Egy gyermek jött
Az emberélet szokvány-vége táján, |
mikor már az elforduló egekből |
úgy véltem: hurkot vetett a halál rám, |
|
s fordultam én is el az emberektől, |
és lett nagy éj, nagy csöndesség köröttem, |
s én mindinkább vacogtam, féltem ettől, |
|
bár tudtam, mindez elkerülhetetlen: |
– valahonnét dalolva, fényburokban |
egy gyermek jött elébem önfeledten, |
|
minthogyha csak véletlen járna ottan. |
S én szóltam: „Mi dolgod e zord vidéken?” |
S ő: „Édenkert ez” – válaszolt nyugodtan. |
|
S folytatta: „Nézd! nem látod? Éden, Éden!” |
Én meg mondása értelmét kerestem, |
s míg olvashatni sejtettem szemében, |
|
zavartan én is örvendezni kezdtem. |
|
|
|