Idegen szél
már nem jutok el bizonyára – |
|
de ez csak példa mennyi hely |
van még hová nem jutok el |
|
és nemcsak földrajzi helyek |
|
mondjuk hány férfi s nő szive |
|
mert hogyha arra gondolok |
hogy négymilliárd szív dobog |
|
s ha összeszámolom bizony nincs |
mely otthonom lehetne harminc |
|
ahol bizton vár ágyam étkem |
védelmem társam békességem |
|
s nem kell leskődnöm gyanakodva |
|
hogy mit s hogyan… s kis-nagy titok |
|
s ölvén magam mértéktelen |
át egy (már-már kész?) életen |
|
(értetlen mily értetlenül) |
|
s ha belsőm fölfedése végett |
fürkészem ébren a sötétet |
|
nincs kedvem elindulni sem |
hisz a kudarcot is viszem |
|
leülök „Így van” mormolom |
|
s zavarodottan fúj kerengél |
kint is bent is egy idegen szél |
|
|
Csúfság lenne
Lecsúszik a test és ha tán a lélek |
reklámozná még kívül és belül |
kívül azzal hogy szellem béleli |
hogy sokkal több annál amit mutat |
hogy méltó még társnak kalandra |
belül meg azzal hogy tüzelné |
várják még combok nyílni készek |
hogy a haj szürkesége szín csupán |
tehát ha reklámozná még a lélek |
a lecsúszó testet akárhogyan |
iparkodása csúfság lenne csak |
mert becsalná az izmosak közé |
a rokkanót s tenné még orditóbbá |
naponta halmozódó szégyenét |
|
Sárga köd
A logikai következtetések |
A hosszútávú tervek második fele |
A fontosabb jövendő dátumok |
szétbomlása a legszebb kapcsolatnak |
zenebonás vagy halk szenzációja: |
|
a cél körül hullámzó sárga ködben |
|
|
Ha valahonnét túlról
Nehéz és furfangos vizsgálatokkal |
föltáratik a test minden hibája: |
a kicsik nagyok és a legnagyobbak |
azok is melyek némi tévedéssel |
megszabják már az út végét is |
megszabják már az út végét is |
Aztán |
elkezdődik a százarcú hazugság: |
fátylat ködöt bont fújdogál aranyport |
s az érdekelt él eufóriásan |
valódi szenvedését is tagadja |
míg végül orra bukfencezve eldől |
Ám hogyha túlról egyszer visszanéz majd |
sajnálja a holdkóros handabandát |
hogy nem volt képes pontosan figyelni |
s szégyelli hogy emberi rangja nélkül |
volt kénytelen utolsó útra menni |
|
Dávid tánca
|
„Dávid pedig teljes erejéből táncol vala az Úr előtt…”
„…Mikál, Saulnak leánya kinéz vala az ablakon, és látván,
hogy Dávid király ugrál és táncol az Úr előtt, megutálá őt szívében.”
Sámuel II. 6. r. 14. és 16. v.
|
Az Úr: úr hatalmas és roppant monarcha |
egyetlenegy és nincsen hozzá mérhető |
és aki igazán és helyesen fölismeri |
annak szándéka nélkül is viszketni kezd a talpa |
és táncba fog és annál hevesebben |
mennél jobban átjárja a fölismerés |
Ha meg úgy járja át mint a kendert az áztató |
a gáz a gázcsövet mely leszerelés után is |
még hónapokig szaglik kint az udvaron |
vagy a dohány illata a dohánygyári asszonyokat |
akiknek pórusaiból szeretkezéskor is ez árad |
akkor a hevesség teljes erővé fokozódik |
mert ilyenkor a test is meg a lélek is |
széppé akar válni hogy legalább egy keveset |
kiérdemelje a kegyes örömöt mire érdemetlen |
és táncol táncol táncol az Úr előtt táncol észveszetten |
külön táncot jár a bokája a talpa és a lábfeje |
a lábszára és térde combja külön a bal külön a jobb |
(és folytatható lenne fölsorolva minden porcikáját) |
csak táncol táncol bánja is hogy a végén majd összerogy |
mert tetszeni akar az Úrnak s így köszönetet mondani |
|
Hanem jön Saul lánya jön Mikál jönnek Saul lányai sorban |
és látják az ugrándozást a táncot s elhúzzák a szájuk |
biggyesztik ajkuk nevetgélnek röhigcsélnek gunyorosan |
oda is köpnek megvetően és megutálják őt szívükben |
s teszik oly feltűnően hogy mindenképpen lássa a táncos |
esetleg néhány szót vagy mondatot ki is böffennek fogaik közül |
ilyesmiket: „Ni hogy igyekszik a szolgalelkű!” „Talpnyaló!” |
„Csak meg ne szakadj!” „Légy nyugodt megveregetik majd a vállad!” |
Ő a táncos kicsit lassít tétovázik keserű lesz a nyelve |
előbb harag s gyűlölködés kél benne később szánalom |
aztán nem látja már s nem hallja a Mikálokat |
tánca erősödik ugrándozása szilajul |
egyre vadabban egyre lelkesebben csinálja |
aprózza dobbant pördül andalog |
karját csípőről dobja levegőbe |
fejét levágja fölszegi fordítja jobbra-balra |
és járja teljes erejéből még elszántabban mint előbb |
szép akar lenni szép és buzgó amennyire tőle telik |
mert tetszeni akar az Úrnak s így köszönetet mondani |
|
|
|
Ennyi volna?
Ami egyszer vértől virágzott, |
lesz lassan sorsom részese. |
|
már mint szelid tulajdonom, |
szolgálja híven hajlamom. |
|
Hát mindent (önmagunkat is?) |
elveszteni csak ennyi volna, |
|
S tán innét túlra vándorolva |
az itt szintén átlényegül, |
s fölkél megint a hunyt nap is? |
|
|
Jákob példája
Kardos Györgynek
Harcolni inkább ölre menni birkózni |
öklelőzni az angyallal bilincsbe fogni |
hajlékony derekát betörni hozzánk rántani |
nevetve tűrni öklei pörölycsapásait |
örülni szánk szélén a vérnek |
boldogan nyalogatni mert közelebb visz magunkhoz |
csípőnk épségét jó vitézként védeni |
fél-ösztönös fél-tudatos aggódással: mi lenne ha |
kificamítaná az angyal s nem mozoghatnánk mint előbb |
két melle közé belenyomni arcunkat |
s olyan dühvel hogy legalább úgy fájjon nekünk mint neki |
és nemcsak éjjel tenni mindezt hanem éjjel is nappal is |
bár sántasággal sújtatunk a végén |
De abbahagyni azt soha se Jákobként se angyalként |
se győztesként se vesztesként (mert így is úgy is egyremegy) |
küzdelemtől s más kapcsolattól elvágva |
a tárgyak és a levegő részvéttelen |
süket és vak magánzárkái mélyein |
hogy bőrünket élő meleg ne érintse |
szorulni holt dolgok közé a szűk s a tág |
ki- és berekesztettség jégűrébe – |
igen: akkor jobb akkor inkább akkor jobb |
harcolni folyton ölre menni birkózni |
|
Ünnep felé
ismétlődnek hogy joggal várhatom |
sőt csorduljanak is ki hogy |
ne kényszerüljek szívszorongva |
alkonyokon üres zsebekkel |
s hogy ebből is ne újra újra |
|
Simeon tűnődése
Én Simeon kin rajta volt a Lélek |
s ma is várja de folyton horgadóbban |
mert harapás rágás helyett |
eljő lassan a csámcsogás kora |
mert a nemző ágyék helyett |
eljő lassan a férfi szégyene |
mert a körülmetszett szavak helyett |
eljő lassan az ázott motyogás |
én Simeon még meg-megpróbálom karom |
emelgetek ezt-azt és figyelem magam: |
tudnám-e majd… |
De mind gyanúsabb |
a készülő kéz: megbírná-e még |
a gyermeket? Gyanús a boldog |
áldásra ünnepi szavakra rendelt |
száj: képes lesz-e még kinyílni és |
hazugság nélkül szépet mondani? |
|
hogy itt járt már a gyermek s nem volt rá szemem |
nem is sejtettem hol mikor milyen |
külsőben formában kinek minek |
a képiben esetleg egy órányi vagy |
egyetlen percnyi gömb-teljességként vagy egy |
vers verssor kéz szem öl kölyök mezében |
itt járt s nem ismertem föl ostobán? |
|
Ki kérte az ígéretet? Én nem de az |
anélkül is mindenkinek kiosztatik |
csak a folyton nagyobbnak-várt miatt |
könnyű a tévedés most már tudom |
|
Az ablaknál ülök Nehéz tavasz |
Kincseket mutat mégis a világ |
Remegés bélel hűs kételkedés |
Én Simeon előre s hátra nézek |
és kétfelé tanácstalan vagyok… |
|
|
Késő délután
Két magas fal között előre |
Hol marad a kincses világ? |
A kék égből csak egy szalagnyi |
a felhőből csak egy szalagnyi |
A két falat magam emeltem |
Többet ér ami kint rekedt |
mikor jelentkezni sietnek |
az eddig itt-ott rejtezők |
és szavaikban benne izzik |
az egész hosszú-hosszu nap |
minden zamata színe hangja |
hogy elmondhassák mielőtt |
|
Üresség
Az ürességet kellene megírnom. |
De milyen az üresség a papíron? |
Milyen a betűkből formált üresség? |
Az én ürességem milyen üresség? |
|
Tengernyi tó, elönti a világot, |
hollósereg, földet, leget bekárog. |
Az én ürességem fáj, mint a friss seb, |
bennem van, bár vagyok százszorta kisebb. |
|
Az ürességet, hogy ne lenne bennem, |
a bőrömön kívülre kéne tennem. |
Sikerül is talán, ha majd megírom. |
De milyen az üresség a papíron? |
|
Roppant nagy „O” tán, melynek a papírra |
kerületéből már nincs semmi írva, |
s nem tudható, merre fut karikája, |
s hogy egyáltalában van-e határa? |
|
|
Folyamat
Galsai Pongrácnak
A nyelvnek még nem akaródzik – |
ha az első hang készülődne |
ezer ürügy fordítja félre |
s úgy hogy a test ügyeskedik csak |
s az értelmet nem is zavarja |
van épp elég tárgy téma ok cél |
Hanem lassacskán szerteszöknek |
az elébe s fölébe csúszók |
s a test elfárad önbuzogni |
s az értelmet is mozgósítja |
az meg kezdetben s egy időre |
vitézkedik mert bírja szusszal |
szemfényvesztő attrakciókat |
szervez szivárvány-port esőztet |
de nem vitás hogy majd megunja |
szégyellni fogja s abbahagyja |
és akkor már nem lesz menekvés |
el kell viselni hogy rugott eb |
módján sunyin s rossz indulattal |
a nyelvről elősompolyogjon |
az alattomos szó: öregség |
|
Ellentáborok
Bár holnap lenne vagy jövő ilyenkor |
vagy egy hét múlva! – |
Szokvány óhaja |
az emberszívnek főként hogyha ifjú |
vagy még ifjabb mert teljesedni vágyik |
erős hévvel a lélek és a test is |
és idő kell mindegyik folyamathoz |
De átkozott bolond a vén ha éppígy |
a holnapot vagy a jövő ilyenkort |
vagy az egy-hét-múlvát sietteti |
s nem jön rá hogy a lélek és a test |
idővel két ellentáborba áll át |
s a lélek étke méreg lesz a testnek |
Készít a lélek ünnepélyeket |
cifrázza jóelőre körberakja |
ezer kacattal procc vendégeket hív |
aztán a testet odakényszeríti |
az meg szegény zavartan forgolódik |
(mert minden alkalommal rongyosabb) |
a szép-ruhás idegen társaságban |
|
45 éves érettségi találkozó
Még fele itt van némelyik arcon az utolsó öt év |
nagy dúlást tett mások viszont véglegesnek gyaníthatók |
hisz ilyenek voltak öt éve is akik meg kiléptek a földi |
osztályból azokat a csont hasonlóvá formálta már |
életrajzok … nyugdíjazás … unokák … halálesetek… |
a gyermekek helyett igen az unokák tündöklenek |
s falak falak hordozható ide is elhozott falak |
alig hág néhány rajtuk át s meghökkent aki így csinál |
az illem a rend kötelez s ahogy kell úgy kell úgy helyes |
azzal is indultak ide egyikük hajnalban saját |
kocsiján ellenőrizve benzintartályt kerekeket |
s elbúcsúzva otthon maradt családjától sok ideig |
orrában az ágyak a szoba illatával és melegével |
ki meg magányából s talán egy fényképtől köszönt csak el |
azétól akivel öt éve még az iskola |
parkjában együtt járt s kinek lelkesen mutogatta a |
régi játszótereket régi ródlipályát fákat melyek |
hatalmassá nőttek de tán (ki tudja hisz élők a fák) |
még emlékeznek rá kicsit |
falak hordozható falak |
próbálják általütni őket erőszakosan nyájasan |
hiába! – látni hogy a hang nem érhet el a másikig |
és mind az egész társaság szemében ott a szakadék |
szélesen mélyen lüktető aggódással hogy ki jut át |
mert ez már itt a szigorú válogatás időszaka |
s „hátha!” … „de miért éppen én?” lobban föl és huny el a félsz |
végül a búcsúzások a szervezkedő ígéretek |
első személyben persze hogy „találkozunk” s hogy „itt leszünk” |
még másodikban sem de még sokkal kevésbé harmadikban |
vagyis úgy hogy „találkoznak” „lesznek” pedig… s menekülés |
valami járványos hajó fedélzetéről távozásuk |
kis ingatag csónakokban melyek mégiscsak az övéik |
s tetszés szerint forgathatják bennük a saját evezőt |
nem veszik körbe őket a bősz előre-tessékelők |
kik jól tudják hogy mit sem ér mégis talán nem hasztalan |
efféle óvatoskodás cifra az élet bonyolult |
s az agyakban forog a kérdés: mire valók is az ilyen |
csinnadratták úgyis merő sajnálkozás irigykedés |
maszkos melldöngetés dühödt futás hasonlítás ahány mind |
s veszélyes emberellenes: földbolydító de nem csitító |
jobb volna sose látni egymást ha már széthullt a régi brancs |
s külön-külön visszaidézni hogy éden volt s hogy angyalok… |
|
Öregedőknek
Saját számlánkra öregedni |
csak hátra- csak átkiáltani |
cipelni az egyre súlyosodó |
viszonzásul szánakozó türelemmel |
ránk nyílnak a pillanatok |
hogy szakállunk is ha növesztjük |
mint a feltétlen megadást |
|
Ekkora vénségben
Ekkora vénségben ha már nem is magos |
hegycsúcsról legalább kis dombról illenék |
néznem a síki élet mozdulásait |
csak szememmel keveredvén beléjük |
merthát szaguk s hangjuk föl úgyse juthat |
s tanulságokkal telve alkalmazni csak |
vagy fölismerni tettenérni értően |
a jólismert törvényeket örvendeni |
pontos és szép valósulásuk rendjének |
hisz megadatott lassan szinte végeig |
járnom az általában lehető utat – |
s ekkora vénségben bizony nem illenék |
félnótásan krajcáros zavarokba |
bonyolódnom amelyeket különb-különb |
uracskák ugrató hoppszái keltenek |
nem illenék olcsó győzelmek ál-dicsek |
fény-hajhászó kis pulijává züllenem |
méltó méltóság kéne inkább példának |
megőrzendő önérdekemben legfőképp |
hogy végül is ne kényszerüljek csődömben |
magam magamtól is elundorodni |
|
De
A boncolási jegyzőkönyv s a másik: |
az anyakönyv és a közfelfogás |
s általában a közmegegyezés |
öregnek mondanának s mondanak |
s a „Hogyan éljen az idős |
ember?” című népfelvilágosító |
kátét adnák jószándékkal kezembe – |
De én tanácstalan néznék a könyvre |
értetlenül a közmegegyezőkre: |
hisz lehetséges a sejtek fehérjék |
a szövetek zavara pusztulása |
lehetséges a közmegegyezés |
régen kiformált állásfoglalása |
valahol mégis bent a semmilyen |
szerszámmal műszerrel kísérletekkel |
föl nem deríthető tájékokon |
– közhely (viszont igazságától az) – |
ott bujkál a gyermek ifjú s a férfi |
de az öreg nem – azt nem engedem be |
s nevetik a test elnyomorodását |
benevetnek az irgalmas szemekbe |
sajnálják a jámbor sajnálkozókat |
kik oly nagy tisztelettel illetik |
|
Igazi örökélet
Legenda mítosz kegyesen hazug |
képzelődés: |
a többszázezer évben |
akadt már egynéhány találkozás |
amely megismétlődik életünkben |
mivel megismétlődik életünk is |
valamilyen módosulásban ám |
úgy hogy a lényeg ugyanaz marad |
és méghozzá itt ezen a világon |
soha-ki-nem hunyón s nem hullva sem |
a nirvánába s át se lényegülve |
egyfajta lélek-lénnyé |
S itt ez az |
igazi örökélet itt születnek |
feltámadásaim s örvendezem |
az új szép ismeretségeknek itt |
az ünneplő viszontlátások egy-egy |
kétoldalú boldogságának és itt |
sajog mérték nélkül szívem mikor |
némely száz vagy ezer vagy százezer |
éve abbahagyott beszélgetést |
folytatni kívánnék s nem szól a másik |
s a szem amelyben otthon voltam egyszer |
jégfüggönnyel zárkózik tőlem el |
s így közli: nincs már egymáshoz közünk |
|
Csak az segít
Az alázat, itt már csak az segít. – |
Látván a testnek gyöngeségeit |
s a lélekéit, s hogy a hírhedett |
akarat, mint megrugdalt eb, remeg, |
s ha olykor-olykor fölbuzdulva még, |
fogcsattogtatva mutatná inyét, |
s előrohanna, hogy rendet tegyen |
az elkanászkodó népségeken: |
(képzelet, érzés, szív, izgága vágy: |
hamarján észre fogja venni, hogy |
nevetség lett a szörnyű, régi fog, |
s dühöngésére, bármilyen komoly, |
a válasz egy-egy elnéző mosoly, |
– fölismeri akkor, nincs másra mód, |
mint elfogadni a sovány valót, |
s kinyitni önszántából tenyerét, |
lebbenjenek csak pillangói szét, |
s legyen csak úgy, ahogy van, és lehet, |
s a még nagyobb szégyen kímélje meg. |
|
Emlékezés
Már nélkülem majd ellenem |
hol azt kapdossa föl hideg |
szeszélyük |
Elvadult galambok |
ha fölrepülnek: magukon túl |
szívet is vért is visszavisznek |
s tán régi fészkük sem találják |
s egyéb rossz példát is mutatnak |
Csak üljenek vállamra inkább |
csókolgassák csőrükkel arcom |
|
Közös ritmusra
Egyén… egyéni… külön út… saját… |
nem néztem se jobbra, se balra: |
„Először így, mióta a világ, |
más majmol csal, – vagy (hogyha kéne) csalna”. – |
|
Így hittem. – S hökkenek, szégyenkezem, |
milyen tucat-formán öregszem, |
látom, mert vizsgálom figyelmesen: |
szándékom ellen járt úton törekszem. |
|
Ó pénz, betegség, nő, család, halál! |
Visszhangjuk összevissza csapdos. |
S lám, lábam a közös ritmusra jár: |
hűtlen magamhoz lettem hű magamhoz. |
|
|
A közelgő fal
Járt uton sem láthat mindent a szem: |
ha égre néz – talpa alatt a földet, |
ha talpa alá – akkor az eget. |
Az emlékezés mégis kimeríthető. |
De amit holnap reggel láthatok |
vagy holnap délben, holnap este, |
az még nyilván nincs kimerítve, és |
tán kimeríthetetlen is lehet. |
|
Minek küldeni vissza a szemet, |
mikor új látványok serege várja, |
miért erőltetni a sötétségbe, |
mikor fényben röpködhet kedvire? |
S így még izgalmak is remélhetők. |
|
A közelgő fal persze hogy keresni készt |
a biztosabb és tágabb tájakat, |
de itt a summák summája következik, |
a minden-fontos és a minden-lényeges. |
Figyelmesnek kell lennem és hűnek nagyon |
és bátornak és nem kímélőnek magam, |
s zokszó nélkül vállalnom a vegyes |
batyukkal rám köszöntő perceket. |
|
|
Stációk
József Attilának
Szegény test! el kellett viselnie, |
hogy testté váljék benne az ige. |
S midőn a transzszubsztanciáció |
megtörtént, s már beteljesült a szó: |
az értékvesztett, régi „vashatos” |
eldobható lett mint utálatos. |
Szegény test! csakhogy járt a vére még, |
a szív tovább dobogta ütemét, |
s holott üres volt, működni akart. |
Nem bírta –, hát leomlott, mint a part. |
|
Ha nem volna a nyelven, agyban. – |
s minden más élő s éltető, |
|
ország: már őrzi ronthatatlan, |
|
A tenyér ököllé szorulhat, |
tudunk jövőt ápolni s múltat: |
|
s többé-ki-nem-iktathatóan |
haza lett az etájt lakókban. |
|
|
|
Jékely Zoltán meghalt
Jékely Zoltán semmit sem csinál. |
Jékely Zoltán meghalt, ezt csinálta, |
utoljára igen rosszat csinált, |
ha ugyan ez valamilyen csinálás, |
vagyis cselekvés. A nyelvtan szerint |
beálló, illetve befejezett |
történést jelent a „meghal” ige, |
és mert mozzanatos, csak egyszeri, |
nem ismétlődő s ismétlődhető |
történés-fajtát. |
Nos, Jékely Zoltán |
meghalt, egyszer és végérvényesen. |
Ez történt véle, és utána még |
az, hogy letakarták, és hogy kivitték |
a kórteremből, a hűtőbe tették |
kellő jelzésekkel, s negyednapon |
fölboncolták, majd egybeillegették, |
szivaccsal lemosták, sötét ruhába |
bújtatták, megborotválták, kevés |
haját, zilált bajuszát rendbehozták, |
kezét a mellén szépen összerakták, |
aztán a végén átadták további |
intézkedésre a temetkezési |
vállalatnak, mely éppen április |
elsején, szörnyű, éppen április |
elsején, tán, hogy stílusos legyen |
épp április elsején eltemette. – |
|
Jékely Zoltán semmit sem csinál. |
Az „elhagyott lakások” … az a „lány |
a Via Appián” … „a kapufa |
a nagyváros határán” … amaz „árva |
kalap-korona” … a „csodálatos |
asszony-kölyök” – egyik se volna képes |
akár csak centit megmozdítani |
szemét, kezét, lábát. |
De valahol |
és valahogy (mert másként nem lehet!) |
Jékely Zoltán fontosat csinál, |
nyilván idáig nem csinálhatót: |
teli tüdővel szívja, remegő |
orrcimpákkal szippantja, légzi, issza, |
amiért, lelkes Don Quijote, forró |
éveiben villogva küszködött: |
„a végtelenség lányhaj-illatát”. |
|
|
Bárdosi Németh János után
Ilyen kemény sorokat, ily kegyetlen |
strófákat: engesztelhetetlen |
verset, nem föllebbezhető |
ítéletet, amit halálba-dermedt |
ilyent soha még tőled… Elvett |
a pusztulás hangot, papírt, |
tollat, múzsát –, lezáratott |
a szép szó, a végén a ponttal, |
amelyet a törvény rakott. |
|
Ó, néked nyilván fájna! Hisz |
nálad a háborgó szigorral |
együtt járt a bocsánat is. |
|
|
P. J.
Vagy csak a sírnak üregébe? |
Annyi imára jön-e „Ámen”? |
Vagy csak a „Vége”, a „Tovább nem”? |
|
Becei görög
A hetvenéves Takáts Gyulának,
a „Száz nap a hegyen” költőjének
Kis, nagy világok… Mozdul a tér, ahol |
lépkedsz; idődben „kozmikus óra” jár; |
|
„ömlik, folyik” „a zöld tenyészet” |
|
Heszperián, Hegyen innen és túl. |
|
Echó, Diána, Püthia kertjei |
s a Kert – a kerted (s tán Dani Jánosé), |
|
melyik valódibb? Fönt Apolló |
|
száll-e vajon vagy az égitest-Nap? – |
|
Cellád előtt ülsz s nézel: a Tó, a karszt, |
a mész, a tőkék, két olajos-cserép, |
|
fürtök, mohák… s lent, arra messzebb |
|
hordja serény had az ért gyümölcsöt. |
|
Cellád előtt ülsz: térdeiden papír, |
hallgatsz: virág, lomb, fű – az Egész felel; |
|
diktálnak, és te írod, írod: |
|
egybecsiszolva a tarka szókat. |
|
A Parnasszusra, Delphibe visznek el? |
Vagy őket hozzák? Leggörögebb magyar, |
|
görög mennyboltot nyitsz fölébünk: |
|
kéket örök, ragyogó szelekkel, |
|
melyek közé bejajdul a Végzet is, |
mert így arányos. Ám te vigyázva élsz: |
|
sugárzod egyre s fogyhatatlan |
|
fénnyel a Rend geometriáját. |
|
|
Dohány-dolgok
A hetvenéves Kálnoky Lászlónak
Most, hogy lezajlott a nagy Mundial,
|
s a Squadra azzurra győzött, elő- |
szedtem sok és sokféle jegyzetem |
három olasz utamról, és belé- |
kotortam a csupán agyamba gyűlt |
emlék-halomba is. |
Következő |
történetem még 47-ben, első |
utam során esett, valamikor |
karácsony táján. |
Furcsa gazdasági |
helyzet dúlt akkor ott Itáliában |
s persze Rómában is, hanem |
– mert ehhez kapcsolódik a mese – |
most csak a dohány-dolgokról beszélek. |
Jegyrendszer volt. Azt végképp elfeledtem, |
hogy egy-egy jegyre hány Nazionalét |
(iszonytatót) adtak, de ugyanakkor |
a Piazza di Campo dei Fiori |
egyik mellékutcájában szinültig |
töltött zsákok aranyvilágos, |
éjbarna, tíz-húszféle szűzdohánnyal |
sorjáztak, és tetszés szerint szabad volt |
válogatni köztük, kóstolni őket. |
Akadt árus, ki – reklám-célra nyilván – |
kis pálcát is tűzött a zsákba apró |
papírlappal és ezzel a frivol |
szöveggel: Monopolio di Stato
|
A nagyforgalmú utcákon pedig |
hol itt, hol ott egy-egy asztalka, rajta |
és angol cigaretták, (némelyik |
alighanem mutatós hamisítvány): |
Kent, Marlboro, Camel, Pall Mall s egyéb. |
Nos hát egy ilyen asztalka hasonló |
cigarettákkal állt szerényen a |
egyik járdáján, összecsukható |
széken középkorú nő ült s a nő |
mellett egy tíz év körüli fiúcska. |
Épp arra mentem, amikor csikorgó |
autók: egy dzsip és egy közepes |
rabomobil torpant meg a kicsiny |
asztal tövében. Két rendőr leugrott, |
s az asszonyt a rabomobilba vitte, |
s tovább suhantak. A dzsipes viszont |
a cigarettát készült elkobozni, |
s miközben mélyen az asztalra dőlt, |
a kisfiú, ahogy csak bírta, durr! |
jól farbarúgta, s átrohant a másik |
oldalra, s egy szűk utcácskában eltűnt. |
A rendőr lángvörös dühvel a dzsipbe |
pattant – mit bánta a dohányt! – s utána! |
A bámészkodók ekkor sorra az |
asztalkához léptek, s a csomagok |
pillanatok alatt elfogytak onnét. |
Álltam, nevettem, s búslakodtam is. |
|
fél óra sem telt el, még ott köröztem, |
s már jött az asszony vissza, s elmesélte, |
hogy zordonul kihallgatták, fölírták |
adatait, s hogy így meg úgy, ha újra… |
s elengedték a rendőr-őrszobáról. |
Aztán, hogy a pucér asztalra nézett, |
s üresnek látta, s már folyt volna könnye: |
mintegy varázsütésre, innen-onnan |
előszivárogtak a „tolvajok”, |
s pár perc múlva az asztal úgy tele |
lett, mint előbb volt. |
Én meg boldogat |
s mélyet sóhajtottam, s mentem tovább. – |
|
És most, hogy az azzurrik |
világ csodájává váltak, s mikor |
a hetvenéves Kálnokyt köszöntő |
versen töprengtem: ellenállhatatlan |
kedvem támadt leírni s közreadni |
– mert meggyőződésem, hogy Kálnoky |
László éppígy tett volna (persze, ha |
e dolgok véle esnek meg), s ezért |
csokor helyett talán el is fogadja – |
e régi és igaz történetet. |
|
|
Versek Vasarely-képekhez
Billen, majdhogy ledől a kocka, |
a berótt pálca fogja vissza, |
a levél-páfrány, cirmos alma |
s a zsinór játékos kanyarja. |
|
Vagy nem is ők, – inkább a rend, |
mely átjárt minden csöppke részt, |
s belülről tartja össze ren- |
dületlen-eggyé az egészt. |
|
|
Világító sötétség. |
A kavargó |
vonalakból gyöngéd erővel |
kisüt három fény-folt: a két |
a még-látóbb két kézen, arcon. |
|
Illesztett, pontos elemekből |
más-másszínű négy- s hatszögekből |
a törvény-szőtte tarkaság. |
Az ujj helyett a szem tapintja |
s találja meg hámján a tiszta |
csúcsokat, tiszta völgyeket |
s a zenét is, mely szólalatlan |
fölzeng e könnyű mozdulatban. |
|
Egymásban … bonthatatlanul |
Kígyózó, több-szín-csíkos örvény |
torlódik, torpan és lazul |
a fészek-partok bolyhos öblén. |
A két-egy test felül s alul |
s oldalt a bőrön túlömölvén |
ég a narancs, ég a vörös fény. |
|
Játszanak magukkal s magukban, |
|
mozgó bástyáiba szorultan, |
|
– míg bolygó, boldog áramok |
|
kalandoznak hegy-völgyeikben, |
|
és pattannak ki itt meg ott. |
|
|
Költők, fiatalok
Öcséim drága öcséim költők fiatalok |
kiábrándítsalak? én rosszat nem akarok |
|
én nem akarok rosszat de ne kérdezzetek |
ne kérdezzétek hogy s mint látom a költészetet |
|
mondtam igen hajdanta én is nagy szavakat |
hogy így meg úgy hogy szentség nincs más a nap alatt |
|
hogy életem egyetlen tartalma célja ügye |
hogy azért van hogy az embert magasabbra vigye |
|
hogy nincs alku hogy érte semmi se drága hogy… |
– miként ti gondoljátok költők fiatalok |
|
nyilván kijelölve napom már mire nem jön éjszaka |
vagy éjszakám amelynek nem pirkad hajnala |
|
ha valamikor hát most köntörfalazni tilos |
(bár ahogy mondják: mindent eltűr a papiros) |
|
vagyis: csak írtam írtam s a szavak szerkezetek |
a vers rámkényszerített mindig egy s más szerepet |
|
s ha új lett készen: – újra ha sok-sok – mind az egész |
gyümölcseként termett egy kancsal viselkedés |
|
esetleg félig kancsal vagy negyedig ötödig az |
az arány mindegy az a fontos hogy valamiképp nem igaz |
|
öcséim drága öcséim költők fiatalok |
ringyók a szavak befűzni ne hagyjátok magatok |
|
úgy se hogy mint a bogáncsok rátok ragadjanak |
vagy szándékotok ellen valami mást mondjanak |
|
úgy se hogy ami végül mindebből megszületik |
az dirigálja az embert az embert bennetek itt |
|
legyen példátok inkább a rendes szívdobogás |
ami egyszerű tiszta nem szól bele álca fogás |
|
persze a költészet szent mást nem vallok ma se még |
de úgy ahogyan szent az ember a föld meg az ég |
|
sokat tanultam idáig s lám ennyit tudok ha tudok |
öcséim drága öcséim költők fiatalok |
|
|
Kishalál
Megindulnak: a vadszőlő először |
s kipirosodva mintha lázban |
majd kopaszodva fokozatosan |
aztán a körte szintén pirosan |
s bandában a kajszi a meggy a ringló |
a barack a ribizli és a szőlő |
ők már inkább rákbeteg sárgulással |
az egész kertet bánattal beszórva |
s a sor végén a kórház-kertből egy-egy |
ágát átnyújtó aggastyán akácfa |
a legkésőbb elalvó s ébredő |
Valamennyin látszik a nyugtalanság |
csöpp légmozgásban is nagyon remegnek |
súgnak-búgnak: egymást s maguk csitítják |
(hiszen Júlia is – bár esküdözve |
hogy bátor lesz – mielőtt az üvegcsét |
kihörpintette megborzadt a szörnyű |
kételytől hogy fölébred-e megint) |
Mert nincs itt sincs biztos garancia |
s a hervadás egyfajta kishalál: |
vonulnak föl s ki tudja hogy a szokvány |
folyamat megáll-e meg bír-e állni |
a még eltűrhető végső határnál |
vagy túllép rajta s nem lesz visszaút? |
|
Őszutó
A zöld helyett s a földbarna helyett |
hányféle sárga, bíbor és vörös |
mintázza a kert gyűrött talaját, |
s majdnem kopasz minden fa és bokor. |
De az ág-bog rácsok-rajzolatok |
tapadva a házfalra, kerítésre, |
az ég alján a horizont-szegélyre |
a hullt lombnál százszorta díszesebben |
ékítik a környezet pusztaságát. |
|
Mégis e két- s háromdimenziós |
szépség-konstrukcióból jéghideg |
szél vág ki, szürke hófelhők osonnak, |
mégis ősz vége van, mégis a tél jön, |
a szem öröme mégse tud leszállni |
a hús mélyébe. |
Vagy talán nem is |
valódi öröm ez? Mögötte rém- |
árnyékok bűnbandái sompolyognak. |
|
|
Elindult a kert
Sárga röpcédulák a meggyfa szórja őket |
s a szél viszi tovább készséggel sokfelé |
tudja meg más is és tudják meg másfelé is |
hogy ősz lett |
Aztán újabb felvonás: |
a meggyfa áll-áll megkopasztva |
áll csak és ágain túl nincsen többé hatalma |
A sebek mézga-foltok és törések |
s akkor már közlés nélkül is nyilvánvaló |
hogy mi történt a múlt napokban |
akár egy rozzant kísértet-hajó |
elindult Indiákba félelmes tengerekre |
hogy halandókat visz fedélzetén |
hogy vissza hány élővel érkezik |
|
Olvadás
A kert megint pucér, fakó. |
Fehéren szebb volt, de hazugság – |
most tárja titkát, tárja szutykát. |
A venyigék: fosztott szegények, |
nyúzottak, halálraítéltek, |
nyárra csak néhányuk marad, |
az olló köztük sort arat, |
és sárbordák, ahogy a hólé |
medrecskéit kivájta méllyé, |
s a medrecskékben kicsi, nagy |
kavics-szemek csillámlanak |
és még az őszről ittrekedt |
rongy körte- s kajszilevelek |
és eldőlt gyomhullák sötétre |
fagyott, megkócolt reliefje |
és zöld szigetkék s itt meg ott |
már élni kezdő fűcsomók. – |
Zavar, szemét, göb, éktelenség: |
fehérnél fehérebb fehérség. |
|
Kajszifa
Megint egy ágad, vastag ágad. – |
Csonka gazdának csonka fája. |
De lesz gyümölcsöd, van virágod, |
s lesz lombod is, bújnunk alája. |
|
Gazdád is most, múltán a télnek, |
úgy érzi, nem lesz éve meddő. |
Vén gazda, vén fa –: félig élnek, |
hoz termést mégis mind a kettő. |
|
|
Megint
Kiváncsiság gyötör megint, |
közeledik, s meg-meglegyint |
az enyhébb szél toll-ostora, |
kiváncsiság, hogy (példaként |
többször elfagyott fügefa, |
|
mármint hogy ez a táj, ez itt |
miként gyakran említtetik – |
izgat továbbá, hogy kihunyt- |
miket – kísérlet, lustaság |
miatt? – mint voltak nyáron át, |
födetlen hagytunk télire; |
|
s a fák: a meggy s a többiek, |
s a ribizli, szamóca, fű, |
igen a fű is, hogy mi lett |
megnézem, pompás díszletül |
az a kert áll-e majd körül, |
|
vagy – mint a családban – a tél |
hozott itt is halottakat, |
csak mert itt más gyakorlat él, |
ők nincsenek a föld alatt, |
de le- s kivágatnak, s tüzet |
s szemünkből csak a füst kapar |
|
|
Én gyönge lélek
Most ha jönnél idegenül kicsit tört vállal |
fájós lábad miatt kicsit szabálytalan járással |
s a mostani szemeddel arcoddal kezeddel |
|
ha – mondom – idegenül és én nem volnék elég |
okos és jó képzeletű hogy meglássam az út |
idáig hozó szakaszát visszaidézzem |
a tízegynéhány ezernyi nappalt s éjszakát |
melyek koptattak zúztak deformáltak |
melyekben – kockáztatva a magad |
emberi rangját – akik rád bízattak |
azok rangját szolgáltad és nem a |
szentek pózában vagy akármilyen más |
tiszteletre számító vagy esetleg |
tiszteletet kikényszerítő pózban |
|
ha – mondom – megjelennél előttem idegenül |
mert valamilyen átkozott betegség |
zsákba tette s ellopta volna múltam |
s most kezdődnél nekem s mint amilyen vagy |
előzmények nélkül – |
ó gyönge lélek én |
tudnék-e úgy rád nézni ahogy illet |
ahogy megérdemled nagyon ezerszer is |
vagy elmennék melletted érzéketlenül |
tán szellő-könnyű részvéttel: „Bizony |
ilyen az élet” s fürkésznék a fiatal |
jóformájú üresek után kik pedig |
még arra sem volnának méltók (régi dal) |
még arra sem hogy saruid megoldják… |
|
|
Késő este
Szép alkonyat izzott, szép este sötétlett, |
volt kellemes élmény, dús emberi képlet, |
pillám le-lehullva zár már a világtól, |
szúrós-hegyes-éles tárgyai sorától. |
|
Hát kellene lennem boldognak ilyenképp: |
a percek, az órák tálam telemerték, |
nyúlok nyugalommal, kígyó ha nyulat nyel, |
szúnynék ha akarnék, míg nem jön a reggel. |
|
Ám nézek ijedten, bűnbánva szemedbe, |
egy nappal a mindkét sírhoz közeledve: |
inkább szöges ágyon, kín gödribe hányva, |
csak állna időnk meg, bárcsak ha megállna! |
|
|
Egy gyermek jött
Az emberélet szokvány-vége táján, |
mikor már az elforduló egekből |
úgy véltem: hurkot vetett a halál rám, |
|
s fordultam én is el az emberektől, |
és lett nagy éj, nagy csöndesség köröttem, |
s én mindinkább vacogtam, féltem ettől, |
|
bár tudtam, mindez elkerülhetetlen: |
– valahonnét dalolva, fényburokban |
egy gyermek jött elébem önfeledten, |
|
minthogyha csak véletlen járna ottan. |
S én szóltam: „Mi dolgod e zord vidéken?” |
S ő: „Édenkert ez” – válaszolt nyugodtan. |
|
S folytatta: „Nézd! nem látod? Éden, Éden!” |
Én meg mondása értelmét kerestem, |
s míg olvashatni sejtettem szemében, |
|
zavartan én is örvendezni kezdtem. |
|
|
Csillag
Falakon, vaskos rengetegeken, |
|
a jövőből, mely sose lesz jelen, |
ég égeti egy csillag sugarát, |
|
vitézlő fészek-csillagét, |
ölében az egyetlen értelemmel, |
|
a kozmoszok s a kvarkok űr-jegét |
harc nélkül is könnyen győző meleggel. – |
|
a tompuló szem hálával telik: |
|
s elhiteti, hogy végtelen. |
|
mentsége lenni is már képtelen, |
adatik újra bíznia, sőt tán biztatnia – |
|
a meg-megrángó száj köszönni mozdul: |
|
az idő szervezett árkaiból |
csillag segíti nézni a síron túl. |
|
|
Szamócavirág
Mit szól hozzá a rend valamilyen |
őre-ura, hogy december tizen- |
kilencedikén – halljatok csodát! – |
kinyílt egy kisded szamócavirág? |
|
Kinyílt egy apró csillag a törött |
s barnára dermedt levelek között, |
s amikor tompán bealkonyodott, |
a csillag még izzóbban ragyogott. |
|
Sűrű tél volt, rendbontás volt tehát, |
hogy kinyílt az a megbódult virág, |
hanem bizonnyal célja volt vele, |
és tudta jól, hogy miért kezd bele. |
|
És tudta azt is, hogy nem tart soká, |
de boldog volt, hogy a kert homlokán |
s a télén és egy szürke, meghatott |
halántékon rövid fényt gyújthatott. |
|
Minthogyha pille tengerpartra száll, |
együtt éled kivétel és szabály, |
s az ár kidől, s a pille már sehol: |
parányi pötty a vízen valahol. |
|
|
Ha csak
Ha csak elvisz az út ha csak |
csak hátat mutat csak kisebbedőt |
mindjobban elmosódót beleolvadót |
az ilyen-olyan színű és ilyen-olyan |
ha már csak a szokásos perspektíva |
szokásos tapasztalata segíthet |
hiteles mértéket látni ha csak |
folt már egy lány haja és nem keret |
falatonként eszi az aszfalt |
ha csak előre szúrnak a nyilak |
s a járművek is hogyha csak |
lenyelnek eltűntetnek ki nem adnak |
hogyha csak záródnak ajtajaik |
tart a szavak idézése mint amilyen |
hosszú ideig elhangzottak egyszer |
ha csak a „nélkül” az egyetlen névutó |
|
Pojáca
s kínlódom bár égő igyekezetben, |
a célba vett szem még csak meg se rebben: |
nincs mentség: el kell kezdeni |
magam a veszteséghez edzeni, |
hozzászokni a vén fejekhez |
rajban csapódó, vétlen szégyenekhez, |
s tapasztalni, hogy a sekélyes |
harcban nem én vagyok esélyes, |
és hogy ahányszor ön-fölcicomázva, |
büszkén lesem, mit mutat a tükörkép: |
visszanéz rám egy egyre görbébb, |
pojácánál is pojácább pojáca. |
|
Elég, hogy volt
Minek fárad? Nincs már köze magához. |
Elég, hogy volt. A többit majd amaz |
elvégzi: látni is, miként formál ravasz |
történetet az elvetélt helyébe. |
De azt látni, hogy a két szerep |
szüneteiben kedve elpereg, |
s nehéz üresség költözik szemébe. |
A képzelt másik képzelt tettei |
csak gyöngítik, semmit sem adnak, |
a míg azt hiszi, hogy terhei apadnak, |
kezd mindent elveszíteni. |
|
Szökevény
világítást meggyújtják azelőtt |
a városon végtelen szomorúság |
akit már többen láttak itt-ott |
aki az egész város szökevénye |
s jogom van mindenütt keresni |
|
Eutanázia
haljanak meg s én ne is sejtsem |
simán csöndesen haljanak meg nála |
|
Vigasz
Korkülönbségünk koponyánkból |
ha majd ezer év múlva kiderítik: |
unottan egymás mellé hengerítik. |
|
Adományával megrabol
Végképp nincs hát végképp enyém |
kedvem szerinti randevúk – |
De mért van olykor hogyha nincs? |
Miért jön nem létezve is: |
kész képet tovább festeni |
terv nélkül toldozgatni még? |
Mért van ha nincs mért van ha nincs? |
|
Cyrano érdeke
A Cyrano-Christian jelenet: |
Cyrano súg, és Christian hebeg. |
|
S mennél csábítóbb Cyrano szava, |
annál tanácsosabb elbújnia, |
|
mert Roxan megszédül, s szájat keres, |
s ha Cyranót találja, hát mi lesz? |
|
Elrontja a szó győzelmét a száj, |
melyet egy roppant orr alatt talál. |
|
Cyranónak – ez lenne érdeke – |
szavát inkább zagyválni kellene, |
|
hogy a kívántat elriasztaná, |
|
hogy a beszéd és arc közt semmilyen |
botránkozásra jó ok ne legyen, |
|
s hogy aztán, ha a sötétből kilép, |
magát viselhesse, ne szégyenét. |
|
|
Önkínzásaim
kéne e perverz szenvedélyre |
|
s a vért – a lelkét vagy a testét? – |
|
Én magamért felelős felelőtlen |
|
Egyébiránt a pszichológiából |
tudom hogy ez libidó a javából |
|
s önkínzásaim ferde vágya |
|
|
Nem sejti
Úgy véli: sértetlen marad, |
hogy csak a sallang hull le róla, |
(a bilincs?), és hogy buktatója |
|
S tervez önkényes utakat, |
készülve ünnep-alkalomra, |
s mutatja magát, sutba dobva, |
|
Nem sejti, hogy a dísz benőtt |
húsába, s csonkul mind a kettő, |
|
s hogy soha többé, mint előbb, |
oly széppé nem lehet leendő, |
|
|
Aszinkron
Miként közismert: az elő- |
rehaladt korban gyorsabb az idő, |
tehát rövidebb – és mégis nagyobb darab, |
|
Csöpp feledékenység – annak mi az, |
aki körül még ott leng a tavasz, |
akinek még százszor pótolható, |
ha hiába jelzett a mutató? |
|
Két ember él, jár-kél, beszél, |
egyformán él, jár-kél, beszél, |
valaha összeegyeztetheti. |
|
|
Intés
El kell venni tőle sietve |
adott hisz lám hol ezt hol azt |
kapja föl és babrálja újra |
Kárt is tesz bennük meglehet |
(vagy pajkosság oktondiság?) |
Talán nincs is fogalma róla |
mit kockáztat könnyelmüen |
El kell venni tőle sietve |
négy fal ágy asztal társaság |
szükség fölösleg gond öröm |
Ő csak szokásból nyúl utánuk |
s ejti le végre szétzilálva |
s okoz esetleg szörnyü bajt |
|
Élő-sirató
Jaj jaj úgy halt meg hogy élve maradt |
jaj jaj csak ne úgy halt volna meg hogy élve marad |
|
Hát persze hogy várható volt |
hát persze hogy túl is élve |
|
Mozdulatai már régóta írták |
hangja zöngése már régóta írta |
lábán látható volt hogy elmenendő |
kezén látható volt hogy búcsúzandó |
arcán látható volt hogy elveszendő |
|
Ó ha mindent vinne magával |
ó ha mindent ami hozzá tőle vele nála |
sőt még nélküle is – ha mindent vinne magával |
ha idejét is ezredmásodpercnyi alapossággal |
|
Ó ha az előtte- s utána-szakasz |
úgy össze tudna nőni nyom nélkül ahogy |
jó sebészek műtétje helyén a fölmetszett bőr összenő |
|
|
Leszek-e?
Milyen ég maradok milyen táj |
egy menekülő emlékezetében? |
|
A kegyelmet a test törvényei |
nem ismerik számukra nincs különbség: |
|
a legszebb selymet is agyonra gyűrik |
a legszebb zománcot is betörik |
|
a legszebb bársonyt is megérdesítik |
a legszebb színt is elfakítják |
|
S eljő az undor a jelenvalóktól |
|
Vissza kell hát fordulni kényszerűen |
ha valami vigasztalót szeretne |
|
Megáll-e majd akkor nálam pihenni |
békíteni nehéz lélegzetű szivét? |
|
Leszek-e táj otthont idéző |
leszek-e lelket messze-röptető ég |
|
száz kalandnál izgalmasabb |
egy menekülő emlékezetében? |
|
|
Madarat ölni
Ó madarat ölni bár oka volna |
ha mondjuk a fejünkre tojna |
vagy ha talán belecsípne szemünkbe |
míg dédelgetjük tenyerünkbe |
|
ó madarat ölni kicsi tollast |
kalimpáló szívű kis aljast |
akit míg arcunkhoz nyomintunk |
pimasz tettekre bátorítunk |
|
ó ha a madár fehér szerelme |
rejtett mérgek fekete verme |
s bedől neki valaki jámbor |
s megbánja mert megjárja százszor |
|
ó a madár ha kicsi tollas |
mellében a vágy mindig alantas |
ha buksi fejében csak ócska tervek |
furfangos bűnbandái kelnek |
|
ó jaj az összerándult ujjak |
végül ha a gyönge nyakra szorulnak |
magukat vörös szégyenbe ejtik |
|
ó madarat ölni semmiképpen |
semmilyen fennkölt ok cél nevében |
ereszteni inkább a szélnek |
s elfújni a maradék pihéket |
|
|
Régi lány
Ki volt vala szívembe vésve |
hegyes-éles szelídke késsel, |
s szívem fakéregként kiforrta, |
őrizte, bár széjjelkaparta: |
|
azt hallottam, megelégelte, |
magát erős kézzel megölte, |
azt hallottam, el is temették, |
porait hűs urnába tették. |
|
Mi lenne jó? utána járjak? |
bizonyságot vajon találjak? |
pirítsak rá aztán magamra, |
ha kedvem megkeresni volna? |
|
Vagy fülemen be, fülemen ki, |
akár nem mondta volna senki, |
ott tartsam, ahol volt idáig |
egész az egyetlen halálig, |
|
és úgy akarjam akaratlan, |
felé mozdulva mozdulatlan, |
esküdve van-nincs(?) szellemének, |
hogy addig él, ameddig élek? |
|
|
Találkozás
Az ablaknál állt, s várt belül, |
homlokát gyakran az üvegre nyomta, |
s ujjbegyeivel furcsa rajzokat |
|
Ha nem volt ott, akkor is ott volt: |
megkettőzte magát, s egyik felét |
odarendelte örök őrködésre. |
|
Olykor cipősarkak kopogtak, |
valaki beszélt, ő gyorsan kivágta |
az ablakot, de be is csukta gyorsan. |
|
Egyszer hangot hallott megint, |
s most már ablakot sem nyitott, |
csak kifordult az ajtón és elindult. |
|
Azt se bánta, hogy nem vett szép ruhát, |
azt se, hogy zűrben maradt a szoba: |
őbenne minden gyönyörű volt, |
és rend sugárzott róla messziről. |
|
|
Romantika
porlunk a végtelen időben, |
sőt ha parcelláink lejárnak, |
esetleg közös sírba hánynak, |
sőt csontjaink szintén esetleg |
egymással összekeverednek, |
sőt kerülhetünk mindörökre |
egyetlen nagy földmélyi rögbe, |
sőt bármi ehető növénynek |
gyökérzete hozzánk leérhet, |
sőt a növényt … minek sorolnám, |
történhet mindenféle formán, |
s leszünk (lehetnénk) – nincs kizárva – |
|
(Ha meg másképp lesz, hát nem így lesz, |
s ha nem így lesz, majd valahogy lesz.) |
|
|
Szemére emlékszem
Én a szemére emlékszem leginkább |
parasztlány volt nyers vadvirág szemű |
a nagyvilág még azt se tudta hogy van |
a kisvilágból már sok belehullott |
mezitláb járt nagylábujjain sarkain |
porszürke repedések cirmai |
én a szemére emlékszem leginkább |
a Duna és az ég lakott szemében |
akkor is ha hajnalban napkeletkor |
vörös vizet hordott föl a folyóból |
a hegyderékra szőlőt permetezni |
akkor is ha a másik part felől |
alkonyatkor a töltés oldaláról |
libái mellől a folyóra bámult |
én a szemére emlékszem leginkább |
parasztlány volt nyers vadvirág szemű |
maga is vadvirág ártatlan-éhes |
termékenyülni szülni élni vágyó |
|
Ajtó
Kinyílik-e az a zöld rücskös ajtó? |
Kinyílik-e? Elém szaladnak-e? |
Pedig bent vannak semmi kétség |
Nyilván a székeket húzogatják: |
|
külön-külön mindegyikük magának |
Sejtik hogy az ilyesmi fontos |
Nyugodtak a díszfák az udvaron: |
|
ma is látták hallották mind a hármat |
Nyugodtak a zöld ablakok a lépcsők |
|
a tető s a kora-szeptemberi |
|
délután aranya a házfalon |
De nékem kinyílik-e az az ajtó |
Gyönge lábdobogás gyerekhangok tüskés harmóniája |
Belülről belülről – a falak mögül-e? |
Gyerekhangok gyönge lábdobogás |
|
ám csak nem nyílik az az ajtó |
|
holott tudják hogy ilyentájt jövök haza szokásosan |
Ott álldogálnak rendszerint a kerítésnél |
|
izgatott s hűséges fogadóbizottság |
|
arcukon kezükön a játék nyomai |
|
árnyékban jázminbokrok alján |
|
az édes szeptember délutáni napfény |
Ó de csak nem nyílik ki az az ajtó |
|
(kópéságból más okból kulcsra zárták?) |
Pedig bent kell hogy legyenek igen |
|
Visszanyert éden
Csukott szobákat nyitogatnak |
csukott szobákat ahová csak |
néhány fénykép s egy-két magnószalag |
engedett be-belesni olykor |
|
Bennük kicsiny halottak (vagy csak alvók?) |
akik mellett alvó (vagy tán halott?) |
napjaim – vezérek körül a hű |
sereg amely nem bírt a túlerővel |
|
Csukott szobák kicsi halottak (alvók?) |
ó hányszor indultam feléjük: |
készültem gonddal kerestem a kulcsot |
öltöztem visszatanultam a régit |
|
Kerestem a kulcsot nem volt a kulcs |
A kiűzött kerülgette az édent |
olykor falának rontott fölszakadt |
homlokkal hanyatlott a földre |
|
S lassacskán gyűlt a fölmentő csapat: |
véreim vérei fegyvertelen |
botorkáló csöppségek nyelvükön |
angyal-igék erős varázsszavak |
|
S a zárak pattannak érintve sem |
már-már tetszés szerint mozoghatok |
az elveszett édent is visszaadják |
|
|
Kisunokáim
Kisunokáim, kegyelmezzetek, |
nem én várom, hogy elveszítselek, |
sőt nem is én, hanem ti vesztetek, |
|
Kisunokáim, ti gátlástalan, |
én szégyenkezve mutatom magam, |
ti szebbek lesztek folyamatosan, |
|
Egyszer túl nagy lesz már a változás, |
kisunokáim, ahogyan szokás, |
és képtelenség a visszakozás, |
csak búcsúzás marad, csak búcsuzás. |
|
Kisunokáim, kegyelmezzetek, |
most és akkor nagyon szeressetek, |
ti maradtok úgyis a győztesek, |
a kellőnél jobban ne győzzetek! |
|
|
Betegágynál
„Elég! Miért lustálkodol?” |
S magamban: „Ó, Isten szegénye!” |
S alig bírok kicsiny mosolyt |
rácsalni szájam szögletére. |
|
és javasok és lelki bölcsek, |
csak nézitek, hogy tántorog |
tántorítatlan a gödörnek? |
|
hogy megtörténjék, aminek kell. |
nem-vétkest kétes szégyenekkel? |
|
Én is talán mérget kevernék, |
jobban tenném, fényes pohárban, |
mintsem szédítésére kelnék |
|
Vagy legalább szemébe vágnám: |
ne hökkenjen meg, nem az első. |
Magam meg túltenném halálán |
– nem fontos hőséén a szerző. |
|
|
Nagybeteg
Lehet majd később kiderül |
a párhuzam hogyan is sikerül |
|
Most a rendben lépő mellett |
rohanó dönt szélbe mellet |
|
S méghozzá űzetvén-űzetve |
nem mert magának volna kedve |
|
„Lassabban!” s föl is tartaná |
|
és bárki bármit is beszél |
|
s teste tudását egyre-másra |
|
keze lassacskán kulcsolódik |
szeme is lassacskán csukódik |
|
úgy lassacskán hogy sebesen |
|
s ki vele lépett s lépne még |
mögötte is csak messze lép |
|
s bár búcsúztatja és siratja |
hagyja szaladni hagyja hagyja |
|
|
Kézlegyintés
Talán már nem is hónapokra, |
talán csak hetekre, napokra, |
tán küszködik már semmi mással, |
pusztán a puszta pusztulással. |
|
Ó ha az élet – mily keserves! – |
csupán anyagcserére tervez, |
hosszú fájásra, csöpp szünetre, |
sok „megállj”-ra, kevés „mehet”-re, |
|
ó ha már négykézláb az ember, |
ha meggyalázva félelemmel, |
ha rosszabb sorban, mint az állat, |
mert önnön csúfságára láthat: |
|
a hullóba kapaszkodóknak, |
mi marad vigaszként cserébe? |
Egy kézlegyintés büszkesége. |
|
|
Agónia
Azok a föltápászkodások azok a |
készülődések gyors csomagolások |
aztán azok a csomag nélküli |
meg nem állítható elindulások |
a lakás más és más zugaiba |
s a dühös morranások hogy muszáj
|
a betáplált cél az üres szemekben |
a rogyó lábak kőkemény fegyelme – |
|
Itt már fordult a földi rend |
neki lett pontos útiránya |
élőinek esetleg összevisszák |
mert ők szélrózsa-tengelyek |
közepeiből tetszésük szerint |
kelhetnek útra s ha az erre téves |
jöhet az arra vagy fordítva éppen |
s előbb-utóbb csak sikerül |
s nem kényszerülnek számot adni |
percekről centiméterekről |
s ismételhetnek újrakezdhetik |
próbálkozásra megy nem vérre náluk |
|
De itt itt |
e dicsőséges szegénynél |
itt már mindenből egy maradt csupán |
s fogy a sor és nincs többé változat |
és ez az iszonyú céltudatosság |
ez a nyílvessző-ívű lendület |
ez a föláradó aszkéta-düh |
mely sürgeti a végkifejletet |
és minden moccanást jármába fog: |
a kívülről nézőt is földresújtja |
|
|
A kedves ősz a lombhullás a fű |
sárgulása a hervadó virágok |
a deres-ködös reggelek a hosszú |
éjszakák és arasznyi nappalok: |
a halál e szelídke hírhozói |
|
ó milyen jámbor játékok a hörgő |
torok a kihulló haj a pohár |
vizet se bíró kéz a kergült |
nyelv semmihez se köthető bitang |
|
száj szemérmetlen ínymutogatása |
s a hűtlen levegőbe kapdosó |
csámpult metszőfogak botránya mellett! |
|
|
|
Visszahívó
Délután történt ez az első éjszakád ott kedves halott |
kíntól kivégzett tested egy klinika célszerűen |
berendezett fagyasztójában nyugszik bizonnyal fölszerelve |
a szükséges megkülönböztető jelekkel adatokkal |
A földúlt szerkezet megzavarodott működése |
mely annyira ijesztő látvány volt a veled s érted aggódók |
folyton nedves szemének hisz sem a szokvány- sem a kivételes |
alkalmak nem késztettek eddig ilyen bicsaklott figurákra |
a földúlt szerkezet bolond működése elcsöndesült |
a bőrön belüli vihar amelyet szintén bőrön belüli |
erők támasztottak mikéntha szélcsöndes levegőben |
magától kezdene a tenger összevissza hullámzani |
Kedves halott ott fekszel hát tőled hozzád se így se úgy |
mert a tőled is a hozzád is véget ért mindörökre |
aminthogy a te is ami e kettőnek alapja volt |
Hogy az a testen túli meg mit általában léleknek neveznek |
létezik-e egyáltalán s azzal egyáltalán mi van? |
De ez az első éjszakád ott s a mi első éjszakánk nélküled |
s csak olyan tehetetlen őrzőkhöz tudnánk folyamodni |
mint egy félig ivott bögre tejeskávé talán az ajkad |
mintájával a peremén vagy lepedőd szokatlan ráncai |
vagy a kiejtett pohár vízfoltja ágyad közepén |
Nekem viszont nekünk viszont több kellene ezen az éjszakán |
az kellene hogy valami komolyabb formában jelenj meg |
kísértetként akár mint ódon angol kastélyok volt lakói |
Éjfél felé jár szemem a sötétbe szúrom bútorroppanáskor |
reménykedve figyelek hogy melyik jel jelzi visszajöttöd |
Ó nem félnék kedves halott boldogan nézném daliás |
termeted (olyan volt amíg a betegség válladra nem |
tette két súlyos öklét és nem törte be derekadat) |
boldogan fürkészném szelíd tekinteted hogy újra össze- |
akasszam az enyémmel a végén ez már nem sikerült |
szívesen fogadnám ha ágyam szélére ülnél szépen elmesélnéd |
hogyan is teltek igazában ezek az utolsó napok |
mi csak kívülről és riadva bámulhattunk észre se vettél |
most már túl s onnan bizonyára higgadtan tudnál szólni róluk |
Kedves halott ne késlekedjél nyilván te is még kettős szívvel |
kettős lélekkel imbolyogsz az ismeretlen tájakon |
hisz kicsit még ehhez a földi birodalomhoz tartozol |
kedves halott ne késlekedjél két szemgödrömben két parázs |
s talán készül a kakas is már s akkor nagyon nehéz napom lesz |
|
Közlemény
napszakokban föl-fölpislogok az égre: |
|
Kevés
Nem elég hogy ott a szemem |
előtt a koporsót befödték |
gödörbe dugták és földet dobáltak |
a gödörbe vagyis hogy illetékes |
érzékszerveim megbizonyosodtak |
mert ritkán láttuk egymást általában |
végképp elvenni a sovány tapasztalat |
|
Túldőlt a súlypont
A négy-ötből öt-négy lett: a kilenc |
testvérből négy élő és öt halott. |
Túldőlt a súlypont – ó mért nem pihensz, |
halál, jöttöd miért nem várhatott? |
Akit most gáncsoltál el, oly makacs, |
oly boldog élő volt, úgy hitt, remélt, |
nem is gondolt rád, bár többször ravasz |
fondorlatokkal hűtötted hevét; |
bohém volt, kópé, sőt talán vagány, |
jó tanítvány volt, mindent megtanult, |
ami a tisztességtelen csatán |
(az életben) elébe tornyosult, |
s a maga módján győzni is tudott. – |
Letaglóztad belülről: harmadik |
ökölcsapásodtól alábukott, |
s most alszik soha-többé hajnalig. – |
S ágyát mód nem lehet „fölvennie”, |
mint hajdan, a szegénység mélyein, |
hogy nagykabátján hált, s ha kelnie |
kellett, kacaj nyílt szája szélein, |
és rikkantott: „Most ágyam fölveszem, |
s megyek dolgozni!” |
Ezt az ágyat itt |
úgy kapta, hogy föl nem kel már sosem, |
s itt a deszkán szunnyad ítéletnapig, |
majd deszkán sem, mert mindent összeront |
a föld éhsége, és mindent befal, |
s marad belőle a szép sárga csont |
szeszélyes-pontos vonalaival. |
|
Hat napja
Ujjaim közé fogva arcom állam |
töprengek az életen és halálon |
hogy az ilyen hús s az efféle bőr itt |
hat napja holt bátyámon mint gyűrődik |
s az ő keze ha arcára tapadna |
tán bőre már kezében is maradna |
vagy hát … ha rátapadna akkor élne |
s hasonló nem történne semmi véle |
de hát halott ő s gyúrva állam arcom |
csak gyászolom szegényt míg el nem alszom |
|
Gyászjelentés
felejthetetlen összes rokonok |
félnégy órakor az újvárosi |
földi maradványát a temető |
drága emléke távirati cím |
mélyen lesújtott szívvel Káli út |
örökre a református szerint |
nyugodjék egyház nyomdavállalt |
|
Van és marad
Hagyja magát a föld s a víz: |
kitűzdeli izgága lobogóit. |
|
Még a hernyó is mosolyog: |
ősemlék leng a levegőben: |
rendre pusztul a forgandó időben. |
|
S a föld s a víz van és marad, |
ásít a csöpp diktátorokra: |
nyugalmasan, csöppet se tántorodva. |
|
|
Rémképek az emberiség történetéből
(Devecseri Gábor fordításában)
„s jobboldalt a farán sújtotta: s a dárdahegy áttört |
hólyagján, s farcsontja alatt kiszaladt a szabadba” |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
„nyakcsigolyáján át belelökte az érchegyü dárdát |
és szemben foga közt nyelvét szétszelte az érchegy” |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
„álla alá gerelyét torkába ütötte be mélyen” |
|
Egyetlen primitív kis atombombácska, az első, |
s nyolcvanezer gyermek, felnőtt, nő s férfi azonnal, |
s még sokezer később pusztult el szörnyü kinok közt. |
|
„A” országok, „B” év, „C” hónap valahányadika
Pár tucat elsőrangú H-bombát ledobálnak. |
„X” millió rögtön meghal, „Z” lassan utánuk. |
Nem lesz már, ki az áldozatok számát lejegyezze. |
És minek is tenné? ki tanulna belőle? s ugyan mit? |
|
|
Ténymegállapítás
eddigi fejlődésünk csúcsain |
mikor már csillagok között mozog |
és kvarkokig fürkész alá az emberész |
mikor mind többször hallható a kérkedés |
„Sok van ami csodálatos de semmi sincs |
ami csodálatosabb mint az ember” és |
alig látszik elérhetetlen cél igen |
mikorra a tükör mintegy kezünkbe nőtt |
hogy kellőképp agyonbámulhassuk magunk |
sok tízezer gyermek (négy unokám ilyen) |
sok tízezer öreg (mint volt szegény anyám) |
sok tízezer hal éhen vagy fog nemsoká |
eddigi fejlődésünk csúcsain |
|
Vegyes sóhajtások
Nem hogy csak jártatja száját, |
lám, egyet-mást még csinál is! |
|
|
Faron rúgják: zuhan ki a szobából. |
Nem csökken büszkesége mégsem. |
Körülnéz, s hetykén így rikácsol: |
„Van-e kiválóbb nálam röpülésben?” |
|
Most, mikor már komolytalan |
verseket volna írni kedvem, |
s árnyéktalan, felhőtelen |
most, most aggaszt, hogy pesszimista lettem. |
|
|
Ünnep
zászló-felvonás zászlós felvonulás |
ünnepi gondolat szünnapi hangulat |
aztán meg falkákban legények |
arszlánok szendék és vagányok |
szó zeneszó zeneszó-szó-szó |
|
|
Külön tüzek
Magamért másokat nem magukért |
Ködösít cifrázza az ember (De ha csak így tud megmaradni!) |
a nagy tűzhöz (nincs) még ha volna is kevesen férhetnének hozzá |
Jöttek szabadon véletlen úton jöttek kötötten félvéletlenül |
A kondicionálódás után igénnyé lett a szükségből-viselt |
|
tehát a háztetőt fejem fölött |
tehát a jó ételt tányéromon |
tehát a göncöt pőreségemen |
tehát a jövőt hogy kicsit tovább… |
tehát magam védem ha másokat |
|
Így aztán nehéz a szemekbe néznem |
így aztán nehéz más szemébe néznem |
a még olyan gyanútlanokba is |
|
például legkisebbik unokám |
alig félesztendős szemébe mondjuk: |
már vállain megbízásaim terhe |
sejtelme sincs mit készül hordani |
|
|
Szomszédság
Ha jól megnézném képzeletem szemével a szomszéd |
kertben a mindenféle (ecet- akác- mandula-) fákat |
mivelhogy klinika-kert (vagy -park) az ágaikon |
félelmek jajgatások (elvétve örömök) fekete és szines |
|
nyomait látnám – lebegő pántlikákat |
|
Az én kertem derűs kert: sem a szél sem a lepkék |
sem a madarak sem semmiféle ide-oda közlekedő |
nem szállít bánatot legföljebb a kicsiny |
gyógyszeres (vagy szeszes) üvegek (a betegek dobják át) azok |
|
hoznak időnként pár tört gondolatot elő |
|
Kertem alatt a klinika épületével egyvonalban |
játszótér a zsivaj a betegszobákba dől a nyitott ablakokon |
de nem hallottam még ellene tiltakozást: bizonyára |
emlékek százait hordja be s rakja le mint a látogatók |
|
a virágot a befőttet a narancsot (a szeszt is bár van rá tilalom) |
|
S akik a klinikáról nem haza mennek hanem a hullakamra |
fagyasztójába azok is diszkréten tűnnek el |
innen még azt se látom amikor a fekete zárt |
kocsiba (autóba) bedugják őket s a temetőbe |
|
viszik mert már egyedül ott van számukra hely |
|
Vagyis hát: békén élhetek itt s városban nem is ritkaság |
hogy a dolgok ennyire furcsán társulnak keverednek |
Ha olvasásba vagy írásba merülök a vadgalambok |
szelid burukkolása s a mentők rémületes |
|
sziréna-vijjogásai egyformán hangzanak fülemnek |
|
|
Maga ellen
pedig soká merengve kotlik, |
a következő földi pontig, |
az új csatát váró porondig, |
és altatna, áltatna, kenne |
simán, mintha nem is figyelne, |
mikor száján a szó kibomlik, |
hogy a figyelmet elterelje, |
és értelmetlen megbicsaklik |
|
|
Merőben más
Más eget más felhőt napot |
bár egy időben s egy irányban: |
merőben más szókincs forog |
és gyarapszik felhő nap égbolt |
a mondatok súrolva egymást |
egy helyen együtt meg nem állnak |
s így támad sokrétű világ |
és menthetetlen félreértés |
darabokra szakad az ember |
s darabja pártol a rokonhoz |
s ő földnyelvéről nézi csak |
s úgy kell végül távoznia |
mint akit épp szó közepén |
szólít el ingerült parancs |
|
Csak a hiány
Kanyarogni nyugodt folyóként |
nem tud már az emlékezet. |
Vakondként, föld alá bujóként |
itt-ott lyukakba kényszerül, |
s kétséges, hogy mihez vezet, |
|
A közeli „hová”-t még őrzik, |
mik „honnan” voltak legutóbb, |
de ha messzebbre tekerőzik, |
elárvult (s -árult?) posztokat |
beszőtt, s a múlás fosztogat. |
|
Óvakodjék! – Jobb általában |
azt hinni: megy, ha kedve lesz, |
s jön vissza két markát hibátlan |
holmikkal kapkodván tele; |
szeszélyei szerint szerez, |
s nem kényszerűség jár vele. |
|
Világ a múlt, de csonka-bonka. |
Nemcsak apánk, anyánk sehol, |
űr vár, s mily sokszor! míg jajongva |
kutatnánk pártfogók után. |
Szólunk, és nincs, ki visszaszól, |
csak a hiány, csak a hiány. |
|
|
Macska és madár
tegnap még madár volt a fán, |
|
|
Időnkint megzavarodik
Az erejét vesztő fény s az erejét vesztő szem |
nem gyújtani váratlan és aránytalan |
ez a hosszú békességes barátság és barátkozás |
délelőtti sőt déli ragyogás |
s fájni kezd a szem fájni kezd a test |
a lélek fájni kezd a létezés |
s az apróbb pusztulás-jelek |
nem várják meg fölfedezésük |
ők maguk adnak hírt magukról |
|
Biztonságban
Bennem magamban bőrömön belül szerveim |
pontos működésében a vegetáció csodálatos |
bölcsességében (pontosabban: valami bölcsesség- |
kreálta vegetáció csodájában) a külső hatások |
kondicionált szükségességében tehát |
igényével mindannak amit a billent |
rend nyögve vagy jajongva utasít el vagy igyekszik |
elutasítani védve magát holott most boldogan |
fut elébük vagyis ebben a nincs-puhább |
fészekben (furcsa hogy fészeklakó és fészek: egy) |
királyi biztonsággal szúnyok s engedem hogy |
sziget-létem fövenyes-lágy partjait dühösen |
esetleg fondorul csapkodja-ostromolja |
a nemlét-óceán hullám-gyűrű-hada hiszen |
horpad a part-szegély de egyben sekélyesül is |
és végül nem történhet rajtam semmi rossz |
lakván magam magamban bőrömön belül |
szerveim pontos működésének bástyái közt |
|
Makacsul vannak
vagy elnyugodva láthatóan |
vagy láthatatlan ámde többé |
valahol vannak hogyha lettek |
Az öt érzék elveszti őket |
az agyban is elkopnak egyszer |
nem lelhetők az idegekben |
de valahol vannak ha lettek |
Egy érintés mint lepkeszárnyé |
két egymás mélyét firtató szem |
verejték-gyöngyű gondolat-sor |
(oly rebbenő hogy szinte nincs is): |
mind-mind történet és keményebb |
mint a márvány vagy mint a gyémánt |
s makacsul vannak hogyha lettek |
s a szereplők is nem kivánva |
esetleg épp szándékuk ellen |
hordozzák nyomaik miként a |
gyümölcs a föld a nap s a légkör |
|
Öröklét
Az anyag ilyen-olyan változatban |
százezer mód: szokásosan s szokatlan |
csak ki ne vonjam belőle magam |
öröklétem már biztosítva van |
hiszen másképp mindenképp képtelenség: |
vagyok végképp beiktatott jelenség |
ki valahogy s valamivégre lett |
|
Így történt ámen elvégeztetett! |
|
|
|