Nikla, november, 1820 után

Pár borjat… valahány göbölyt… Megsántult a deres… Holnap a méheket…   Szél dűtötte a nagy kazalt… Pénz Sopronba… levél… Toncsi… komisz kölyök…   Doh-szag nyom, csupa víz a fal… Lassan fejteni kell, nem muzsikál a must…   Pattan széjjel a homlokom… Borzongok… szenelőm… rándul a gyertyaláng…   Gyertyák… Zsuzska… zörög, zörög… Ember senki… vad éj… s reggel is: ökrök és   fák, rét, marcona sár-magány. Társam bükkfa-kupám: enyhület, égi szárny;   talpam: tüskökön és gyalog. – Hős múlt, legmagasabb menny, zenit és nadír:   agyváz… Kölcsey!?… Mégis én!… Borzongok, keserű gőz lepi bé agyam,   borzongok, de a toll receg:   „Elröpültél már szeretett ifjúság!   Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.   A vidám orcát halovány hidegség   Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.” Lám-é! négy kicsi sor, ennyire futja csak.   Szél szaggatja az ablakot. Vinnyog kint a csupált gesztenye és dió.   Borzongok… szenelőm alél. Jobb lesz – rajban a rém! – bújnom az ágyba már.