A közelgő fal

 

 

 

 

Idegen szél

Hát például Amerikába
már nem jutok el bizonyára –
de ez csak példa mennyi hely
van még hová nem jutok el
és nemcsak földrajzi helyek
ezerféle másmilyenek
mondjuk hány férfi s nő szive
nyílnék elébem lépni be
mert hogyha arra gondolok
hogy négymilliárd szív dobog
s ha összeszámolom bizony nincs
mely otthonom lehetne harminc
ahol bizton vár ágyam étkem
védelmem társam békességem
s nem kell leskődnöm gyanakodva
szemekre és mozdulatokra
hogy mit s hogyan… s kis-nagy titok
milliójába sem jutok:
a kémia s a fizika
s más tanok tucatjaiba
s ölvén magam mértéktelen
át egy (már-már kész?) életen
maradtam jobbadán kivül
(értetlen mily értetlenül)
s ha belsőm fölfedése végett
fürkészem ébren a sötétet
ugyan mire megyek vele?
a táj zsákutcákkal tele
nincs kedvem elindulni sem
hisz a kudarcot is viszem
leülök „Így van” mormolom
talán el is mosolyodom
s zavarodottan fúj kerengél
kint is bent is egy idegen szél

 

 

 

Csúfság lenne

Lecsúszik a test és ha tán a lélek
reklámozná még kívül és belül
kívül azzal hogy szellem béleli
hogy sokkal több annál amit mutat
hogy méltó még társnak kalandra
belül meg azzal hogy tüzelné
várják még combok nyílni készek
hogy a haj szürkesége szín csupán
tehát ha reklámozná még a lélek
a lecsúszó testet akárhogyan
iparkodása csúfság lenne csak
mert becsalná az izmosak közé
a rokkanót s tenné még orditóbbá
naponta halmozódó szégyenét

 

 

 

Sárga köd

A mondatok végén a pont
A logikai következtetések
legutolsó láncszemei
A hosszútávú tervek második fele
A fontosabb jövendő dátumok
Unokám felnőttebb élete
Javíthatatlan
szétbomlása a legszebb kapcsolatnak
A teljes összeomlás
zenebonás vagy halk szenzációja:
kivehetetlen ábrázolatok
a cél körül hullámzó sárga ködben

 

 

 

Ha valahonnét túlról

Nehéz és furfangos vizsgálatokkal
föltáratik a test minden hibája:
a kicsik nagyok és a legnagyobbak
azok is melyek némi tévedéssel
megszabják már az út végét is
megszabják már az út végét is Aztán
elkezdődik a százarcú hazugság:
fátylat ködöt bont fújdogál aranyport
s az érdekelt él eufóriásan
valódi szenvedését is tagadja
míg végül orra bukfencezve eldől
Ám hogyha túlról egyszer visszanéz majd
sajnálja a holdkóros handabandát
hogy nem volt képes pontosan figyelni
s szégyelli hogy emberi rangja nélkül
volt kénytelen utolsó útra menni

 

 

 

Dávid tánca

 

„Dávid pedig teljes erejéből táncol vala az Úr előtt…”

„…Mikál, Saulnak leánya kinéz vala az ablakon, és látván,

hogy Dávid király ugrál és táncol az Úr előtt, megutálá őt szívében.”

Sámuel II. 6. r. 14. és 16. v.

 
Az Úr: úr hatalmas és roppant monarcha
egyetlenegy és nincsen hozzá mérhető
és aki igazán és helyesen fölismeri
annak szándéka nélkül is viszketni kezd a talpa
és táncba fog és annál hevesebben
mennél jobban átjárja a fölismerés
Ha meg úgy járja át mint a kendert az áztató
a gáz a gázcsövet mely leszerelés után is
még hónapokig szaglik kint az udvaron
vagy a dohány illata a dohánygyári asszonyokat
akiknek pórusaiból szeretkezéskor is ez árad
akkor a hevesség teljes erővé fokozódik
mert ilyenkor a test is meg a lélek is
széppé akar válni hogy legalább egy keveset
kiérdemelje a kegyes örömöt mire érdemetlen
és táncol táncol táncol az Úr előtt táncol észveszetten
külön táncot jár a bokája a talpa és a lábfeje
a lábszára és térde combja külön a bal külön a jobb
(és folytatható lenne fölsorolva minden porcikáját)
csak táncol táncol bánja is hogy a végén majd összerogy
mert tetszeni akar az Úrnak s így köszönetet mondani
Hanem jön Saul lánya jön Mikál jönnek Saul lányai sorban
és látják az ugrándozást a táncot s elhúzzák a szájuk
biggyesztik ajkuk nevetgélnek röhigcsélnek gunyorosan
oda is köpnek megvetően és megutálják őt szívükben
s teszik oly feltűnően hogy mindenképpen lássa a táncos
esetleg néhány szót vagy mondatot ki is böffennek fogaik közül
ilyesmiket: „Ni hogy igyekszik a szolgalelkű!” „Talpnyaló!”
„Csak meg ne szakadj!” „Légy nyugodt megveregetik majd a vállad!”
Ő a táncos kicsit lassít tétovázik keserű lesz a nyelve
előbb harag s gyűlölködés kél benne később szánalom
aztán nem látja már s nem hallja a Mikálokat
tánca erősödik ugrándozása szilajul
egyre vadabban egyre lelkesebben csinálja
aprózza dobbant pördül andalog
karját csípőről dobja levegőbe
fejét levágja fölszegi fordítja jobbra-balra
és járja teljes erejéből még elszántabban mint előbb
szép akar lenni szép és buzgó amennyire tőle telik
mert tetszeni akar az Úrnak s így köszönetet mondani

 

 

 

Ennyi volna?

Benőtte a húsomba vágott
sebet a megszokás hege.
Ami egyszer vértől virágzott,
lesz lassan sorsom részese.
Lázongásait befejezve,
már mint szelid tulajdonom,
öntörvényeit kirekesztve
szolgálja híven hajlamom.
Hát mindent (önmagunkat is?)
elveszteni csak ennyi volna,
hogy emlékké kedélyesül?
S tán innét túlra vándorolva
az itt szintén átlényegül,
s fölkél megint a hunyt nap is?

 

 

 

Jákob példája

Kardos Györgynek

 
Harcolni inkább ölre menni birkózni
öklelőzni az angyallal bilincsbe fogni
hajlékony derekát betörni hozzánk rántani
nevetve tűrni öklei pörölycsapásait
örülni szánk szélén a vérnek
boldogan nyalogatni mert közelebb visz magunkhoz
csípőnk épségét jó vitézként védeni
fél-ösztönös fél-tudatos aggódással: mi lenne ha
kificamítaná az angyal s nem mozoghatnánk mint előbb
két melle közé belenyomni arcunkat
s olyan dühvel hogy legalább úgy fájjon nekünk mint neki
és nemcsak éjjel tenni mindezt hanem éjjel is nappal is
bár sántasággal sújtatunk a végén
De abbahagyni azt soha se Jákobként se angyalként
se győztesként se vesztesként (mert így is úgy is egyremegy)
de félreállni azt soha
küzdelemtől s más kapcsolattól elvágva
a tárgyak és a levegő részvéttelen
süket és vak magánzárkái mélyein
hogy bőrünket élő meleg ne érintse
szorulni holt dolgok közé a szűk s a tág
ki- és berekesztettség jégűrébe –
igen: akkor jobb akkor inkább akkor jobb
harcolni folyton ölre menni birkózni

 

 

 

Ünnep felé

A napok órák és a percek
e híres és jeles
időszakban már annyiszor
ismétlődnek hogy joggal várhatom
legyenek színültig tele
sőt csorduljanak is ki hogy
ne kényszerüljek szívszorongva
lesni a szűkmarkú jelent
ne kényszerüljek a nehéz
reggeleken kövéredő
alkonyokon üres zsebekkel
csinálni számadást
s hogy ebből is ne újra újra
növekvő elszegényedésem
hullafoltjai tűnjenek ki

 

 

 

Simeon tűnődése

Én Simeon kin rajta volt a Lélek
s talán még rajta van
ki várta a vigasztalást
s ma is várja de folyton horgadóbban
mert harapás rágás helyett
eljő lassan a csámcsogás kora
mert a nemző ágyék helyett
eljő lassan a férfi szégyene
mert a körülmetszett szavak helyett
eljő lassan az ázott motyogás
én Simeon még meg-megpróbálom karom
emelgetek ezt-azt és figyelem magam:
tudnám-e majd…
tudnám-e majd… De mind gyanúsabb
a készülő kéz: megbírná-e még
a gyermeket? Gyanús a boldog
áldásra ünnepi szavakra rendelt
száj: képes lesz-e még kinyílni és
hazugság nélkül szépet mondani?
Vagy hát az is lehet
hogy itt járt már a gyermek s nem volt rá szemem
nem is sejtettem hol mikor milyen
külsőben formában kinek minek
a képiben esetleg egy órányi vagy
egyetlen percnyi gömb-teljességként vagy egy
vers verssor kéz szem öl kölyök mezében
itt járt s nem ismertem föl ostobán?
Ki kérte az ígéretet? Én nem de az
anélkül is mindenkinek kiosztatik
csak a folyton nagyobbnak-várt miatt
könnyű a tévedés most már tudom
Az ablaknál ülök Nehéz tavasz
Kincseket mutat mégis a világ
Remegés bélel hűs kételkedés
Én Simeon előre s hátra nézek
és kétfelé tanácstalan vagyok…

 

 

 

Késő délután

Két magas fal között előre
Hol marad a kincses világ?
A kék égből csak egy szalagnyi
a felhőből csak egy szalagnyi
Hol marad a végtelen ég?
A két falat magam emeltem
remélt útnak egy öl felé
Átkiabálás mindenünnen
Többet ér ami kint rekedt
főképp így késő délután
mikor jelentkezni sietnek
az eddig itt-ott rejtezők
és szavaikban benne izzik
az egész hosszú-hosszu nap
minden zamata színe hangja
hogy elmondhassák mielőtt
az este megnémítja őket

 

 

 

Üresség

Az ürességet kellene megírnom.
De milyen az üresség a papíron?
Milyen a betűkből formált üresség?
Az én ürességem milyen üresség?
Tengernyi tó, elönti a világot,
hollósereg, földet, leget bekárog.
Az én ürességem fáj, mint a friss seb,
bennem van, bár vagyok százszorta kisebb.
Az ürességet, hogy ne lenne bennem,
a bőrömön kívülre kéne tennem.
Sikerül is talán, ha majd megírom.
De milyen az üresség a papíron?
Roppant nagy „O” tán, melynek a papírra
kerületéből már nincs semmi írva,
s nem tudható, merre fut karikája,
s hogy egyáltalában van-e határa?

 

 

 

Folyamat

Galsai Pongrácnak

 
A nyelvnek még nem akaródzik –
ha az első hang készülődne
ezer ürügy fordítja félre
s úgy hogy a test ügyeskedik csak
s az értelmet nem is zavarja
van épp elég tárgy téma ok cél
feledtetőnek bújtatónak
Hanem lassacskán szerteszöknek
az elébe s fölébe csúszók
s a test elfárad önbuzogni
s az értelmet is mozgósítja
az meg kezdetben s egy időre
vitézkedik mert bírja szusszal
szemfényvesztő attrakciókat
szervez szivárvány-port esőztet
de nem vitás hogy majd megunja
szégyellni fogja s abbahagyja
és akkor már nem lesz menekvés
el kell viselni hogy rugott eb
módján sunyin s rossz indulattal
a nyelvről elősompolyogjon
az alattomos szó: öregség

 

 

 

Ellentáborok

Bár holnap lenne vagy jövő ilyenkor
vagy egy hét múlva! –
vagy egy hét múlva! – Szokvány óhaja
az emberszívnek főként hogyha ifjú
vagy még ifjabb mert teljesedni vágyik
erős hévvel a lélek és a test is
és idő kell mindegyik folyamathoz
De átkozott bolond a vén ha éppígy
a holnapot vagy a jövő ilyenkort
vagy az egy-hét-múlvát sietteti
s nem jön rá hogy a lélek és a test
idővel két ellentáborba áll át
s a lélek étke méreg lesz a testnek
Készít a lélek ünnepélyeket
cifrázza jóelőre körberakja
ezer kacattal procc vendégeket hív
aztán a testet odakényszeríti
az meg szegény zavartan forgolódik
(mert minden alkalommal rongyosabb)
a szép-ruhás idegen társaságban

 

 

 

45 éves érettségi találkozó

Még fele itt van némelyik arcon az utolsó öt év
nagy dúlást tett mások viszont véglegesnek gyaníthatók
hisz ilyenek voltak öt éve is akik meg kiléptek a földi
osztályból azokat a csont hasonlóvá formálta már
életrajzok … nyugdíjazás … unokák … halálesetek…
a gyermekek helyett igen az unokák tündöklenek
s falak falak hordozható ide is elhozott falak
alig hág néhány rajtuk át s meghökkent aki így csinál
az illem a rend kötelez s ahogy kell úgy kell úgy helyes
azzal is indultak ide egyikük hajnalban saját
kocsiján ellenőrizve benzintartályt kerekeket
s elbúcsúzva otthon maradt családjától sok ideig
orrában az ágyak a szoba illatával és melegével
ki meg magányából s talán egy fényképtől köszönt csak el
azétól akivel öt éve még az iskola
parkjában együtt járt s kinek lelkesen mutogatta a
régi játszótereket régi ródlipályát fákat melyek
hatalmassá nőttek de tán (ki tudja hisz élők a fák)
még emlékeznek rá kicsit
még emlékeznek rá kicsit falak hordozható falak
próbálják általütni őket erőszakosan nyájasan
hiába! – látni hogy a hang nem érhet el a másikig
és mind az egész társaság szemében ott a szakadék
szélesen mélyen lüktető aggódással hogy ki jut át
mert ez már itt a szigorú válogatás időszaka
s „hátha!” … „de miért éppen én?” lobban föl és huny el a félsz
végül a búcsúzások a szervezkedő ígéretek
első személyben persze hogy „találkozunk” s hogy „itt leszünk”
még másodikban sem de még sokkal kevésbé harmadikban
vagyis úgy hogy „találkoznak” „lesznek” pedig… s menekülés
valami járványos hajó fedélzetéről távozásuk
kis ingatag csónakokban melyek mégiscsak az övéik
s tetszés szerint forgathatják bennük a saját evezőt
nem veszik körbe őket a bősz előre-tessékelők
kik jól tudják hogy mit sem ér mégis talán nem hasztalan
efféle óvatoskodás cifra az élet bonyolult
s az agyakban forog a kérdés: mire valók is az ilyen
csinnadratták úgyis merő sajnálkozás irigykedés
maszkos melldöngetés dühödt futás hasonlítás ahány mind
s veszélyes emberellenes: földbolydító de nem csitító
jobb volna sose látni egymást ha már széthullt a régi brancs
s külön-külön visszaidézni hogy éden volt s hogy angyalok…

 

 

 

Öregedőknek

Saját számlánkra öregedni
senkit se rántani be
a göröngyösödő ösvény
pocsolyáiba gödreibe
csak hátra- csak átkiáltani
a tapasztalatokat
meghagyni mindenkinek
a maga-választotta utat
cipelni az egyre súlyosodó
ős-terheket
azt is amit az rak ránk
aki szeret
s elbírni hogy akit meg
mi szeretünk
viszonzásul szánakozó türelemmel
bánjék velünk
s bár szigorú irányban
löknek a napok
csak rögtönözni mikor
ránk nyílnak a pillanatok
látni hogy egyre inkább
a reggel célja az est
az esté meg a reggel
a többi más fölösleges
hogy szakállunk is ha növesztjük
csak arra való
mint a feltétlen megadást
jelző fehér lobogó

 

 

 

Ekkora vénségben

Ekkora vénségben ha már nem is magos
hegycsúcsról legalább kis dombról illenék
néznem a síki élet mozdulásait
csak szememmel keveredvén beléjük
merthát szaguk s hangjuk föl úgyse juthat
s tanulságokkal telve alkalmazni csak
vagy fölismerni tettenérni értően
a jólismert törvényeket örvendeni
pontos és szép valósulásuk rendjének
hisz megadatott lassan szinte végeig
járnom az általában lehető utat –
s ekkora vénségben bizony nem illenék
félnótásan krajcáros zavarokba
bonyolódnom amelyeket különb-különb
uracskák ugrató hoppszái keltenek
nem illenék olcsó győzelmek ál-dicsek
fény-hajhászó kis pulijává züllenem
méltó méltóság kéne inkább példának
megőrzendő önérdekemben legfőképp
hogy végül is ne kényszerüljek csődömben
magam magamtól is elundorodni

 

 

 

De

A boncolási jegyzőkönyv s a másik:
az anyakönyv és a közfelfogás
s általában a közmegegyezés
öregnek mondanának s mondanak
s a „Hogyan éljen az idős
ember?” című népfelvilágosító
kátét adnák jószándékkal kezembe –
De én tanácstalan néznék a könyvre
értetlenül a közmegegyezőkre:
hisz lehetséges a sejtek fehérjék
a szövetek zavara pusztulása
lehetséges a közmegegyezés
régen kiformált állásfoglalása
valahol mégis bent a semmilyen
szerszámmal műszerrel kísérletekkel
föl nem deríthető tájékokon
– közhely (viszont igazságától az) –
ott bujkál a gyermek ifjú s a férfi
de az öreg nem – azt nem engedem be
s nevetik a test elnyomorodását
benevetnek az irgalmas szemekbe
sajnálják a jámbor sajnálkozókat
kik oly nagy tisztelettel illetik

 

 

 

Igazi örökélet

Legenda mítosz kegyesen hazug
képzelődés:
képzelődés: a többszázezer évben
a változatok millióiban
akadt már egynéhány találkozás
amely megismétlődik életünkben
mivel megismétlődik életünk is
valamilyen módosulásban ám
úgy hogy a lényeg ugyanaz marad
és méghozzá itt ezen a világon
soha-ki-nem hunyón s nem hullva sem
a nirvánába s át se lényegülve
egyfajta lélek-lénnyé
egyfajta lélek-lénnyé S itt ez az
igazi örökélet itt születnek
feltámadásaim s örvendezem
az új szép ismeretségeknek itt
az ünneplő viszontlátások egy-egy
kétoldalú boldogságának és itt
sajog mérték nélkül szívem mikor
némely száz vagy ezer vagy százezer
éve abbahagyott beszélgetést
folytatni kívánnék s nem szól a másik
s a szem amelyben otthon voltam egyszer
jégfüggönnyel zárkózik tőlem el
s így közli: nincs már egymáshoz közünk

 

 

 

Csak az segít

Az alázat, itt már csak az segít. –
Látván a testnek gyöngeségeit
s a lélekéit, s hogy a hírhedett
akarat, mint megrugdalt eb, remeg,
s ha olykor-olykor fölbuzdulva még,
fogcsattogtatva mutatná inyét,
s előrohanna, hogy rendet tegyen
az elkanászkodó népségeken:
(képzelet, érzés, szív, izgága vágy:
komédiások és komédiák),
hamarján észre fogja venni, hogy
nevetség lett a szörnyű, régi fog,
s dühöngésére, bármilyen komoly,
a válasz egy-egy elnéző mosoly,
– fölismeri akkor, nincs másra mód,
mint elfogadni a sovány valót,
s kinyitni önszántából tenyerét,
lebbenjenek csak pillangói szét,
s legyen csak úgy, ahogy van, és lehet,
s a még nagyobb szégyen kímélje meg.

 

 

 

Emlékezés

Már nélkülem majd ellenem
Nehezeket hoznak hol ezt
hol azt kapdossa föl hideg
szeszélyük
szeszélyük Elvadult galambok
háztáji dúcban Rettegek
ha fölrepülnek: magukon túl
szívet is vért is visszavisznek
s tán régi fészkük sem találják
őrülésig kerengenek
lebukfencezésig a földre
s egyéb rossz példát is mutatnak
Csak üljenek vállamra inkább
érezzem tollas melegük
csókolgassák csőrükkel arcom
s maradjanak maradjanak

 

 

 

Közös ritmusra

Egyén… egyéni… külön út… saját…
nem néztem se jobbra, se balra:
„Először így, mióta a világ,
más majmol csal, – vagy (hogyha kéne) csalna”. –
Így hittem. – S hökkenek, szégyenkezem,
milyen tucat-formán öregszem,
látom, mert vizsgálom figyelmesen:
szándékom ellen járt úton törekszem.
Ó pénz, betegség, nő, család, halál!
Visszhangjuk összevissza csapdos.
S lám, lábam a közös ritmusra jár:
hűtlen magamhoz lettem hű magamhoz.

 

 

 

A közelgő fal

Járt uton sem láthat mindent a szem:
ha égre néz – talpa alatt a földet,
ha talpa alá – akkor az eget.
Az emlékezés mégis kimeríthető.
De amit holnap reggel láthatok
vagy holnap délben, holnap este,
az még nyilván nincs kimerítve, és
tán kimeríthetetlen is lehet.
Minek küldeni vissza a szemet,
mikor új látványok serege várja,
miért erőltetni a sötétségbe,
mikor fényben röpködhet kedvire?
S így még izgalmak is remélhetők.
A közelgő fal persze hogy keresni készt
a biztosabb és tágabb tájakat,
de itt a summák summája következik,
a minden-fontos és a minden-lényeges.
Figyelmesnek kell lennem és hűnek nagyon
és bátornak és nem kímélőnek magam,
s zokszó nélkül vállalnom a vegyes
batyukkal rám köszöntő perceket.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]