Miserabilis
Szemközt ha már ilyen közel van |
szemközt vele a végső birkózás előtt! |
Ne hátulról csapjon le mint |
|
Hogy legalább akkor hogy egyszer legalább |
egyetlenegyszer láthassam szemét |
még azt se bánom ha megbánom akkor |
mit annyi sokszor elkövettem ellene |
Mert úgy sajnál s oly roppant szomorú |
s nyilván oly gyakran megsajdul szive |
konokságomtól mely kétségbeesve |
iparkodott hogy onnan a hiten |
való létét valóban elfogadjam |
|
Fény-árnyék-csíkosan messze a szülőágytól |
sűrűn kínlódtam bármilyen kicsiny jelért |
hisz emberarcom rúgta porba |
a kényszerű alázat és zavar |
|
Most itt a legjobb alkalom |
a legeslegutolsó (a legelső?) |
egy pillanat csak s máris zenghetem: |
„Van!” vagy „Nincs!” – ám ha így ha úgy: |
ó én szánandó mindenféleképpen |
|
|
Kinek már…
Kinek már bajsza nő s a kóca fogy |
többé gyermekké nem lehet |
hiába ül homokba kiskölykök közé |
|
Valahol mindig fúj a szél |
valahogy mindig megfagyasztja |
|
Hát mit tehet? Fürkész keres |
a föld felett az ég alatt |
mígnem melegség leng feléje |
|
ott hálásan elfészkelődik |
selymét gyűrődni homlokán |
|
|
Káromkodás után
S csak úgy bánthattam volna |
|
– Ha meg van s mint mesélik |
|
egy dúlt agy dúlt beszédit |
|
|
Végképp vége
Csak úgy (nem is füledbe szánva) |
jön elalvás előtt a számra |
majd hetven év után megint: |
„Én Istenem…” s az alku, kérés, |
hogy én… hogy más… hogy védj meg és érts |
és sorra-rendre titkaink. – |
|
annak már végképp vége, vége, |
az többé már meg nem legyint. |
|
|
Hitvita
Nem látok – Ám hinni szeretnék |
|
A föltámadt Krisztusra morgok |
pirított rá s kedvetlenül – |
Ha értelmet kaptunk miért nem |
hagyja hogy éljünk is vele? |
|
Így már-már innét indulóban |
szinte folyton feszít a szégyen |
hogy oly keményen megaláz: |
résnyit se nyitja függönyét – |
|
A nagyon-nagyon okosoknak |
de egyik sem terem vigaszt |
mert mintha gyermekszáj suta |
csak persze fennköltebb fokon – |
|
Akkor már inkább nénikéktől |
hisz a Hegyi Beszéd szerint: |
„Boldogok a lelki szegények” |
|
|
Megtévedt Nárcisszusz
Hogy a hazátlant elkíséri készít néki asztalt meg ágyat |
mert éhsége növekszik és dereka is gyakorta bágyad |
|
Az értelem mely mint a lé |
|
széttócsált addig százfelé |
|
s a gép mely összevissza kattogott |
|
A kóborló köphette szembe magát nem is telt sok időbe |
másnis gyerekszobába járt holott azt hitte már kinőtte |
|
Hisz éginek gondolt lapos |
|
s mintsem a hegyi levegőben |
|
boldogabb büdös terelőben |
|
(megtévedt Nárcisszusz rájön-e hát |
|
hogy magát látja jót ha lát?) |
|
|
Egy-üresség
Kezdhető testem megvetése |
a férfikarban hangtalanná |
|
Megnyugtató hogy célja másul |
hogy kiszokik a csábulásból |
hogy kitanul a csábitásból |
a testért testet ámitásból |
|
kevés bővített mondatával |
még kevesebb henye szavával |
|
S ez jó… tudom: fönn kell maradni |
a termő méhnek magvat adni |
de hogy minek és hogy mi haszna: |
kutatjuk se vége se hossza |
|
S ez rossz… most már végképp hiúság |
a funkciótlan szóra-szóság |
szaporodhat az igen és nem |
az értésben megértetésben |
|
S ez rossz… mivel fölöslegesség |
nélkül az élet egy-üresség |
csak cifraság dísz mája-fátyol |
emelhet ki a földi sárból |
|
|
Állapot-rajz
Mindenki megkapja amire vár |
Hol így hol úgy fut a perc fut a nap |
az idő kergült eb: önfarkába harap |
|
Föladtam: tegyen úgy ki-ki ahogy éppen akar |
Néző vagyok az lettem nyilvántartó hivatal |
Szemem nem dirigál többé csak konstatál |
ami történik benne rétegeződve áll |
|
Innét azután leereszkedik |
a gyülemlő rétegek sora lényem legmélyeig |
s látna csodát aki rátekintene |
akinek még érzékeny ilyenre a szeme |
|
Befagyott öbölben zátonyra futott |
félig-süllyedt hajóroncsot látna az ott |
jegeces kanalat bögrét vázát még talán |
virágokat is egy kidőlt váza falán |
|
és még ezer apróságot nagyságot: kócos kis fejeket |
ravatalokat satöbbit egyszóval: életet – |
Bennem mélyen ahogyan egyszer én |
makacsul-szerző-rabló korom idején |
|
Azóta soha úgy… Elaludt a hevem |
nem én teszek a dolgok történnek csak velem |
fejemen belül a töviskorona |
befele hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma |
|
|
Rommá dúlja
Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!
Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.
Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ilymódon éltesse.
A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.
Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!
Ha így tudna kifogyni belőlem!
Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.
És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.
|
Bírok-e még?
Megkímélném ha rajtam állna – |
mennyi kicifrázott elképzelése |
|
A gyötrelmek – igen – nevelnek |
Dehát mért jobb a megneveltnek? |
Ki lassan mindenről lemond |
embernek hagyja-e a gond? |
|
Ha majd már csak idézhető |
ha így leszek csak résztvevő |
|
amennyi kell valami vétkes |
akár csak enyhe enyhülést |
|
vagy már most bölcsebben teszem |
hogy mit mentségnek lenni hittem |
nyomokban se maradjon itten |
|
|
Kulcsra zárul
de szét-szétzúzzák vágyaim |
s a képet roncsoló szavak |
|
Mondtam nekik kik féltenek: |
|
Ám nem kapom meg semmiképp |
A jószándék sovány vigasz |
|
s lesz még az önnön ügye se |
tűzzel földdel szeretkezik |
|
|
Kórházablakból
Előttem erdő-fal már alkonyi csöndben |
messzebb tompa vonal: ég- és föld-tükörben |
Így senki se látja hogy a szín s a forma |
csak nékem idomul festménybe szoborba |
|
Jégeső volt déltájt most levél se moccan |
arrébb pára foszlik mérsékelt magosban |
Így senki se látja csak én hogy az oszló |
pára tán egy lélek levegőbe foszló |
|
Ha a szembe-dombhát szeme erre járna |
sose hinné hogy e formás-kicsi házba |
mily roppant hatalmak csapnak össze váltig: |
édes gyógyulástól keserű halálig |
|
Vannak sokan kiknek végső kikötője |
megkívánt rettegett rendelt pihenője |
Emiatt morog föl emiatt haragszik |
emiatt szelidke öröm-szava hallszik |
|
Kimegyek-e innét? Vagy majd visznek innét? |
Leszek-e lelőtt vad? Vagy csak futi vendég? |
Nézek… Az erdő-fal ébenfeketében |
jön kegyelem nélkül s áll zordan elébem |
|
|
Férfi-kórterem
A szavak építőkockákként dőlnek össze |
|
Talán valamikor szólóban ők is |
más dallamokkal szövegekkel |
|
kívül minden korláton és bilincsen |
|
s gránit-biztos reménnyel én is |
|
|
Visszanézés
világosabb számomra hogy csak a |
hosszú-hosszú és sűrű visszanézés |
hasznos és érdemes de persze úgy hogy |
az ifjúba beléolvad a vén is |
Miként a hegyre fölkapaszkodónak |
a megjárt meredek szépségeit |
csak fentről van valóban módja látni |
minden kis részletében és egészben |
s megérteni mivel föl tudja mérni |
mindannyi lépését külön-külön |
s a lépések kis-nagy csoportjait |
melyek végül egy-egy határozott |
|
boldog s keserves történet-sorok |
zengők szépek meg némák feketék |
állnak már dermedt glédában mögöttem |
kínálnak bölcs tanulság-csokrokat |
s riasztanak a szörnyű gondolattal: |
ha mondjuk negyven évvel ezelőtt |
jött volna a parancs az indulásra |
hány elvágott nyakból hullt volna vér |
|
|
Ingerszegénység
„Ingerszegényen él” ezt mondanák a pszichológusok |
ha úgy megvizsgálnák köz- és ünnepnapjaimat |
méghozzá egy-egy szürke héten |
amikor nem keresnek nem kérnek tőlem ezt-azt |
nem hívnak sehová nem jön látogatóm |
röviden: mintegy kiesem a világból |
s látszólag csak néhány embert érdekel |
|
„Ingerszegényen él” – ahogy mondom – ezt állapítaná meg |
s ajánlana bokros változtatást |
életformámon (saját érdekemben) |
|
hogy élnék én ingerszegényen? |
Épp ellenkező az igazság: |
nem zúdult mint most oly özönnel |
csak hát ennek kívülről nincs nyoma |
lesz sűrűbb és lesz támadóbb |
|
|
Népünnep
Most húsz-harminc évvel későbben élek – |
|
Húsz-harminc évvel ifjabb tömeg árad |
forog zúg e vásári csődületben |
amelyben én már csak megtűrt kísértet |
arrébb taszítható holt tárgy vagyok |
|
Még az a vattacukrot majszoló srác |
az is több joggal jár-kel itt a téren |
s hallgatja a litániára hívó |
harangot: hisz mindinkább néki kondul |
és egyre több is hozzá a joga |
s a nép többsége már idevalósibb |
|
Jó hogy az élet elcseréli orrunk |
szemünk fülünk bőrünk mássá teszi |
s idegenné a régi megszokottat |
és már erősebben kívánkozunk |
a porrá lett hajdanvalók közé |
kik még roncsukban is múltunkat őrzik |
például hogy mi mint jártunk e téren |
miképp hallgattuk e harangokat |
mint sajnáltuk le (szánva is kevéssé) |
őket kik mint mi most úgy botladoznak |
|
|
Most lejár
föltámadhat a már haldokló igyekezet |
mint vitális kutya melyen átment a kerék |
s utána megrázza magát s el is bír futni még |
|
hogy lesz-e kedvem rá vagy alkalom |
Ha szélvészt vár az ember s az bizton elviszi |
|
Játszom képzelgetem: simán vagy kínosan? |
Elébem jön az út s kegyes jósággal enged |
|
préseltetem keresztül s tűrnöm kell kénytelen |
s lefosztva rólam minden emberit |
|
kivágódtak az egyfelé nyíló végső kapuk |
nincs vissza nincs újra nincs más irány |
– Ami kezdődött most lejár |
|
|
Nem megy
(Az álom hozza el az álom: |
de reggelre mégsem találom) |
|
Nappal ha kedvem támad egy |
hosszú kirándulásra bennem |
|
Csak lopva hoznak s félsikert |
(s esetleg) a próbálkozások |
nem tűrnek el se kint se bent |
|
parázs is epe is ha ébren |
nem állhatok meg a mesében |
|
És futok futnék vissza az |
hogy kibabrálhassak ravasz |
mód a kegyetlen nappalokkal |
|
Hiába… nem megy… nincs tovább |
s ajándékát muszáj bevárni |
|
|
Ha akarom ha nem
Készül a nyár… most április van |
szél búg az ég olykor kicsillan |
kicsillan aztán újra szürke: |
hagyja hogy a ború legyűrje |
|
Érzelgősség? nem: nyers valóság |
buktatóim csak sokszorozzák |
|
hol leszek és hogy: élve? holtan? |
követelőzöm? rangom őrzöm? |
vagy már semmivel sem törődöm? |
|
s más-más fokon fakulva rendre |
s más-más fokon gyötörve őket |
|
|
Előttem vannak még
Előttem vannak – eljönnek bizonnyal – |
előttem vannak még a legnagyobbak |
Kívánságokkal halasztgatom őket |
kívánságaim nem érnek sokat |
én hiszek bennük mégis ostobán |
s egy-egy napért hálát adok nekik – |
Majd a személyes harcok majd azok |
melyekben hasztalan lesz a kiáltás |
a segítség-hívás (nem lesz segítség!) |
majd azok lesznek irgalmatlanok |
Fekszem hanyatt akkor fejemben |
mint olvadt jég kavarganak |
forognak állnak összevissza |
tarka-fekete emlék-gomolyok |
majd gyorsan egybedermednek megint |
megszületik egy kristálytiszta kép |
valahány érzékszervem mozgósítva |
Aztán széthull és másik áll helyére |
s ez ismétlődik mígnem egynemű |
feketeség borul rám mindörökre |
s ez az idő időtlen lesz ha végső |
hosszú lesz hogyha gyötrelmek telítik |
hosszú ha még csak néhány percnyi is |
|
Didereg
Előre hideg mindenképp hideg |
Átfut itt mellettem (itt rajtam): |
az előréből melyik pillanatban |
Hinnék pazar gyerekmesékben |
Állok kint és bent itt is ott is |
előre még kedvem se – félek: |
|
Ahogyan most van
s hogy elmegy az idő s az élet összeroppan |
ez nagy szédítő nagy kecsegtető |
|
tudjunk örülni és zengvén hallelujákat |
feledjünk el halált és pusztulást |
|
s bizonytalan gyanú s remény forgatagából |
gyanús bizonytalanba rejtezem |
|
szól rám keményen a modern hideg köz-illem |
Elhallgatok hát s görbén hallgatok |
|
testem minden kicsiny kútfejéből kitörnek |
s végigzúgnak szikláin völgyein |
|
dúlt érzékszerveim riadtan megremegnek |
s végtagjaim: a fáradt láb s a kéz – |
|
akkor nyugszik meg e botrányokon merengő – |
Csak a halottnak semmi a halál |
|
|
Itt érzem közel
Most már valóban itt érzem közel |
s próbálgatom miképp is kezdjem el |
ha esetleg nem is kérdezne de |
úgy nézne rám oly szúrósan szeme |
|
Most már előfordulhat (fordul is) |
sok kortársam ma van holnapra nincs: |
egy gondolat mely kezdődött haladt |
bennünk befejezetlenül marad |
|
És túl (?) következik a folytatás |
ha igaz ha nemcsak önáltatás |
bölcs bölcselők ezer okoskodó |
|
leszűrt bölcselme mit tamáskodó |
agyam naponként szíd vagy ünnepel – |
Mert már valóban itt érzem közel |
|
|
Kétféle idő
Igaza van az időnek igaza van |
elfogadom eztán panasztalan: |
csontig maró szél hóviharral |
bőrt-égető forróság nyári nappal |
|
De nem az az idő mely pusztít vagy simogat |
nem amely kívül kedvel vagy riogat |
mely házat építtet s nyújt még sereg- |
|
Nem ez az idő – |
Csupán az számít ami benn |
csöndben munkál de szüntelen |
s csak metaforákban beszélek |
A Király-Idő mindenekfölött való |
még a királyokon túl is való |
|
Tudja meg aki hallja olcsó szavaimat |
értelmüket fölfognia bármint szabad |
Játszom én is komolytalan |
rakosgatom össze gondtalan |
de az idő az igazi rám se hederít |
görgeti némán görgeti kerekeit |
|
|
Marad-e?
Csíny: hogy a valaholból valahogy ideszöktem |
csíny: hogy más szökevények szövevényébe keveredtem |
Tettem sok rosszat jót készülök mindent helyrerakni |
készülök visszaszökni s megint a valaholba bújni |
|
Kerekre tárt szemembe tömérdek ezt-azt befogadtam |
Eltűnnek-e ha már a nagy kalandon túljutottam? |
Marad-e sajgás bennem s marad-e hely hogy hol maradjon? |
Hol végződik a csíny? Vajon utánam hol marad nyom? |
|
|
A vége egy
Szegény szegénytársam megértem: |
időben akármerre s térben |
moccanjunk csak: a vége egy: |
|
Vigasztaljuk magunkat untig |
hetykén hősen borzongva csontig: |
és más a biztos pusztulás |
|
Szegénytársam nagyon siessünk |
bár egy rögöt odébb tehessünk |
|
|
Saját ügyem
Többször jut a halál eszembe: |
|
karéj-köre áll is körébem: |
|
hogy mindenkit tovább zavarjak |
vagy jószívvel még ott maradnak |
|
Hát hadd legyen végképp sajátom |
|
Rejthessem el mélyen magamba |
arcátlan egyszer föltakarja |
|
a lesben álló nagyvilágnak |
szemek csak szégyenemre várnak |
|
|
Kora tél
Nap süt nap éles mint a kés: |
De ha itt bent jár-kél szemem |
nyugodtan nyárnak vélhetem |
|
naptár… fák… már csak pár levél |
Ez a nyár – túl a hetvenen – |
ha volt alig volt úgy hiszem |
|
De ez az ősz se tél se lesz |
minek kell úgy rohannotok? |
|
Becsaptok? – rendben van: hagyom |
s nem bánom bármily hirtelen |
szakad rám rég-megírt telem |
|
|
Varjak
Varjak öreg-fakapu-nyikorgása |
(fenyegető tél-közel intés |
fáradt szívre éber legyintés) |
a kert fölötti kócos bukdosása |
|
Ez is már arról szól mint szinte minden |
az agy bár buzgón elterelné |
pironkodik jócskán rühellné |
de az tanyát ver erre-arra kinn-benn |
|
Hasra fekszem a heverő-terítő |
fülem is betömöm: ne várjon |
kül-zajt csak mit vérem kelt a keringő |
|
Hideg van: didereg riad a fül szem |
meg kell szoknom kellő időben |
Varjak varjak a levegőben |
Nem látni és nem hallani igyekszem |
|
|
Önámítva
Ó törvény törvény törvény! |
|
|
Ritkán
Csakhát ki ott megmerevül |
|
Tiszta tollal
A költészet kiszárad már belőlem |
a képzelet iramlik már előlem |
|
Leszek ami leszek: kishivatalnok |
(vagy úgy is hívhatnám: porszürke tollnok) |
|
„Az igazat mondd…” – Tenném én örömmel |
de a „valódi” elkapkodja zömmel |
|
s nem tudok gyűjteni annyi „valódit” |
amennyiből egy „igaz” kiadódik |
|
Megromlottam – Ki hallgatásra szántan |
belényugodva kószál a világban |
|
előbb-utóbb elveszti ami szép volt |
pokollá süllyed ami egyszer ég volt – |
|
Nem is kívánok mást csak azt hogy egyszer |
magam-magam végképpen eleresszem |
|
és ami törve-zúzva nagy halomban |
bennem hever azt boldogan kidobjam |
|
és tiszta szókat írva tiszta tollal |
kössek igaz békét igaz papírral |
|
|
Esemény és emlék
Ez is fogant született nőtt s kimúlt |
ez a szép este is: nem dugható el |
ezért elő se szedhető megint |
ha megkívánom ha nagyon szeretném |
Holott az összes résztvevője mindent |
odadna újra akkor is csupán |
napszítta vértelen fénykép lehetne |
silányabb sokkal mérhetetlenül |
annál az apró semmi eseménynél |
hogy közben egy ceruza-hegy kitört |
|
Ötven és másik ötven
Ha szépet tudnék írni jót |
De így – csak szégyellem magam |
hogy tisztelegnek s annyian |
|
Egy vigasztal: szűk ötven év |
s ember ha tíz-húsz tudja még |
hogy éltem s írtam (meglehet: |
|
Majd másik ötven év s nevem |
elsüllyed végképp jeltelen |
s elő csak az kaparja már |
ki szükségből kiváncsi rám |
|
|
Légy
Agyoncsapom |
Meleg megint a nap |
Kibújt a zugból s egyre boldogabb |
De ingerel hogy itt-ott rám repül |
Ő légyként: légy én ember: emberül |
|
Nyárdélutáni dörmögés
Gyökerük van ezeknek a nyárdélutáni zajoknak. Számomra mégis fölszakított hínárok a levegő víz-tükrén. Kutyaugatás, kakaskukorékolás, autózúgás, női beszéd, gyermeknevetés. Olyan hínár-fonadékok, amik aztán eltűnnek, s más változatban fölbukkannak ismét.
Olyan hínár-fonadékok is, amik szárnyakat kapnak és a magasba emelkednek. Föl, egyre följebb, s beleolvadnak a kékségbe: s viszik a híreket a Kozmoszba rólunk, erről a júliusi délutánról, innét a Tó mellől, innét a hegy alól.
Dörmögök magamban. Nincs kivel szót váltanom, de nem akarok kimaradni én sem. Érzékeljenek engem is a Kozmosz antennái. Érzékeljék például azt, hogy körülvéve emberekkel, mennyire egyedül vagyok. Hogy az időtér sivatagának kellős közepén didergek. Hogy gyarmati bennszülött szintjén sem beszélem a gyarmatosító világ nyelvét. Hogy nekem más a csönd, mint nekik. Más a fa, a napsugár, a víz, a föld, a felhők. S ha kimondanám nevüket, nem tudnák, hogy miről beszélek; ha meg azok beszélnek róluk, képtelen vagyok azonosítani őket.
Azt sem értenék, ha a falu két egyetemére küldeném őket: a temetőbe és a rétre. Pedig ezekben mindennél többet lehet tanulni.
S a legfontosabbakról: az életről és a halálról.
|
Terjeszkedik a sivatag
A fülekben beépített magnetofonok |
a szemekben beépített televízió-képcsövek |
kívülről idegen szándék szerint |
|
S az agy tisztes feladata |
hogy tudniillik egyebek között |
elfogadja s a maga kincsévé tegye: |
készáru-raktározássá silányult |
|
nem tudni kinek kedvére javára |
jön-megy az áru betáplált program szerint |
s kör-körösen terjeszkedik a sivatag |
|
|
Belül ég
Elásni nem elég vízbe hajítani sem |
szétszedni szálkákra darabkákra kevés |
agyonmorzsolni vagy bármi más |
megszabadulni tőlük nem elég |
mivelhogy vizen át földszagon át |
agyonmorzsolt csöpp szálkákon darabkákon át |
még mindig orrunkba szivárog egy-egy ismerős |
illat ami fontos volt valaha |
|
És nemcsak a valódi tűz mikor izzó ágakból és gallyakból |
följebbre csap a láng fejünknél |
mutatva szemünknek hogy hamu lesz |
amit markoltunk kevéssel előbb |
|
aminek forrósága van csak |
már-már alighogy elviselhetően |
|
|
Már heten mint a gonoszok
Leszek falevél
Lehet hogy reggel térdig letűrt harisnya lesz a lábamon |
hogy tízéves gyereknek menhely-kabát lóg hátamon |
s egy boltosnál kivel szívesen nem találkozom |
nagy ívben átmegyek a másik járdára és ott folytatom |
|
Ha nagyon-nagyon akarom lehet hogy pont így megvalósul |
és nem is lesz csoda hogy hatvan évem meghiúsul |
Száz év kétszáz ha senki de senki nem jöhet tanúmul |
leszek falevél melyet a szél ahogy kedve tartja úgy fúj |
|
|
Anyám öle
Akkor is jó volt menedéknek… |
De a kicsi test kicsi lélek |
(mert kicsit tudott fájni is csak) |
nem vélte túl-kívánatosnak |
|
Most a romló test s a világnyi |
lélek – tudván szorozva fájni – |
s majd belehal mert nem találja |
|
Kölyöknek fél-fölöslegesség |
öregnek már nincs-párja mentség |
hiszen fejét belé ha rejti |
a halált is nyilván felejti |
|
|
A hetedik unoka
Már heten mint a gonoszok… |
|
Pedig mind a hét fényes angyal |
ez a most-jött hetedik is |
|
Még nem foghattuk meg kezét |
nem simíthattuk meg haját |
nem nyomhattuk arcához arcunk |
hozzánk is jött de messze tőlünk |
|
Együtt félrajnál több gyerek |
Két öreg fát jól körbefognak |
körbefognak s holott óvóan |
előbb-utóbb baj lesz belőle |
|
a két öreg fát körbefogják |
mind szorosabban bár szeretve |
de kíméletlen élni-vággyal |
|
Két öregnek vérünk veszik |
kiszikkasztván szelekbe löknek |
bennük belőlünk nem marad |
csak olykor egy-egy tompa sajgás |
|
|
Újszülött
Apró öböl s talán az óceán |
készül belé – – Még azt se tudja hogy |
„Cogito ergo sum” akkor bizony |
mert hogy gondolkodik háromnapos |
fejével ez alig képzelhető |
Viszont ha ő esetleg az előbbi |
Descartes-i tétel értelmében a |
maga számára nincs is: mi akik |
kívülről észleljük mi esküvel |
állítjuk hogy van s legalább olyan |
valósággal mint mi gondolkodók |
Tehát van van akármilyen kicsi |
A bibliai mustármag nyomán |
képzeljük el jövő sorsát hogy a |
picinyke magból is miként lehet |
hatalmas ízelt lény amelyben |
ezer alakban ő is benne lesz |
s tőle is mássá válik a világ |
|
A kint s a bent
Játszom mesélek pajtásuk gyerek |
vagyok –: lám ők annak tekintenek |
|
S ha rámkerül a sor valamiben |
elvárják hogy hűséggel megtegyem |
|
S én vállalom a rámrótt szerepet |
beszélek bújok dörgök remegek |
|
S tologatom a kis meccs-bokszokat |
még tutulok is hozzá nagyokat |
|
„Boldog idill” – sóhajt föl aki néz |
„Milyen kedves eggyé-ölelkezés!” |
|
„Milyen meg-nem-támadható világ |
önnön rendjébe burkolt tarkaság!” – |
|
S közben a látványos látvány mögül |
hűvös szél indul s fog lassan körül |
|
Mert arra nincsen senkinek szeme |
hogy csak egy gépnek pördül kereke |
|
hogy tündöklő s roppant csalás folyik: |
a kint s a bent semmit se változik |
|
|
Összekulcsolódva
Valahol nyilván följegyezve már |
az a nap az az óra az a perc |
mikor majd egyikünk… (vagy ő? vagy én?) |
találgatom – semmi értelme sincs – |
De ki lehetne védeni talán |
ha összekulcsolódva szorosan |
nem engednénk el egymást pillanatra sem |
s a Végrehajtó mindkettőnket együtt |
|
Nővérem és húgom
Előre nézek: „…háta még eltakarja a halált…” |
hátra: roppant játszóterekre enged |
|
anyám rendelkezett így odaátról |
|
kendőbe csavarva a vetett ágy |
végén a dunyhát ahogy szokta régen |
biztos melegben érezném magam |
|
|
Mi volt találkoznom vele?
ha tévedt szálka beszalad |
és egész testem gyújtja rám |
|
s a vér rajtam kívül kering |
|
Így történik míg számvetést |
készítek: mit kaptam s kapott |
|
S nézem magam: szép tévedés |
vagy kétes játék kezdete: |
mi volt találkoznom vele? |
|
|
Egy szépséghez
hogy kívánnék csak állni ellene |
s toporzékolna bár aprócska szelleme |
akkor is míg erőmből tellene |
hogy arcom minden sárt felejtene |
|
|
Csak ennyi
szívem oly döngve dobbant |
|
|
Szemmel sem
Kihűl lenyugszik a háborgás a szívben |
Az elválások – „Távol a szemtől távol a szívtől” – |
valami súlyos hosszú tapasztalás igaz összegezése |
S mert igaz: fáj is ámbár nincs joga |
Messziről is lehet egyszerre lépni |
a mezitlábak nesze is összefűzhető |
még félvilágnyi űrön át is |
mint ahogy két egybefonódó test között is lehet Kínai Nagy Fal |
egyszer csak férccé vékonyul |
és gyönge érintésre is kettészakad |
Ó minek lett így? Forog forog a föld |
ismeretlenné teszik a volt ismerőst |
s a közbe-fújdogáló hűs szelektől |
És én/mi tüskések leszünk |
magunkat szurkáljuk ha moccanunk |
hát holtra-fáradtan megállunk |
nem merjük szemmel sem keresni egymást |
|
Illannak ki
Mint aki előtt keresztutca-sarkon |
sorra eltűnnek kik után sietve |
iparkodott hogy még elérje őket |
mert nem maradt csak egy-egy szoknya-csík |
egy-egy kemény lábszár búcsúztatónak |
és tudja már hogy soha sem jut el |
a sarkig hogy visszatarthassa őket: |
|
úgy illannak ki rokkant életemből |
kedves legkedvesebb barátaim |
s főként a nők a drága drága nők |
|
|
Egy szerelem története
hányfajta is volt? hányfajta összevillanó szem? |
közeledés: vad? cifra? egyszerű? |
hányfajta érintés: kezek? |
ujjak? arcok? (a test bármely pontja a másik |
bármely pontjához) hány meg hány félő szűkölő |
próbálkozás: olykor kívánt sőt áhított vagy csak eltűrt? |
és hely hányfajta: szénaboglya? erdő? |
hivatal? vendégágy? riadozó? nyugodt? |
s hányfajta ölelés mikor már elszakadt a gát? |
hányfajta hörgés? szusszantás? sikoly? |
hányfajta ösztönös fortély a kéjt növesztő helyzetekben? |
hányfajta zümmögő harmónia? (boldogság talán?) |
hányfajta durcás indulat? már-már széjjelfoszló kötés? |
sőt undor? sőt önköpködés a választás miatt? – |
|
de mennyivel többfajta hála volt |
majdnem sírós leboruló lábcsókoló: |
élet tehát a legszebb értelemben |
|
|
Kárunkra vagy javunkra
A töltésen belül a partszél jó hogy más lett egészen: |
nincs mihez viszonyítanom tömérdek veszteségem |
A rámpa túlsó oldaláról hol a fehér homok? |
Hol csattognak bokáig-térdig vízben a mosó asszonyok? |
Hol metszenek ki hófehér négyszögeket a libarágott |
zöld gyepből a száradni tett lepedők és egyéb ruhák ott? |
Nemrég hogy arra jártam kapkodva kószáltam kutattam |
nem ami volt hanem ameddig eljutottam |
A réteges időt ami rakódva réteges időre |
a homokot füzek sűrű bozótjával benőtte |
Mikor? Nem voltam itt sokáig hát nem tudhatom |
Tavaszról tavaszra lassan történhetett azt gondolom |
E tájba ismét én már nem nőhetek soha bele |
Hanyag voltam: évtizedek múltak s nem törődtem vele |
Most oktalanság lenne tőle de tőlem is ugyancsak |
elvárnunk hogy ő visszakanyarodjék vagy én előre hajtsak |
Azt tehetem tehát csupán hogy mint vándorló idegen |
végigjárok kiváncsian mint ismeretlen szigeten |
s elviselem hogy mint mély és nem azonosítható |
sajgás végignyilall rajtam valami mindig fájható |
valami élesen erőszakos amit csitítni képtelenség |
de megtudom belőle mi a reménytelenség |
a töltésen belül s a világon mindenfele |
hogy még a gyémántkő… az is bár volna elég ereje |
s egyáltalán: minden ami földön vagy égen létezik |
kárunkra vagy javunkra örökké változik |
hogy mi is szerencsére s akárhogy kísérletezünk |
az előző perccel se többé már azzal sem rendelkezünk |
|
Fényképek a falon
Három lányom gyerekkorukban |
Picasso arca egy lapból kivágva |
az isenheimi Grünewald-oltár corpusa |
s az oltárképből néhány kéz meg ujj |
unokáim mind a hét együtt és külön |
anyám apám nálam fiatalabban |
Tandori Szpérója Szent Katalin |
(múlt századi litográfia-levlap) |
a Várakozó (könyöklő nő) órómai |
szobor fotója Ronsard sírja Tours mellett |
lent a te képed negyven év előttről |
és sajgó sajgó fájdalom a szívben |
|
Kedvemre s nélkülem
Úgy születnek kedvemre s nélkülem |
|
Keresem magam késve bennük |
melyek egy-egy öl melegéből |
nőttek ki váltak érzékelhetővé |
|
|
SOS-t jelez
A könyvek s a tapasztalat |
|
megtanított: mi jó mi rossz |
Jövőm kihúznom nem kellett kalap |
(bár a véletlen is lehet csodálatos) |
|
Sorsom nem óvták más kezek |
|
még megértést sem kértem én |
ha voltam: voltam ki nem érzeleg |
s bőrön belül fakadt olykor piros remény |
|
Most futnék már mindenkihez: |
|
segítsen hogyha módja van |
A testem lelkem SOS-t jelez |
meleg karok között didergek egymagam |
|
|
Elmélkedés egy Illyés-dedikáció fölött
Ahogy az arca se a teste se |
a szavak gránitbástyaképpen |
|
|
Lett ideje
Rónay Györgynek, akit ma is gyászolok
|
Csillagok, titeket se tudtalak. |
Véga, Aldebárán, s hány mennyei virág! |
– Ne félj, lesz majd időd megtanulni, hanyatt |
fekve, ezt az egész égi botanikát. |
(Rónay György: Csillagok)
|
Pedig sokat tudott: a lélek ezer recéje-ránca |
éles-szelíd szemének magát készségesen kitárta |
S oly biztonsággal mozgott a gyűrt titkok között |
mint aki mindegyikkel szövetséget kötött |
|
Tudta a nőt a gyermeket az anyát apát a barátot |
a jó- és rosszindulatok gubancaiba is belátott |
tudta az örömöt a szenvedést az emberi |
gonoszságot (de ezt nem tudta megérteni) |
|
Nagyon sokat tudott: tudta a földi másegyébek |
törvényeit és mindenekfölött tudta a szépet |
mely annyiféleképpen föltündökölt előtte s annyiszor |
mint vers virág zene víz arc ház kép szobor |
|
Sokat tudott sokat nem A csillagokat például sose tudta |
Nyugton tekintett mégis idegen otthonukba |
Hitte: lesz ideje elég hogyha már fekszik hanyatt |
lesz megtanulni ideje őket is a csillagokat – |
|
Ó Véga ó Aldebárán s más csillagok (égi virágok) |
most már hanyatt fekszik közelről néz s régóta rátok |
most már titeket is nem-ismerősök megtanult |
Panasza nincs már csak nekünk hogy végképp odamúlt |
|
|
Vészi Endre meghalt 1987. július 9-én
Árvai nincs többé. Pár szó és medribe roskadt |
|
egy szép híd, boldog kapcsa sok Árvainak. |
Bandi, mi történt ott és itt? Várjunk türelemmel: |
|
nem sok idő kell már, s újra veled lehetek. |
Fény voltál, szíved zengett, ez a drága, meleg szív, |
|
tompa kolomp kong most, kong szomorú helyükön. |
Bandi, ha van tükör ott, pislants bele, lesd ki előre |
|
mit tett rajtad a sír. (Rajtam is azt teszi majd). |
|
Hetvenöt
Weöres Sándornak születésnapjára – könyörögve érte és hozzá
test a testet aki sohasem élt |
|
csalták fény-árnyas fellegek |
közé de benned megpihenhetett |
|
jó rossz hozzá sehogy se fért |
|
mért lettél magadhoz gonosz? |
|
test a testet aki sohasem élt |
|
engedd megint a régi áradó csodát |
|
nem érdemel ilyent s épp tőled semmiképp |
nem érdemli magán maga fölött ítéletét: |
|
|
Túl már
Galsai Pongrác után nagyon nehéz szívvel
Túl már… Most minden rejtély kiderült |
amit hittél a Másvilág körül |
Ha nincs – ugy vélted – hát megszűnsz te is |
ha meg van akkor baj számodra nincs |
Merthát te… Mégiscsak segíts nekem: |
sóhajtsak érted: „Édes Istenem”? |
S kérjem kegyét? (Meg-megbántottad őt) |
Vagy épp nevessem ki a temetőt |
hisz úgyse bír csinálni mást veled |
mint elfogadni tárgy-lett testedet |
majd széjjelrágni úgy hogy nem marad |
belőled csak csont s egypár szőr-pamat? – |
Most majd búcsúztatnak szónoklatok |
ha hallgatod röhögsz rajtuk nagyot: |
(Élőként így kevés értő dicsért |
hogy meghaltál dicsérnek mindenért –) |
Bennem megint űrebbé vált az űr |
kegyetlen fájás fáj kegyetlenül: |
száz- és százezren birkóztak vele |
akadt-e már a sok-sok némelye |
ki elfogadta azt hogy van hogy élt |
s egyszercsak nincs nincs – végleg végetért? – |
Hősködni hogy „Legvégső percemig!” |
hogy „Míg erőmből egy betű telik!” |
Ó nem! – Hisz épp elég nagy hősködés |
hogy tudván mind nem vágsz magadba kést |
csak vársz s teszed híven amit a nap |
szeszélye zord napiparancsba ad – |
Barátom Jóbarátom merre jársz? |
Szájam körül mélyebbé nőtt a ránc |
még gyakrabban tűnődőm el: mi ez? |
miért e tarka cécó és mihez? |
|
Akarom
jöjjön vissza harmincegynéhány évnyi messzeségből |
Nem a fantázia köd-lova hátán |
hanem tárgyaival élőivel levegőjével mindenével egyben |
s főként azzal a fuldokló |
végülis harsány kacajra fakadt |
múlás idő felejtés más ilyen – |
|
mozoghasson tetszés szerint a múltban |
amaz egyetlen zajgó délutánba |
|
|
|