Stációk
József Attilának
Szegény test! el kellett viselnie, |
hogy testté váljék benne az ige. |
S midőn a transzszubsztanciáció |
megtörtént, s már beteljesült a szó: |
az értékvesztett, régi „vashatos” |
eldobható lett mint utálatos. |
Szegény test! csakhogy járt a vére még, |
a szív tovább dobogta ütemét, |
s holott üres volt, működni akart. |
Nem bírta –, hát leomlott, mint a part. |
|
Ha nem volna a nyelven, agyban. – |
s minden más élő s éltető, |
|
ország: már őrzi ronthatatlan, |
|
A tenyér ököllé szorulhat, |
tudunk jövőt ápolni s múltat: |
|
s többé-ki-nem-iktathatóan |
haza lett az etájt lakókban. |
|
|
|
Jékely Zoltán meghalt
Jékely Zoltán semmit sem csinál. |
Jékely Zoltán meghalt, ezt csinálta, |
utoljára igen rosszat csinált, |
ha ugyan ez valamilyen csinálás, |
vagyis cselekvés. A nyelvtan szerint |
beálló, illetve befejezett |
történést jelent a „meghal” ige, |
és mert mozzanatos, csak egyszeri, |
nem ismétlődő s ismétlődhető |
történés-fajtát. |
Nos, Jékely Zoltán |
meghalt, egyszer és végérvényesen. |
Ez történt véle, és utána még |
az, hogy letakarták, és hogy kivitték |
a kórteremből, a hűtőbe tették |
kellő jelzésekkel, s negyednapon |
fölboncolták, majd egybeillegették, |
szivaccsal lemosták, sötét ruhába |
bújtatták, megborotválták, kevés |
haját, zilált bajuszát rendbehozták, |
kezét a mellén szépen összerakták, |
aztán a végén átadták további |
intézkedésre a temetkezési |
vállalatnak, mely éppen április |
elsején, szörnyű, éppen április |
elsején, tán, hogy stílusos legyen |
épp április elsején eltemette. – |
|
Jékely Zoltán semmit sem csinál. |
Az „elhagyott lakások” … az a „lány |
a Via Appián” … „a kapufa |
a nagyváros határán” … amaz „árva |
kalap-korona” … a „csodálatos |
asszony-kölyök” – egyik se volna képes |
akár csak centit megmozdítani |
szemét, kezét, lábát. |
De valahol |
és valahogy (mert másként nem lehet!) |
Jékely Zoltán fontosat csinál, |
nyilván idáig nem csinálhatót: |
teli tüdővel szívja, remegő |
orrcimpákkal szippantja, légzi, issza, |
amiért, lelkes Don Quijote, forró |
éveiben villogva küszködött: |
„a végtelenség lányhaj-illatát”. |
|
|
Bárdosi Németh János után
Ilyen kemény sorokat, ily kegyetlen |
strófákat: engesztelhetetlen |
verset, nem föllebbezhető |
ítéletet, amit halálba-dermedt |
ilyent soha még tőled… Elvett |
a pusztulás hangot, papírt, |
tollat, múzsát –, lezáratott |
a szép szó, a végén a ponttal, |
amelyet a törvény rakott. |
|
Ó, néked nyilván fájna! Hisz |
nálad a háborgó szigorral |
együtt járt a bocsánat is. |
|
|
P. J.
Vagy csak a sírnak üregébe? |
Annyi imára jön-e „Ámen”? |
Vagy csak a „Vége”, a „Tovább nem”? |
|
Becei görög
A hetvenéves Takáts Gyulának,
a „Száz nap a hegyen” költőjének
Kis, nagy világok… Mozdul a tér, ahol |
lépkedsz; idődben „kozmikus óra” jár; |
|
„ömlik, folyik” „a zöld tenyészet” |
|
Heszperián, Hegyen innen és túl. |
|
Echó, Diána, Püthia kertjei |
s a Kert – a kerted (s tán Dani Jánosé), |
|
melyik valódibb? Fönt Apolló |
|
száll-e vajon vagy az égitest-Nap? – |
|
Cellád előtt ülsz s nézel: a Tó, a karszt, |
a mész, a tőkék, két olajos-cserép, |
|
fürtök, mohák… s lent, arra messzebb |
|
hordja serény had az ért gyümölcsöt. |
|
Cellád előtt ülsz: térdeiden papír, |
hallgatsz: virág, lomb, fű – az Egész felel; |
|
diktálnak, és te írod, írod: |
|
egybecsiszolva a tarka szókat. |
|
A Parnasszusra, Delphibe visznek el? |
Vagy őket hozzák? Leggörögebb magyar, |
|
görög mennyboltot nyitsz fölébünk: |
|
kéket örök, ragyogó szelekkel, |
|
melyek közé bejajdul a Végzet is, |
mert így arányos. Ám te vigyázva élsz: |
|
sugárzod egyre s fogyhatatlan |
|
fénnyel a Rend geometriáját. |
|
|
Dohány-dolgok
A hetvenéves Kálnoky Lászlónak
Most, hogy lezajlott a nagy Mundial,
|
s a Squadra azzurra győzött, elő- |
szedtem sok és sokféle jegyzetem |
három olasz utamról, és belé- |
kotortam a csupán agyamba gyűlt |
emlék-halomba is. |
Következő |
történetem még 47-ben, első |
utam során esett, valamikor |
karácsony táján. |
Furcsa gazdasági |
helyzet dúlt akkor ott Itáliában |
s persze Rómában is, hanem |
– mert ehhez kapcsolódik a mese – |
most csak a dohány-dolgokról beszélek. |
Jegyrendszer volt. Azt végképp elfeledtem, |
hogy egy-egy jegyre hány Nazionalét |
(iszonytatót) adtak, de ugyanakkor |
a Piazza di Campo dei Fiori |
egyik mellékutcájában szinültig |
töltött zsákok aranyvilágos, |
éjbarna, tíz-húszféle szűzdohánnyal |
sorjáztak, és tetszés szerint szabad volt |
válogatni köztük, kóstolni őket. |
Akadt árus, ki – reklám-célra nyilván – |
kis pálcát is tűzött a zsákba apró |
papírlappal és ezzel a frivol |
szöveggel: Monopolio di Stato
|
A nagyforgalmú utcákon pedig |
hol itt, hol ott egy-egy asztalka, rajta |
és angol cigaretták, (némelyik |
alighanem mutatós hamisítvány): |
Kent, Marlboro, Camel, Pall Mall s egyéb. |
Nos hát egy ilyen asztalka hasonló |
cigarettákkal állt szerényen a |
egyik járdáján, összecsukható |
széken középkorú nő ült s a nő |
mellett egy tíz év körüli fiúcska. |
Épp arra mentem, amikor csikorgó |
autók: egy dzsip és egy közepes |
rabomobil torpant meg a kicsiny |
asztal tövében. Két rendőr leugrott, |
s az asszonyt a rabomobilba vitte, |
s tovább suhantak. A dzsipes viszont |
a cigarettát készült elkobozni, |
s miközben mélyen az asztalra dőlt, |
a kisfiú, ahogy csak bírta, durr! |
jól farbarúgta, s átrohant a másik |
oldalra, s egy szűk utcácskában eltűnt. |
A rendőr lángvörös dühvel a dzsipbe |
pattant – mit bánta a dohányt! – s utána! |
A bámészkodók ekkor sorra az |
asztalkához léptek, s a csomagok |
pillanatok alatt elfogytak onnét. |
Álltam, nevettem, s búslakodtam is. |
|
fél óra sem telt el, még ott köröztem, |
s már jött az asszony vissza, s elmesélte, |
hogy zordonul kihallgatták, fölírták |
adatait, s hogy így meg úgy, ha újra… |
s elengedték a rendőr-őrszobáról. |
Aztán, hogy a pucér asztalra nézett, |
s üresnek látta, s már folyt volna könnye: |
mintegy varázsütésre, innen-onnan |
előszivárogtak a „tolvajok”, |
s pár perc múlva az asztal úgy tele |
lett, mint előbb volt. |
Én meg boldogat |
s mélyet sóhajtottam, s mentem tovább. – |
|
És most, hogy az azzurrik |
világ csodájává váltak, s mikor |
a hetvenéves Kálnokyt köszöntő |
versen töprengtem: ellenállhatatlan |
kedvem támadt leírni s közreadni |
– mert meggyőződésem, hogy Kálnoky |
László éppígy tett volna (persze, ha |
e dolgok véle esnek meg), s ezért |
csokor helyett talán el is fogadja – |
e régi és igaz történetet. |
|
|
Versek Vasarely-képekhez
Billen, majdhogy ledől a kocka, |
a berótt pálca fogja vissza, |
a levél-páfrány, cirmos alma |
s a zsinór játékos kanyarja. |
|
Vagy nem is ők, – inkább a rend, |
mely átjárt minden csöppke részt, |
s belülről tartja össze ren- |
dületlen-eggyé az egészt. |
|
|
Világító sötétség. |
A kavargó |
vonalakból gyöngéd erővel |
kisüt három fény-folt: a két |
a még-látóbb két kézen, arcon. |
|
Illesztett, pontos elemekből |
más-másszínű négy- s hatszögekből |
a törvény-szőtte tarkaság. |
Az ujj helyett a szem tapintja |
s találja meg hámján a tiszta |
csúcsokat, tiszta völgyeket |
s a zenét is, mely szólalatlan |
fölzeng e könnyű mozdulatban. |
|
Egymásban … bonthatatlanul |
Kígyózó, több-szín-csíkos örvény |
torlódik, torpan és lazul |
a fészek-partok bolyhos öblén. |
A két-egy test felül s alul |
s oldalt a bőrön túlömölvén |
ég a narancs, ég a vörös fény. |
|
Játszanak magukkal s magukban, |
|
mozgó bástyáiba szorultan, |
|
– míg bolygó, boldog áramok |
|
kalandoznak hegy-völgyeikben, |
|
és pattannak ki itt meg ott. |
|
|
Költők, fiatalok
Öcséim drága öcséim költők fiatalok |
kiábrándítsalak? én rosszat nem akarok |
|
én nem akarok rosszat de ne kérdezzetek |
ne kérdezzétek hogy s mint látom a költészetet |
|
mondtam igen hajdanta én is nagy szavakat |
hogy így meg úgy hogy szentség nincs más a nap alatt |
|
hogy életem egyetlen tartalma célja ügye |
hogy azért van hogy az embert magasabbra vigye |
|
hogy nincs alku hogy érte semmi se drága hogy… |
– miként ti gondoljátok költők fiatalok |
|
nyilván kijelölve napom már mire nem jön éjszaka |
vagy éjszakám amelynek nem pirkad hajnala |
|
ha valamikor hát most köntörfalazni tilos |
(bár ahogy mondják: mindent eltűr a papiros) |
|
vagyis: csak írtam írtam s a szavak szerkezetek |
a vers rámkényszerített mindig egy s más szerepet |
|
s ha új lett készen: – újra ha sok-sok – mind az egész |
gyümölcseként termett egy kancsal viselkedés |
|
esetleg félig kancsal vagy negyedig ötödig az |
az arány mindegy az a fontos hogy valamiképp nem igaz |
|
öcséim drága öcséim költők fiatalok |
ringyók a szavak befűzni ne hagyjátok magatok |
|
úgy se hogy mint a bogáncsok rátok ragadjanak |
vagy szándékotok ellen valami mást mondjanak |
|
úgy se hogy ami végül mindebből megszületik |
az dirigálja az embert az embert bennetek itt |
|
legyen példátok inkább a rendes szívdobogás |
ami egyszerű tiszta nem szól bele álca fogás |
|
persze a költészet szent mást nem vallok ma se még |
de úgy ahogyan szent az ember a föld meg az ég |
|
sokat tanultam idáig s lám ennyit tudok ha tudok |
öcséim drága öcséim költők fiatalok |
|
|
|