Kishalál
Megindulnak: a vadszőlő először |
s kipirosodva mintha lázban |
majd kopaszodva fokozatosan |
aztán a körte szintén pirosan |
s bandában a kajszi a meggy a ringló |
a barack a ribizli és a szőlő |
ők már inkább rákbeteg sárgulással |
az egész kertet bánattal beszórva |
s a sor végén a kórház-kertből egy-egy |
ágát átnyújtó aggastyán akácfa |
a legkésőbb elalvó s ébredő |
Valamennyin látszik a nyugtalanság |
csöpp légmozgásban is nagyon remegnek |
súgnak-búgnak: egymást s maguk csitítják |
(hiszen Júlia is – bár esküdözve |
hogy bátor lesz – mielőtt az üvegcsét |
kihörpintette megborzadt a szörnyű |
kételytől hogy fölébred-e megint) |
Mert nincs itt sincs biztos garancia |
s a hervadás egyfajta kishalál: |
vonulnak föl s ki tudja hogy a szokvány |
folyamat megáll-e meg bír-e állni |
a még eltűrhető végső határnál |
vagy túllép rajta s nem lesz visszaút? |
|
Őszutó
A zöld helyett s a földbarna helyett |
hányféle sárga, bíbor és vörös |
mintázza a kert gyűrött talaját, |
s majdnem kopasz minden fa és bokor. |
De az ág-bog rácsok-rajzolatok |
tapadva a házfalra, kerítésre, |
az ég alján a horizont-szegélyre |
a hullt lombnál százszorta díszesebben |
ékítik a környezet pusztaságát. |
|
Mégis e két- s háromdimenziós |
szépség-konstrukcióból jéghideg |
szél vág ki, szürke hófelhők osonnak, |
mégis ősz vége van, mégis a tél jön, |
a szem öröme mégse tud leszállni |
a hús mélyébe. |
Vagy talán nem is |
valódi öröm ez? Mögötte rém- |
árnyékok bűnbandái sompolyognak. |
|
|
Elindult a kert
Sárga röpcédulák a meggyfa szórja őket |
s a szél viszi tovább készséggel sokfelé |
tudja meg más is és tudják meg másfelé is |
hogy ősz lett |
Aztán újabb felvonás: |
a meggyfa áll-áll megkopasztva |
áll csak és ágain túl nincsen többé hatalma |
A sebek mézga-foltok és törések |
s akkor már közlés nélkül is nyilvánvaló |
hogy mi történt a múlt napokban |
akár egy rozzant kísértet-hajó |
elindult Indiákba félelmes tengerekre |
hogy halandókat visz fedélzetén |
hogy vissza hány élővel érkezik |
|
Olvadás
A kert megint pucér, fakó. |
Fehéren szebb volt, de hazugság – |
most tárja titkát, tárja szutykát. |
A venyigék: fosztott szegények, |
nyúzottak, halálraítéltek, |
nyárra csak néhányuk marad, |
az olló köztük sort arat, |
és sárbordák, ahogy a hólé |
medrecskéit kivájta méllyé, |
s a medrecskékben kicsi, nagy |
kavics-szemek csillámlanak |
és még az őszről ittrekedt |
rongy körte- s kajszilevelek |
és eldőlt gyomhullák sötétre |
fagyott, megkócolt reliefje |
és zöld szigetkék s itt meg ott |
már élni kezdő fűcsomók. – |
Zavar, szemét, göb, éktelenség: |
fehérnél fehérebb fehérség. |
|
Kajszifa
Megint egy ágad, vastag ágad. – |
Csonka gazdának csonka fája. |
De lesz gyümölcsöd, van virágod, |
s lesz lombod is, bújnunk alája. |
|
Gazdád is most, múltán a télnek, |
úgy érzi, nem lesz éve meddő. |
Vén gazda, vén fa –: félig élnek, |
hoz termést mégis mind a kettő. |
|
|
Megint
Kiváncsiság gyötör megint, |
közeledik, s meg-meglegyint |
az enyhébb szél toll-ostora, |
kiváncsiság, hogy (példaként |
többször elfagyott fügefa, |
|
mármint hogy ez a táj, ez itt |
miként gyakran említtetik – |
izgat továbbá, hogy kihunyt- |
miket – kísérlet, lustaság |
miatt? – mint voltak nyáron át, |
födetlen hagytunk télire; |
|
s a fák: a meggy s a többiek, |
s a ribizli, szamóca, fű, |
igen a fű is, hogy mi lett |
megnézem, pompás díszletül |
az a kert áll-e majd körül, |
|
vagy – mint a családban – a tél |
hozott itt is halottakat, |
csak mert itt más gyakorlat él, |
ők nincsenek a föld alatt, |
de le- s kivágatnak, s tüzet |
s szemünkből csak a füst kapar |
|
|
|