Én gyönge lélek
Most ha jönnél idegenül kicsit tört vállal |
fájós lábad miatt kicsit szabálytalan járással |
s a mostani szemeddel arcoddal kezeddel |
|
ha – mondom – idegenül és én nem volnék elég |
okos és jó képzeletű hogy meglássam az út |
idáig hozó szakaszát visszaidézzem |
a tízegynéhány ezernyi nappalt s éjszakát |
melyek koptattak zúztak deformáltak |
melyekben – kockáztatva a magad |
emberi rangját – akik rád bízattak |
azok rangját szolgáltad és nem a |
szentek pózában vagy akármilyen más |
tiszteletre számító vagy esetleg |
tiszteletet kikényszerítő pózban |
|
ha – mondom – megjelennél előttem idegenül |
mert valamilyen átkozott betegség |
zsákba tette s ellopta volna múltam |
s most kezdődnél nekem s mint amilyen vagy |
előzmények nélkül – |
ó gyönge lélek én |
tudnék-e úgy rád nézni ahogy illet |
ahogy megérdemled nagyon ezerszer is |
vagy elmennék melletted érzéketlenül |
tán szellő-könnyű részvéttel: „Bizony |
ilyen az élet” s fürkésznék a fiatal |
jóformájú üresek után kik pedig |
még arra sem volnának méltók (régi dal) |
még arra sem hogy saruid megoldják… |
|
|
Késő este
Szép alkonyat izzott, szép este sötétlett, |
volt kellemes élmény, dús emberi képlet, |
pillám le-lehullva zár már a világtól, |
szúrós-hegyes-éles tárgyai sorától. |
|
Hát kellene lennem boldognak ilyenképp: |
a percek, az órák tálam telemerték, |
nyúlok nyugalommal, kígyó ha nyulat nyel, |
szúnynék ha akarnék, míg nem jön a reggel. |
|
Ám nézek ijedten, bűnbánva szemedbe, |
egy nappal a mindkét sírhoz közeledve: |
inkább szöges ágyon, kín gödribe hányva, |
csak állna időnk meg, bárcsak ha megállna! |
|
|
Egy gyermek jött
Az emberélet szokvány-vége táján, |
mikor már az elforduló egekből |
úgy véltem: hurkot vetett a halál rám, |
|
s fordultam én is el az emberektől, |
és lett nagy éj, nagy csöndesség köröttem, |
s én mindinkább vacogtam, féltem ettől, |
|
bár tudtam, mindez elkerülhetetlen: |
– valahonnét dalolva, fényburokban |
egy gyermek jött elébem önfeledten, |
|
minthogyha csak véletlen járna ottan. |
S én szóltam: „Mi dolgod e zord vidéken?” |
S ő: „Édenkert ez” – válaszolt nyugodtan. |
|
S folytatta: „Nézd! nem látod? Éden, Éden!” |
Én meg mondása értelmét kerestem, |
s míg olvashatni sejtettem szemében, |
|
zavartan én is örvendezni kezdtem. |
|
|
Csillag
Falakon, vaskos rengetegeken, |
|
a jövőből, mely sose lesz jelen, |
ég égeti egy csillag sugarát, |
|
vitézlő fészek-csillagét, |
ölében az egyetlen értelemmel, |
|
a kozmoszok s a kvarkok űr-jegét |
harc nélkül is könnyen győző meleggel. – |
|
a tompuló szem hálával telik: |
|
s elhiteti, hogy végtelen. |
|
mentsége lenni is már képtelen, |
adatik újra bíznia, sőt tán biztatnia – |
|
a meg-megrángó száj köszönni mozdul: |
|
az idő szervezett árkaiból |
csillag segíti nézni a síron túl. |
|
|
Szamócavirág
Mit szól hozzá a rend valamilyen |
őre-ura, hogy december tizen- |
kilencedikén – halljatok csodát! – |
kinyílt egy kisded szamócavirág? |
|
Kinyílt egy apró csillag a törött |
s barnára dermedt levelek között, |
s amikor tompán bealkonyodott, |
a csillag még izzóbban ragyogott. |
|
Sűrű tél volt, rendbontás volt tehát, |
hogy kinyílt az a megbódult virág, |
hanem bizonnyal célja volt vele, |
és tudta jól, hogy miért kezd bele. |
|
És tudta azt is, hogy nem tart soká, |
de boldog volt, hogy a kert homlokán |
s a télén és egy szürke, meghatott |
halántékon rövid fényt gyújthatott. |
|
Minthogyha pille tengerpartra száll, |
együtt éled kivétel és szabály, |
s az ár kidől, s a pille már sehol: |
parányi pötty a vízen valahol. |
|
|
Ha csak
Ha csak elvisz az út ha csak |
csak hátat mutat csak kisebbedőt |
mindjobban elmosódót beleolvadót |
az ilyen-olyan színű és ilyen-olyan |
ha már csak a szokásos perspektíva |
szokásos tapasztalata segíthet |
hiteles mértéket látni ha csak |
folt már egy lány haja és nem keret |
falatonként eszi az aszfalt |
ha csak előre szúrnak a nyilak |
s a járművek is hogyha csak |
lenyelnek eltűntetnek ki nem adnak |
hogyha csak záródnak ajtajaik |
tart a szavak idézése mint amilyen |
hosszú ideig elhangzottak egyszer |
ha csak a „nélkül” az egyetlen névutó |
|
Pojáca
s kínlódom bár égő igyekezetben, |
a célba vett szem még csak meg se rebben: |
nincs mentség: el kell kezdeni |
magam a veszteséghez edzeni, |
hozzászokni a vén fejekhez |
rajban csapódó, vétlen szégyenekhez, |
s tapasztalni, hogy a sekélyes |
harcban nem én vagyok esélyes, |
és hogy ahányszor ön-fölcicomázva, |
büszkén lesem, mit mutat a tükörkép: |
visszanéz rám egy egyre görbébb, |
pojácánál is pojácább pojáca. |
|
Elég, hogy volt
Minek fárad? Nincs már köze magához. |
Elég, hogy volt. A többit majd amaz |
elvégzi: látni is, miként formál ravasz |
történetet az elvetélt helyébe. |
De azt látni, hogy a két szerep |
szüneteiben kedve elpereg, |
s nehéz üresség költözik szemébe. |
A képzelt másik képzelt tettei |
csak gyöngítik, semmit sem adnak, |
a míg azt hiszi, hogy terhei apadnak, |
kezd mindent elveszíteni. |
|
Szökevény
világítást meggyújtják azelőtt |
a városon végtelen szomorúság |
akit már többen láttak itt-ott |
aki az egész város szökevénye |
s jogom van mindenütt keresni |
|
Eutanázia
haljanak meg s én ne is sejtsem |
simán csöndesen haljanak meg nála |
|
Vigasz
Korkülönbségünk koponyánkból |
ha majd ezer év múlva kiderítik: |
unottan egymás mellé hengerítik. |
|
Adományával megrabol
Végképp nincs hát végképp enyém |
kedvem szerinti randevúk – |
De mért van olykor hogyha nincs? |
Miért jön nem létezve is: |
kész képet tovább festeni |
terv nélkül toldozgatni még? |
Mért van ha nincs mért van ha nincs? |
|
Cyrano érdeke
A Cyrano-Christian jelenet: |
Cyrano súg, és Christian hebeg. |
|
S mennél csábítóbb Cyrano szava, |
annál tanácsosabb elbújnia, |
|
mert Roxan megszédül, s szájat keres, |
s ha Cyranót találja, hát mi lesz? |
|
Elrontja a szó győzelmét a száj, |
melyet egy roppant orr alatt talál. |
|
Cyranónak – ez lenne érdeke – |
szavát inkább zagyválni kellene, |
|
hogy a kívántat elriasztaná, |
|
hogy a beszéd és arc közt semmilyen |
botránkozásra jó ok ne legyen, |
|
s hogy aztán, ha a sötétből kilép, |
magát viselhesse, ne szégyenét. |
|
|
Önkínzásaim
kéne e perverz szenvedélyre |
|
s a vért – a lelkét vagy a testét? – |
|
Én magamért felelős felelőtlen |
|
Egyébiránt a pszichológiából |
tudom hogy ez libidó a javából |
|
s önkínzásaim ferde vágya |
|
|
Nem sejti
Úgy véli: sértetlen marad, |
hogy csak a sallang hull le róla, |
(a bilincs?), és hogy buktatója |
|
S tervez önkényes utakat, |
készülve ünnep-alkalomra, |
s mutatja magát, sutba dobva, |
|
Nem sejti, hogy a dísz benőtt |
húsába, s csonkul mind a kettő, |
|
s hogy soha többé, mint előbb, |
oly széppé nem lehet leendő, |
|
|
Aszinkron
Miként közismert: az elő- |
rehaladt korban gyorsabb az idő, |
tehát rövidebb – és mégis nagyobb darab, |
|
Csöpp feledékenység – annak mi az, |
aki körül még ott leng a tavasz, |
akinek még százszor pótolható, |
ha hiába jelzett a mutató? |
|
Két ember él, jár-kél, beszél, |
egyformán él, jár-kél, beszél, |
valaha összeegyeztetheti. |
|
|
Intés
El kell venni tőle sietve |
adott hisz lám hol ezt hol azt |
kapja föl és babrálja újra |
Kárt is tesz bennük meglehet |
(vagy pajkosság oktondiság?) |
Talán nincs is fogalma róla |
mit kockáztat könnyelmüen |
El kell venni tőle sietve |
négy fal ágy asztal társaság |
szükség fölösleg gond öröm |
Ő csak szokásból nyúl utánuk |
s ejti le végre szétzilálva |
s okoz esetleg szörnyü bajt |
|
Élő-sirató
Jaj jaj úgy halt meg hogy élve maradt |
jaj jaj csak ne úgy halt volna meg hogy élve marad |
|
Hát persze hogy várható volt |
hát persze hogy túl is élve |
|
Mozdulatai már régóta írták |
hangja zöngése már régóta írta |
lábán látható volt hogy elmenendő |
kezén látható volt hogy búcsúzandó |
arcán látható volt hogy elveszendő |
|
Ó ha mindent vinne magával |
ó ha mindent ami hozzá tőle vele nála |
sőt még nélküle is – ha mindent vinne magával |
ha idejét is ezredmásodpercnyi alapossággal |
|
Ó ha az előtte- s utána-szakasz |
úgy össze tudna nőni nyom nélkül ahogy |
jó sebészek műtétje helyén a fölmetszett bőr összenő |
|
|
Leszek-e?
Milyen ég maradok milyen táj |
egy menekülő emlékezetében? |
|
A kegyelmet a test törvényei |
nem ismerik számukra nincs különbség: |
|
a legszebb selymet is agyonra gyűrik |
a legszebb zománcot is betörik |
|
a legszebb bársonyt is megérdesítik |
a legszebb színt is elfakítják |
|
S eljő az undor a jelenvalóktól |
|
Vissza kell hát fordulni kényszerűen |
ha valami vigasztalót szeretne |
|
Megáll-e majd akkor nálam pihenni |
békíteni nehéz lélegzetű szivét? |
|
Leszek-e táj otthont idéző |
leszek-e lelket messze-röptető ég |
|
száz kalandnál izgalmasabb |
egy menekülő emlékezetében? |
|
|
Madarat ölni
Ó madarat ölni bár oka volna |
ha mondjuk a fejünkre tojna |
vagy ha talán belecsípne szemünkbe |
míg dédelgetjük tenyerünkbe |
|
ó madarat ölni kicsi tollast |
kalimpáló szívű kis aljast |
akit míg arcunkhoz nyomintunk |
pimasz tettekre bátorítunk |
|
ó ha a madár fehér szerelme |
rejtett mérgek fekete verme |
s bedől neki valaki jámbor |
s megbánja mert megjárja százszor |
|
ó a madár ha kicsi tollas |
mellében a vágy mindig alantas |
ha buksi fejében csak ócska tervek |
furfangos bűnbandái kelnek |
|
ó jaj az összerándult ujjak |
végül ha a gyönge nyakra szorulnak |
magukat vörös szégyenbe ejtik |
|
ó madarat ölni semmiképpen |
semmilyen fennkölt ok cél nevében |
ereszteni inkább a szélnek |
s elfújni a maradék pihéket |
|
|
Régi lány
Ki volt vala szívembe vésve |
hegyes-éles szelídke késsel, |
s szívem fakéregként kiforrta, |
őrizte, bár széjjelkaparta: |
|
azt hallottam, megelégelte, |
magát erős kézzel megölte, |
azt hallottam, el is temették, |
porait hűs urnába tették. |
|
Mi lenne jó? utána járjak? |
bizonyságot vajon találjak? |
pirítsak rá aztán magamra, |
ha kedvem megkeresni volna? |
|
Vagy fülemen be, fülemen ki, |
akár nem mondta volna senki, |
ott tartsam, ahol volt idáig |
egész az egyetlen halálig, |
|
és úgy akarjam akaratlan, |
felé mozdulva mozdulatlan, |
esküdve van-nincs(?) szellemének, |
hogy addig él, ameddig élek? |
|
|
Találkozás
Az ablaknál állt, s várt belül, |
homlokát gyakran az üvegre nyomta, |
s ujjbegyeivel furcsa rajzokat |
|
Ha nem volt ott, akkor is ott volt: |
megkettőzte magát, s egyik felét |
odarendelte örök őrködésre. |
|
Olykor cipősarkak kopogtak, |
valaki beszélt, ő gyorsan kivágta |
az ablakot, de be is csukta gyorsan. |
|
Egyszer hangot hallott megint, |
s most már ablakot sem nyitott, |
csak kifordult az ajtón és elindult. |
|
Azt se bánta, hogy nem vett szép ruhát, |
azt se, hogy zűrben maradt a szoba: |
őbenne minden gyönyörű volt, |
és rend sugárzott róla messziről. |
|
|
Romantika
porlunk a végtelen időben, |
sőt ha parcelláink lejárnak, |
esetleg közös sírba hánynak, |
sőt csontjaink szintén esetleg |
egymással összekeverednek, |
sőt kerülhetünk mindörökre |
egyetlen nagy földmélyi rögbe, |
sőt bármi ehető növénynek |
gyökérzete hozzánk leérhet, |
sőt a növényt … minek sorolnám, |
történhet mindenféle formán, |
s leszünk (lehetnénk) – nincs kizárva – |
|
(Ha meg másképp lesz, hát nem így lesz, |
s ha nem így lesz, majd valahogy lesz.) |
|
|
Szemére emlékszem
Én a szemére emlékszem leginkább |
parasztlány volt nyers vadvirág szemű |
a nagyvilág még azt se tudta hogy van |
a kisvilágból már sok belehullott |
mezitláb járt nagylábujjain sarkain |
porszürke repedések cirmai |
én a szemére emlékszem leginkább |
a Duna és az ég lakott szemében |
akkor is ha hajnalban napkeletkor |
vörös vizet hordott föl a folyóból |
a hegyderékra szőlőt permetezni |
akkor is ha a másik part felől |
alkonyatkor a töltés oldaláról |
libái mellől a folyóra bámult |
én a szemére emlékszem leginkább |
parasztlány volt nyers vadvirág szemű |
maga is vadvirág ártatlan-éhes |
termékenyülni szülni élni vágyó |
|
Ajtó
Kinyílik-e az a zöld rücskös ajtó? |
Kinyílik-e? Elém szaladnak-e? |
Pedig bent vannak semmi kétség |
Nyilván a székeket húzogatják: |
|
külön-külön mindegyikük magának |
Sejtik hogy az ilyesmi fontos |
Nyugodtak a díszfák az udvaron: |
|
ma is látták hallották mind a hármat |
Nyugodtak a zöld ablakok a lépcsők |
|
a tető s a kora-szeptemberi |
|
délután aranya a házfalon |
De nékem kinyílik-e az az ajtó |
Gyönge lábdobogás gyerekhangok tüskés harmóniája |
Belülről belülről – a falak mögül-e? |
Gyerekhangok gyönge lábdobogás |
|
ám csak nem nyílik az az ajtó |
|
holott tudják hogy ilyentájt jövök haza szokásosan |
Ott álldogálnak rendszerint a kerítésnél |
|
izgatott s hűséges fogadóbizottság |
|
arcukon kezükön a játék nyomai |
|
árnyékban jázminbokrok alján |
|
az édes szeptember délutáni napfény |
Ó de csak nem nyílik ki az az ajtó |
|
(kópéságból más okból kulcsra zárták?) |
Pedig bent kell hogy legyenek igen |
|
Visszanyert éden
Csukott szobákat nyitogatnak |
csukott szobákat ahová csak |
néhány fénykép s egy-két magnószalag |
engedett be-belesni olykor |
|
Bennük kicsiny halottak (vagy csak alvók?) |
akik mellett alvó (vagy tán halott?) |
napjaim – vezérek körül a hű |
sereg amely nem bírt a túlerővel |
|
Csukott szobák kicsi halottak (alvók?) |
ó hányszor indultam feléjük: |
készültem gonddal kerestem a kulcsot |
öltöztem visszatanultam a régit |
|
Kerestem a kulcsot nem volt a kulcs |
A kiűzött kerülgette az édent |
olykor falának rontott fölszakadt |
homlokkal hanyatlott a földre |
|
S lassacskán gyűlt a fölmentő csapat: |
véreim vérei fegyvertelen |
botorkáló csöppségek nyelvükön |
angyal-igék erős varázsszavak |
|
S a zárak pattannak érintve sem |
már-már tetszés szerint mozoghatok |
az elveszett édent is visszaadják |
|
|
Kisunokáim
Kisunokáim, kegyelmezzetek, |
nem én várom, hogy elveszítselek, |
sőt nem is én, hanem ti vesztetek, |
|
Kisunokáim, ti gátlástalan, |
én szégyenkezve mutatom magam, |
ti szebbek lesztek folyamatosan, |
|
Egyszer túl nagy lesz már a változás, |
kisunokáim, ahogyan szokás, |
és képtelenség a visszakozás, |
csak búcsúzás marad, csak búcsuzás. |
|
Kisunokáim, kegyelmezzetek, |
most és akkor nagyon szeressetek, |
ti maradtok úgyis a győztesek, |
a kellőnél jobban ne győzzetek! |
|
|
|