Elvesző kert

 

 

 

 

Egynyári virág

Egyetlen nyár az egynyári virágnak: teljes virágöltő.

Nem bírok soha társa lenni. Semmiképp se bírok májusban, júniusban például, amikor ő tíz, tizenöt vagy húszéves hévvel szomjúsággal és éhséggel él.

Csak izgatottan figyelhetem, talán kicsit gyanakodva, olykor elérzékenyülten s emlékezőn: min jutott túl, min van még innen, s hol áll egyáltalában.

Esetleg kiszámíthatnám azt a szeptemberi vagy októberi napot, amikor egykorúvá válunk. Csak villanásnyira. Elmegy mellettem, de pillanatra szinkronba kerülünk.

Aztán már csak utána nézhetek, csak tisztelhetem, ha éppen elfog a jámborság és a kegyelet. Mert menthetetlenül elébem öregszik.

S lesz számomra aggastyán, talán soha-meg-nem-tudható tudások tudója.

Lesz végül kerek életű halott, amit én magamnak csak szorongva remélhetek.

 

 

 

Rózsák

Le kell vágni szépen
megtisztogatni kellőképpen
majd színben összekombinálni
megfelelő vázát találni
vázába vizet önteni
a vízbe sót is hinteni
a csokrot vízbe rakni
asztalon mutogatni
szármetszés vízcsere
ellenére is nyugodni bele
hogy néhány napra rá
kukába kerül a csoda-virág –
– A rózsatő és a szemét-edény
közt egyszerűbb utat is tudok én

 

 

 

Elvesző kert

Sorokban belém vonulnak a tőkék
a fák a ribiszkebokrok szamócák
csak a talajuk változik meg
válik mozdíthatóvá
De az én dolgom nehezül
rám bízatik őrzésük hirdetésük
Mert gödrök falak űzik őket
s mit tehetnek? illa berek – –
Mesének maradnak a szájakon:
idézhető emlék-kulisszák
bennem túlélő létezők
akármikor leírhatók
akik közé bízvást bejárhatok
lesz kiirtandó gyom mint azelőtt
lesz pár tő ibolya mint azelőtt
ilyen-olyan gyümölcs mint azelőtt
gyep s árnyék heverni mint azelőtt
s példa példa példa mint azelőtt

 

 

 

Növények

Mostanában kellene éjszakánkint
kimenni közéjük a kertbe
figyelni és tanulni tőlük
hogyan készülnek föl a télre
szűnik meg egymással csatájuk
búcsúznak bölcsen nyugalommal:
mert nyilván tudnak némi hasznos
tudnivalót ez alkalomra
mert vagyok én is tél felé menendő
mert felém is a tél jövendő
és összekeveredve jócskán
csak kapkodok mit is csináljak

 

 

 

Látogatóban

Rég nem látott a kert.
Zavartan és vidáman
neszez a félrevert
január alkonyában.
A szelid bágyadást
volt még figyelni kedvem,
de a nagy pusztulást
azt inkább elkerültem.
A készre jönni jobb,
sírhoz, nem betegágyhoz:
a mindig-új titok
szárán kinyílt virághoz.
Világos ablakok, –
ha valaki kinézne,
hogy a fogam vacog,
nem venné azt sem észre.

 

 

 

Egy kődarabhoz

Legmélyebben az őszinte anyag törvényei szerint, a testem alján éppúgy létező kvark-világ törvényei szerint. –

Az ész bennem sem igazítja, az ész benne sem igazítja.

De gyönge eltérítő úgyis: ha igazítaná, se lenne fontos.

Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

Kődarabokat mindenütt találok, mint ezt is itt a kerti pad tövében.

Ez meg az éden közepe, ha épp úgy akarom, mert a kő méltóságos-egy valóság.

Méltóságos, hatalmas, birodalom-rangú, számlálhatatlan árnyalattal, sok-bokrú hierarchiával.

És tőle lefelé még mennyi minden, és tőle fölfelé még mennyi minden!

Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

Felhők, ónszürke hófelhők, pilléző pelyhek, ropogó fehérség, fák és a szemem, a szemem… Üvegtest, lencse, csarnok, szaruhártya.

Kődarab itt a kerti pad tövében. Az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

De millió-fényév-messziről jön egy sugár –, az is az Éden.

De talpamra csöpp sár ragadt –, az is az Éden.

Nagy-nagy tanár e kis darab kő: érdemes volt figyelni rá.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]