Szövegek

 

 

 

 

Világ-vers

Vonakodnak nem tolakodnak
vonakodnak és tanakodnak
A fejből szét az idegekbe
alig a szájba vagy a nyelvre
Költemény? – amit a világ ír
nyelem be testem csatornáin
Nem én terelek rendbe szókat
izgatónak vagy nyugtatónak
közlőnek figyelmeztetőnek
– én csak kószálni látom őket
s kis vendégváró csapatokba
verődni olykor lopakodva
hogy a világ-vers méltóképpen
fogadtassék a hús ölében

 

 

 

Én Noé-bárkám

Vers én Noé-bárkám a mulandóság
özönvizében melybe nem minden élőből
s minden testből mindenből kettőt-kettőt
viszek be hanem egyet-egyet vagy legalább
szeretnék például a gyerekkori szomszéd
hülye Pistát vagy Misit ifjúságom
falusi társát lányokat kikkel nem is beszéltem
s persze a rokonság nagy részét (nyilván az én kis nyájam is)
meg azt az idegen olasz urat ki csomagom
a vonaton föltette a tartóba és néhány kutyát
szobát könyvet útrészletet szagot
ételt ruhát –
ételt ruhát – Vers aztán hadd kerengjünk
én nem küldök galambokat nem érdekel az Ararát
mert ez a Noé-bárka végül is
nem ment át senkit semmit a mulandóság özönvizén
legfeljebb hajókáztat egy kicsit vigasztal
olyan reményeket táplál bennem miknek nem is hiszek
aztán elsüllyed mindenestül nyomtalan

 

 

 

Hírhozó is kell

 
nemcsak áldozat
Csatázva az ólomláb a zuhanni
kívánó test és lélek ellen
a kínálkozó béke ellen
a gyógyulás a gyógyszer ellen
megfordulni és visszajönni
és elmesélni és tovább-csinálni
minek már majd pont volt a végén
csikorgó foggal üresen
De hírhozó is kell – –

 

 

 

Újévre

Legalább pár sor, hogyha több nem,
ezerkilencszázhetvenötben.
Nem leszek meddő az idén sem,
ringatózhassam a reményben.
Írni, megírni újra, egyre:
nem fogy az anyag kevesebbre.
Fölösleges (vissza, előre)
egyetlen sor se lesz belőle.
A felnövekvő nagy toronyban
még a törött tégla is ott van.
Tanulsága a ferde csonknak
az egyenes egészbe olvad.
Ezerkilencszázhetvenötben
jár nap, felhő, villám fölöttem.
Legalább pár sort öncsalásra,
hogyha végképp nem futja másra!

 

 

 

De hogyha

Hegyek közti mennydörgés bennem
másnak tán verébcsipogás –
Kell-e a sorssal ölre mennem
s kinek jó ilyen lobogás?
De hogyha echós völgybe hullik?
ha sziklát zúdító kavics?
finom dobhártyás fülbe hallik?
anyanyelvén szól másnak is?
Jobb lenne vállrándítva hagynom:
múljék el szótlan ami jön?
De hát ha ebből kell fakadjon
másoknak is nyugvás öröm!

 

 

 

„A századokat számlálja…”

Csokonai szellemének

 
Játék, játék, – rémítő és vidító!
Csokonai – Attila, József – Endre,
Petőfi – Mihály, Vörösmarty – Sándor,
Ady – Bálint vagy épp: Janus – Balassa
és mások, mások annyian! Nevük
keverhetnénk így, úgy –:
keverhetnénk így, úgy –: egy-sok, sok-egy
személy ez mind. Eljönnek, jöttek is
félezred vagy alig hetven vagy épp
kétszáz éve. Tudjuk külön nevük,
olvassuk híven, olykor ünnepeljük,
vagy nem olvassuk, inkább ünnepeljük,
akárhogy is: csak-eggyel nem lehet
dolgunk; itt nincs harminckét, nincs huszonhat,
nincs negyvenkét éves, nincs ötvenöt,
nincs szőke, barna; ide- vagy oda-
valósi –, itt van: egyetlen, hatalmas
magyar költő, ki meglett valaha,
ki alszik, és ha szükséges, fölébred,
fölébred harminckettő vagy huszonhat
vagy harmincnyolc vagy akármennyi évre,
hol szőkén, hol barnán, hol itt, hol ott,
megnézi, amit éppen nézni kell,
elmondja, amit éppen mondani,
villámlik, szenved, üt, töri magát,
olykor beléhal: – nézni sose könnyű,
hűségesen beszélni sose könnyű –,
de néha túl is lép az iszonyon,
mosolyog és nevet és hahotázik,
ahogyan például Vitéz csinálta,
aki kétszáz éve rendeltetett
ébredni, s mindennek jött, mint a másik,
ki Vitézt ébresztette – új Vitéz –,
ahogyan például Vitéz csinálta,
ki szintén zajgott, fénylett, elborult,
hadakozott, mosolygott, hahotázott,
dalolt, dalolt – és végre belehalt,
Vitéz, a gazdag-arcú egyik arca. – –

 

 

 

Régi költők

Mostanában szobámban forgolódnak:
leckét adnak a kései utódnak,
föl is mondatják, s tollukat hegyezve
érdemesítenek jó, rossz jegyekre.
„Ment-e előbbre a világ?…” Megérte
hogy a szép szóért annyian elégtek?
Leckéikre nem kéne-e helyette
beleröhögni a szellem-szemekbe:
menjenek gyermek-szórakoztatóknak –,
s fölcsapni inkább tökmag-árulónak?
Mert így az élhetetlen élhetetlent,
a díszbogyó csak díszbogyót teremhet.
S aminek zaklatóvá, kergetővé,
vagy válni illő volna jótevővé,
lesz legfeljebb csak tetszetős mutatvány
oktondi választásom tanusítván.
Kergesd ki őket! – uszulok magamra –
S lódulj utánuk – mondom még – a napra!
S ha kint vagy: bukfencet hányj, vagy csak éppen
üvölts, futkározz buzgalmad hevében
a kutyák példájára, s rá se ránts a
komolykodó, aggályos oktatásra!

 

 

 

Szövegek

Éjszaka ébredés nyitott szem
valami könyvet kéne fogni
meggyújtani a villanyt
Valami könyvet? Csak szöveg
szavak nyelvtan poétika
szöveg szöveg szövegelés
szavak nyelvtan – ésígytovább
Sötétség csönd test-szag és ágy-szag
a paplan más-más érintése
bútor-roppanás kidugott
lábujjak hűs bizsergés
Szöveg szöveg szöveg ez is
érzékeim nekieresztem
olvasok merő-izgalom
nem gyújtom meg a villanyt

 

 

 

Egy elhanyagolt körtefára

Körtefa csináld
kedved szerint
kócold sűrűbbre
ágad-bogad
ne érdekeljen
mennyit teremsz
nagyobb öröm lesz
láthatni majd
hogy öntörvényed
vezet csupán
nagyobb öröm lesz
tudhatni majd
hogy ajándékot
nem sarcot adsz

 

 

 

Martyn Ferenc: Paprikák. Tusrajz

Három rajz a Paprika Anatómiá-ból
Három fölnyitott paprika három halott paprika
három paprika-tetem
három élőlény három emberi lény
három emberen-túli lény
A három páratlan szám – három közül egy mindig pártalan
az egyik paprika pártalan gubbad szomorú
a másik két paprika csonkoltan fölhasítva is
nagy kedvében szilajkodik szédülve harapdálja egymást
két szerelmes párzik dühödten vörösödik a fekete
sej-haj a hím here-rózsája gyönyörűen gömbölyödik
borzolódnak a fehér mag-lemezkék
a nő meg dús hasába várja…
Három paprika – három közül egy mindig pártalan
De a szentháromság is pártalan
és ez a három paprika talán
a paprika-atya a paprika-fiú és a paprika-szentlélek
egy paprika három személyben
és mennél hármabb annál egyebb
s lebegnek a paprika-égben – –
Három rajz a Paprika Anatómiá-ból

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]