A hetvenéves Kálnoky Lászlónak
Most, hogy lezajlott a nagy Mundial,
|
s a Squadra azzurra győzött, elő- |
szedtem sok és sokféle jegyzetem |
három olasz utamról, és belé- |
kotortam a csupán agyamba gyűlt |
emlék-halomba is. |
Következő |
történetem még 47-ben, első |
utam során esett, valamikor |
karácsony táján. |
Furcsa gazdasági |
helyzet dúlt akkor ott Itáliában |
s persze Rómában is, hanem |
– mert ehhez kapcsolódik a mese – |
most csak a dohány-dolgokról beszélek. |
Jegyrendszer volt. Azt végképp elfeledtem, |
hogy egy-egy jegyre hány Nazionalét |
(iszonytatót) adtak, de ugyanakkor |
a Piazza di Campo dei Fiori |
egyik mellékutcájában szinültig |
töltött zsákok aranyvilágos, |
éjbarna, tíz-húszféle szűzdohánnyal |
sorjáztak, és tetszés szerint szabad volt |
válogatni köztük, kóstolni őket. |
Akadt árus, ki – reklám-célra nyilván – |
kis pálcát is tűzött a zsákba apró |
papírlappal és ezzel a frivol |
szöveggel: Monopolio di Stato
|
A nagyforgalmú utcákon pedig |
hol itt, hol ott egy-egy asztalka, rajta |
és angol cigaretták, (némelyik |
alighanem mutatós hamisítvány): |
Kent, Marlboro, Camel, Pall Mall s egyéb. |
Nos hát egy ilyen asztalka hasonló |
cigarettákkal állt szerényen a |
egyik járdáján, összecsukható |
széken középkorú nő ült s a nő |
mellett egy tíz év körüli fiúcska. |
Épp arra mentem, amikor csikorgó |
autók: egy dzsip és egy közepes |
rabomobil torpant meg a kicsiny |
asztal tövében. Két rendőr leugrott, |
s az asszonyt a rabomobilba vitte, |
s tovább suhantak. A dzsipes viszont |
a cigarettát készült elkobozni, |
s miközben mélyen az asztalra dőlt, |
a kisfiú, ahogy csak bírta, durr! |
jól farbarúgta, s átrohant a másik |
oldalra, s egy szűk utcácskában eltűnt. |
A rendőr lángvörös dühvel a dzsipbe |
pattant – mit bánta a dohányt! – s utána! |
A bámészkodók ekkor sorra az |
asztalkához léptek, s a csomagok |
pillanatok alatt elfogytak onnét. |
Álltam, nevettem, s búslakodtam is. |
|
fél óra sem telt el, még ott köröztem, |
s már jött az asszony vissza, s elmesélte, |
hogy zordonul kihallgatták, fölírták |
adatait, s hogy így meg úgy, ha újra… |
s elengedték a rendőr-őrszobáról. |
Aztán, hogy a pucér asztalra nézett, |
s üresnek látta, s már folyt volna könnye: |
mintegy varázsütésre, innen-onnan |
előszivárogtak a „tolvajok”, |
s pár perc múlva az asztal úgy tele |
lett, mint előbb volt. |
Én meg boldogat |
s mélyet sóhajtottam, s mentem tovább. – |
|
És most, hogy az azzurrik |
világ csodájává váltak, s mikor |
a hetvenéves Kálnokyt köszöntő |
versen töprengtem: ellenállhatatlan |
kedvem támadt leírni s közreadni |
– mert meggyőződésem, hogy Kálnoky |
László éppígy tett volna (persze, ha |
e dolgok véle esnek meg), s ezért |
csokor helyett talán el is fogadja – |
e régi és igaz történetet. |
|
|