzád se így se úgy |
mert a tőled is a hozzád is véget ért mindörökre |
aminthogy a te is ami e kettőnek alapja volt |
Hogy az a testen túli meg mit általában léleknek neveznek |
létezik-e egyáltalán s azzal egyáltalán mi van? |
De ez az első éjszakád ott s a mi első éjszakánk nélküled |
s csak olyan tehetetlen őrzőkhöz tudnánk folyamodni |
mint egy félig ivott bögre tejeskávé talán az ajkad |
mintájával a peremén vagy lepedőd szokatlan ráncai |
vagy a kiejtett pohár vízfoltja ágyad közepén |
Nekem viszont nekünk viszont több kellene ezen az éjszakán |
az kellene hogy valami komolyabb formában jelenj meg |
kísértetként akár mint ódon angol kastélyok volt lakói |
Éjfél felé jár szemem a sötétbe szúrom bútorroppanáskor |
reménykedve figyelek hogy melyik jel jelzi visszajöttöd |
Ó nem félnék kedves halott boldogan nézném daliás |
termeted (olyan volt amíg a betegség válladra nem |
tette két súlyos öklét és nem törte be derekadat) |
boldogan fürkészném szelíd tekinteted hogy újra össze- |
akasszam az enyémmel a végén ez már nem sikerült |
szívesen fogadnám ha ágyam szélére ülnél szépen elmesélnéd |
hogyan is teltek igazában ezek az utolsó napok |
mi csak kívülről és riadva bámulhattunk észre se vettél |
most már túl s onnan bizonyára higgadtan tudnál szólni róluk |
Kedves halott ne késlekedjél nyilván te is még kettős szívvel |
kettős lélekkel imbolyogsz az ismeretlen tájakon |
hisz kicsit még ehhez a földi birodalomhoz tartozol |
kedves halott ne késlekedjél két szemgödrömben két parázs |
s talán készül a kakas is már s akkor nagyon nehéz napom lesz |
|
Közlemény
napszakokban föl-fölpislogok az égre: |
|
Kevés
Nem elég hogy ott a szemem |
előtt a koporsót befödték |
gödörbe dugták és földet dobáltak |
a gödörbe vagyis hogy illetékes |
érzékszerveim megbizonyosodtak |
mert ritkán láttuk egymást általában |
végképp elvenni a sovány tapasztalat |
|
Túldőlt a súlypont
A négy-ötből öt-négy lett: a kilenc |
testvérből négy élő és öt halott. |
Túldőlt a súlypont – ó mért nem pihensz, |
halál, jöttöd miért nem várhatott? |
Akit most gáncsoltál el, oly makacs, |
oly boldog élő volt, úgy hitt, remélt, |
nem is gondolt rád, bár többször ravasz |
fondorlatokkal hűtötted hevét; |
bohém volt, kópé, sőt talán vagány, |
jó tanítvány volt, mindent megtanult, |
ami a tisztességtelen csatán |
(az életben) elébe tornyosult, |
s a maga módján győzni is tudott. – |
Letaglóztad belülről: harmadik |
ökölcsapásodtól alábukott, |
s most alszik soha-többé hajnalig. – |
S ágyát mód nem lehet „fölvennie”, |
mint hajdan, a szegénység mélyein, |
hogy nagykabátján hált, s ha kelnie |
kellett, kacaj nyílt szája szélein, |
és rikkantott: „Most ágyam fölveszem, |
s megyek dolgozni!” |
Ezt az ágyat itt |
úgy kapta, hogy föl nem kel már sosem, |
s itt a deszkán szunnyad ítéletnapig, |
majd deszkán sem, mert mindent összeront |
a föld éhsége, és mindent befal, |
s marad belőle a szép sárga csont |
szeszélyes-pontos vonalaival. |
|
Hat napja
Ujjaim közé fogva arcom állam |
töprengek az életen és halálon |
hogy az ilyen hús s az efféle bőr itt |
hat napja holt bátyámon mint gyűrődik |
s az ő keze ha arcára tapadna |
tán bőre már kezében is maradna |
vagy hát … ha rátapadna akkor élne |
s hasonló nem történne semmi véle |
de hát halott ő s gyúrva állam arcom |
csak gyászolom szegényt míg el nem alszom |
|
Gyászjelentés
felejthetetlen összes rokonok |
félnégy órakor az újvárosi |
földi maradványát a temető |
drága emléke távirati cím |
mélyen lesújtott szívvel Káli út |
örökre a református szerint |
nyugodjék egyház nyomdavállalt |
|
|