Állomás
| Nagy idegenforgalmú városokban az állomás |
| közelében feliratos nyilak jelzik hogyan jutni oda |
| Egyre több a feliratos irányjelző utamban |
|
Az 57-ik előtt
| Még hány jön a nyárra november? |
| hány ünnepem ünnepelem benn? |
|
s víg ünnepeket? siratókat? |
|
múlatni, marasztani jókat? |
|
| Vágyam lassan csakis annyi: |
|
ami kölcsönképpen enyém lett |
|
s gyereket, testvért, feleséget; |
|
| gyászdob-hang árnya kövesse, |
|
úgy nézzen akárki utánam, |
|
| mint ott néz arra, ki szürkén |
| általvillan szeme tükrén, |
|
s már nincs, eltűnt, nem is emlék, |
|
mert árad az, árad az új nép. |
|
|
Megélni
| Magam szokásait ember szokásait |
| de unom de vágyom mások szokásait: |
| jól esne mondjuk ha mint ott az akácfát |
| a csípős böjti szél ágaim cibálná |
| jól esne mondjuk vadgalambként repülni |
| s a tévéantenna hegyére felülni |
| pókként fonalakkal beszőni a nyugodt |
| polc mögött rejtező mindig sötét zugot |
| megélni megélni nemcsak beleélni |
| s ha másképp nem menne örökre cserélni |
|
Ambivalencia
| Természetes mozdulataim termé- |
| szetes reakcióim szerint e csaknem |
| hatvan esztendő folyamán most igen |
| szomorúnak kellene lennem titkon el- |
| gyászolnom a végképp vagy ideiglenes |
| hatállyal hervadókat Teszem én és nem is |
| esik nehezemre az általános |
| gyász épp ellenkezőleg az ilyes- |
| mi módot ad romantikus-patetikus- |
| teátrális viselkedésre ami min- |
| dig növeli az ember önbizalmát |
| hisz végtére a koporsó is pódium |
|
| Csak ne bohóckodnának sárga és |
| kis állatok tehetetlen falevelek |
| illanva játszva ugrabugrán |
| illendően nehézkedő lábam előtt |
|
|
Nem küszködnék
| árulják el, mi módra haltak, |
|
| hogy míg sor nem kerül rám, |
| várhassak a végső napokra, |
|
| apasszam és eloltogassam, |
|
|
Közös bőrben is
| Melyik tér ki melyik küzd s győzetik le: |
|
| a küszöbön a hír át nem jöhet |
|
| hogy villanjon túl az egen |
| közös bőrben is örök rejteken |
|
|
Emlékezik
| szakadék nincs és nincs orom |
| mégis meg-megbillen fejem |
| valamit egyszer megtanult |
| s ha simán lépked is a láb |
| s a rezzenetlen arc mögött |
|
Lázár feltámadása
| Még néhány perce aggok aggja |
| a fény a nappal újra új neki |
| „Űrben űr-ölben űr-zenében |
| puhaságban végtelenségben |
| felsőbb alsóbb forróbb erősebb |
| rendbe fogva törvénybe fogva |
| magam nélkül aprócska részként |
|
| szélektől szélekig többnyire szélen |
| a parancsért mások jajongtak |
| lebegés helyett botlani megyek |
|
|
Vedd azt is észre
| Magadra maradsz? Hogy maradnál? |
| Ahogyan máshoz te ragadtál, |
| úgy csökkent eddig is magányod. |
|
| Volt hang, ami az utca végén, |
| volt, ami házad keritésén, |
| szobád falainál megállott. |
|
| Bőrödig, belsőd bokrosáig, |
| alig néhány ért el odáig, |
| s oly gyorsan némává meredtek. |
|
| Kopott lemez: nehéz belátni, |
| hogy körbe pörzsölhet világnyi |
| törekvő láz: meghágy hidegnek. |
|
| Less gondosan, hogy meg ne tévedj: |
| ha pókszál nyúlik is kötésnek, |
| vedd azt is észre, azt is észre. |
|
| S higgadtan készülj (nem vagy első) |
| a tarthatatlanul közelgő, |
| végérvényes hideglelésre. |
|
|
Túl
|
gyűrött hajszálak szürke ég lucskos-pucér föld hullaházi test |
|
szóltak előbb most valahol gubbasztanak a madarak |
|
kevésbé tud magasra mászni a testlélek évente már |
|
a tápászkodás nem kecsegtető irtózat a tápászkodás: hogy |
| lesz kezdeni honnan újra a zuhanást a szürke lucskos… |
|
este a fejem tetején vállizmaimon mellboltom falán bezuhogott |
|
tócsa bennem tükörtócsa tócsatükör |
|
de bármi áll hajol fölötte és fölé felfalja és üres marad |
|
tócsatükör tükörtócsa rajztalan monotónia |
|
hátulról visszahívnám elölről visszahívnám: |
|
a fénylő élet két pajzsa között csattanjon széjjel a hólyaghomály |
|
Tágabb távlatokban
| Az anyag megmarad –, kérdés csupán, |
| hányféleképpen változik ruhám, |
| s tudja-e a silány ész konstatálni. |
| – Ügyet belőle dőreség csinálni. |
|
| Bennem is – széldomb? gyűjtemény vagyok? – |
| szétszedhetők-e az elem-tagok? |
| Egy szitkozódásnál, kellemkedésnél |
| kibújik-e, mi bújt gyökérzeténél? |
|
| Ó halhatatlanok, ó létezők, |
| nyilván csak a sosem-élt múlhatatlan. |
|
| tágasságánál tágabb távlatokban |
| mozoghatok-e (ha nem én, ha én)? |
| S oly mindegy, hogy miféle változatban. |
|
|
Körbe-körbe
| Ül otthon vagy fekszik könyv a kezében |
| esetleg toll s előtte kéziratpapír |
| s próbálja megérteni a legtucatabb |
| rejtélyeket mik éppen fojtogatják |
| például azt miért s miképp törvényszerű |
| hogy anyját apját elhagyván a gyermek |
| elmegy valakivel s lesz véle egy-test |
| egy-lélek s mondjuk anyjával kivel |
| egy-test volt valóban valamikor |
| kapcsolata úgyszólván semmivé lesz |
| s apjával akivel viszont talán |
| egy-lélek volt már többé nem bizalmas |
|
| És akkor hirtelen beléhasít: |
| tavaszodik megmozdult a világ |
| s ezerféle új-régi esemény |
| jelenség torlódik zuhog kereng |
| villog fán földön emberarcon állat- |
| testen égen s ő meg négy fal között – |
|
| Fölugrik hát hamarján és kilódul |
| kilódul nézni nézni nézni nézni |
| hallgatni ízlelni tapintani |
| szagolni füvet madarat virágot – |
| Ott aztán újra háborgatni kezdik |
| a félbehagyott gondolatok indul |
| haza folytatja őket |
és ez így megy |
| és körbe-körbe s újra és elölről |
| és tavasszal és télen nyáron ősszel |
|
|
Talán éppen
| leszállt leszállt minden közé |
| hogy így vagyunk hogy csak botorgunk |
| hogy sem az utat sem a célt |
|
| S én látok vattapuhaságot |
| kályhákat békét tarka-fényes |
|
| Talán éppen mert atomokra… |
|
|
Mint a csapat
| Ami először élni kezdett, |
| s ami kihuny majd valaha: |
| bennem van, bennem is a kezdet |
|
| Közhely –, így vagyok halhatatlan, |
| de ilyen rangot más nem ad: |
| egyenlő s felülmúlhatatlan, |
| mint a csapat, mint a csapat. |
|
|
Világ-vers
| Vonakodnak nem tolakodnak |
|
| A fejből szét az idegekbe |
| alig a szájba vagy a nyelvre |
|
| Költemény? – amit a világ ír |
| nyelem be testem csatornáin |
|
| Nem én terelek rendbe szókat |
| izgatónak vagy nyugtatónak |
|
| közlőnek figyelmeztetőnek |
| – én csak kószálni látom őket |
|
| s kis vendégváró csapatokba |
|
| hogy a világ-vers méltóképpen |
|
|
Én Noé-bárkám
| Vers én Noé-bárkám a mulandóság |
| özönvizében melybe nem minden élőből |
| s minden testből mindenből kettőt-kettőt |
| viszek be hanem egyet-egyet vagy legalább |
| szeretnék például a gyerekkori szomszéd |
| hülye Pistát vagy Misit ifjúságom |
| falusi társát lányokat kikkel nem is beszéltem |
| s persze a rokonság nagy részét (nyilván az én kis nyájam is) |
| meg azt az idegen olasz urat ki csomagom |
| a vonaton föltette a tartóba és néhány kutyát |
| szobát könyvet útrészletet szagot |
| ételt ruhát – |
Vers aztán hadd kerengjünk |
| én nem küldök galambokat nem érdekel az Ararát |
| mert ez a Noé-bárka végül is |
| nem ment át senkit semmit a mulandóság özönvizén |
| legfeljebb hajókáztat egy kicsit vigasztal |
| olyan reményeket táplál bennem miknek nem is hiszek |
| aztán elsüllyed mindenestül nyomtalan |
|
Hírhozó is kell
| Csatázva az ólomláb a zuhanni |
| kívánó test és lélek ellen |
| a gyógyulás a gyógyszer ellen |
| megfordulni és visszajönni |
| és elmesélni és tovább-csinálni |
| minek már majd pont volt a végén |
|
|
Újévre
| Legalább pár sor, hogyha több nem, |
| ezerkilencszázhetvenötben. |
| Nem leszek meddő az idén sem, |
| ringatózhassam a reményben. |
|
| Írni, megírni újra, egyre: |
| nem fogy az anyag kevesebbre. |
| Fölösleges (vissza, előre) |
| egyetlen sor se lesz belőle. |
|
| A felnövekvő nagy toronyban |
| még a törött tégla is ott van. |
| Tanulsága a ferde csonknak |
| az egyenes egészbe olvad. |
|
| Ezerkilencszázhetvenötben |
| jár nap, felhő, villám fölöttem. |
| Legalább pár sort öncsalásra, |
| hogyha végképp nem futja másra! |
|
|
De hogyha
| Hegyek közti mennydörgés bennem |
| másnak tán verébcsipogás – |
| Kell-e a sorssal ölre mennem |
| s kinek jó ilyen lobogás? |
|
| De hogyha echós völgybe hullik? |
| ha sziklát zúdító kavics? |
| finom dobhártyás fülbe hallik? |
| anyanyelvén szól másnak is? |
|
| Jobb lenne vállrándítva hagynom: |
| múljék el szótlan ami jön? |
| De hát ha ebből kell fakadjon |
| másoknak is nyugvás öröm! |
|
|
„A századokat számlálja…”
|
Csokonai szellemének
| Játék, játék, – rémítő és vidító! |
|
| Csokonai – Attila, József – Endre, |
| Petőfi – Mihály, Vörösmarty – Sándor, |
| Ady – Bálint vagy épp: Janus – Balassa |
| és mások, mások annyian! Nevük |
| keverhetnénk így, úgy –: |
egy-sok, sok-egy |
| személy ez mind. Eljönnek, jöttek is |
| félezred vagy alig hetven vagy épp |
| kétszáz éve. Tudjuk külön nevük, |
| olvassuk híven, olykor ünnepeljük, |
| vagy nem olvassuk, inkább ünnepeljük, |
| akárhogy is: csak-eggyel nem lehet |
| dolgunk; itt nincs harminckét, nincs huszonhat, |
| nincs negyvenkét éves, nincs ötvenöt, |
| nincs szőke, barna; ide- vagy oda- |
| valósi –, itt van: egyetlen, hatalmas |
| magyar költő, ki meglett valaha, |
| ki alszik, és ha szükséges, fölébred, |
| fölébred harminckettő vagy huszonhat |
| vagy harmincnyolc vagy akármennyi évre, |
| hol szőkén, hol barnán, hol itt, hol ott, |
| megnézi, amit éppen nézni kell, |
| elmondja, amit éppen mondani, |
| villámlik, szenved, üt, töri magát, |
| olykor beléhal: – nézni sose könnyű, |
| hűségesen beszélni sose könnyű –, |
| de néha túl is lép az iszonyon, |
| mosolyog és nevet és hahotázik, |
|
| ahogyan például Vitéz csinálta, |
| aki kétszáz éve rendeltetett |
| ébredni, s mindennek jött, mint a másik, |
| ki Vitézt ébresztette – új Vitéz –, |
| ahogyan például Vitéz csinálta, |
| ki szintén zajgott, fénylett, elborult, |
| hadakozott, mosolygott, hahotázott, |
| dalolt, dalolt – és végre belehalt, |
|
| Vitéz, a gazdag-arcú egyik arca. – – |
|
|
Régi költők
| Mostanában szobámban forgolódnak: |
| leckét adnak a kései utódnak, |
| föl is mondatják, s tollukat hegyezve |
| érdemesítenek jó, rossz jegyekre. |
| „Ment-e előbbre a világ?…” Megérte |
| hogy a szép szóért annyian elégtek? |
| Leckéikre nem kéne-e helyette |
| beleröhögni a szellem-szemekbe: |
| menjenek gyermek-szórakoztatóknak –, |
| s fölcsapni inkább tökmag-árulónak? |
| Mert így az élhetetlen élhetetlent, |
| a díszbogyó csak díszbogyót teremhet. |
| S aminek zaklatóvá, kergetővé, |
| vagy válni illő volna jótevővé, |
| lesz legfeljebb csak tetszetős mutatvány |
| oktondi választásom tanusítván. |
| Kergesd ki őket! – uszulok magamra – |
| S lódulj utánuk – mondom még – a napra! |
| S ha kint vagy: bukfencet hányj, vagy csak éppen |
| üvölts, futkározz buzgalmad hevében |
| a kutyák példájára, s rá se ránts a |
| komolykodó, aggályos oktatásra! |
|
Szövegek
| Éjszaka ébredés nyitott szem |
| valami könyvet kéne fogni |
| Valami könyvet? Csak szöveg |
| szavak nyelvtan – ésígytovább |
|
| Sötétség csönd test-szag és ágy-szag |
| a paplan más-más érintése |
| Szöveg szöveg szöveg ez is |
| nem gyújtom meg a villanyt |
|
|
Egy elhanyagolt körtefára
Martyn Ferenc: Paprikák. Tusrajz
| Három rajz a Paprika Anatómiá-ból |
|
| Három fölnyitott paprika három halott paprika |
| három élőlény három emberi lény |
|
| A három páratlan szám – három közül egy mindig pártalan |
| az egyik paprika pártalan gubbad szomorú |
| a másik két paprika csonkoltan fölhasítva is |
| nagy kedvében szilajkodik szédülve harapdálja egymást |
| két szerelmes párzik dühödten vörösödik a fekete |
| sej-haj a hím here-rózsája gyönyörűen gömbölyödik |
| borzolódnak a fehér mag-lemezkék |
| a nő meg dús hasába várja… |
|
| Három paprika – három közül egy mindig pártalan |
| De a szentháromság is pártalan |
| és ez a három paprika talán |
| a paprika-atya a paprika-fiú és a paprika-szentlélek |
| egy paprika három személyben |
| és mennél hármabb annál egyebb |
| s lebegnek a paprika-égben – – |
|
| Három rajz a Paprika Anatómiá-ból |
|
|
Világ körüli utazás
| egyik karótól másik karóig |
| és mindegyiknél meg-megállva |
| mindegyiket elnézve hosszan |
| megtapogatva meghallgatva: |
|
Rom és rét
|
Ezek a halott romok itt öt-hatszázévesek.
Ez az élő rét egy-nyári, két-nyári, legfeljebb egy-két-nyári.
Amikor hajdanában éltek még e romok: erőd-templom voltak, zömök kerítés-bástya és kisded lelkész-lak.
A vaskos falak között öröm, gyász, hála, szorongás, szenvedély kavargott, izzott, hujjázott, fuldokolt.
Lőrések hunyorognak a július-délutáni nap-özön kíméletlenségében, a szentegyház piros-vörös téglái-kövei között. Katonák is tanyáztak itt valamikor vagy civil fegyverforgatók. Védekeztek és védelmeztek, s nyilván ettek-ittak, köpködtek, káromkodtak, sőt szeretkeztek is, ha éppen úgy adódott.
A templom-hajó viharvert gálya a rét-tenger horizont-emelkedőjén. Viszi a gálya, viszik a romok süket konoksággal a halott maradandóságot. Viszi a maradandóság, viszi az időben süket konoksággal a halott romokat.
A július-délutáni nap-özön éles vonalakat vág földre, falra, más-más szinárnyalatú és töménységű árnyékbolyhokat gyűjt a zugokba.
A megzúzott román-gót formák elszántan ragaszkodnak érvényességükhöz, amit az emberi szellemtől és kéztől kaptak. S mindegyre unszolják a fantáziát, hogy egészítse ki őket.
Az elmélkedőre rászárad az ing, könnyű borzongás ösztökéli, hogy kilépjen a falak közül.
Kint félkaréjban az aggálytalan rét. Féktelen kánikulai tobzódásban. Árvacsalán, papsajt, ökörfarkkóró, zsálya, ezerjófű, pipacs, kamilla, pásztortáska, bogáncs… Surrogó, akadozó lábfejemnél egyre-másra ismerem föl gyerekkori barátaimat s néhány ellenségemet.
Nap-özön a réten, furcsa áradás. Emel, ahelyett, hogy lenyomna, lebegtet, ahelyett, hogy elsodorna.
A lepkék is nyilván ebből a különösségből valók. A könnyűség látható igazolásai: tarkán, fehéren, cifrán, egyszerűen.
S a rét esendő-kápráztató formái elszántan ragaszkodnak érvényességükhöz, melyhez az emberi szellemnek és kéznek semmi, de semmi köze nincs.
Júliusi tobzódás, tobzódó mulandóság.
És mi lesz ötezer év múlva, mi lesz ötvenezer év múlva?
A romokat már múmia-karikatúrájuk sem őrzi többé, – a rét éppoly diadalmas teljességben, elképesztő változatosságban tobzódik, tombol, mint ma is.
Ó, mulandó maradandóság, maradandó mulandóság!
|
A halódó nyár krónikája
| Fölmagzott petrezselyem-zöldje: a halódó |
| nyár krónikája illusztrációkkal |
| Fölösleges fáradni más bizonyítékokért |
| a kérges szárakban az eltökéltség |
| a mag-ernyőkben a bizalom |
| a fáradt levelekben a megértés |
| a kérges szárakban a kimerültség |
| a mag-ernyőkben az üresség |
| a fáradt levelekben a halál |
| fölösleges fáradni másért |
| Meg hát a szél is ahogy áterőlködik |
| az egymásba rogyott növényzeten |
| segít a szél is: kifordítja a |
| rejtőzködő pusztulás-foltokat |
| s többet tud meg az ember mint szeretné |
|
Tópart
|
A kék-szürke vízre az égből rézgálic-kék permet szitál. Az alig-szellő szétteregeti, már majdnem az egész tó enyhe zöld-kék.
Alkonyodik.
A somogyi part felé vontatóhajó csúszik: fekete szén-vonal a laza, piszkos-tej háttér előtt.
Méterekre tőlem sirályok gyönyörű hurokkötései, vakmerő zuhanásai, könnyű-nyúlt ívelései.
(A táplálékkeresés cél-kényszere és a művészet!)
Egy-egy ablak sötét, egy-egy járdaszakasz üres, egy-egy hang kiszorult, s keresésre biztat. Hasonlításokra, -tól -igra.
Alkonyodik.
Kék-zöld víz tompa út elsuhanó nők fáradt házak sültkeszeg-illat tánczene tánc rángó derekak elment az utolsó hajó az őszi didergést is ismerem a folyton összehordott és szétrugott fészek-meleg hogy soha nem lesz sem a lélek öröme sem a testé a kapari ösztöné inkább gyáva nem vallom be azért se leleményes önámítás-változatok pedig hogyan szerettem volna pedig hogyan szerettem volna…
|
Madár-csönd
| toll-hang-mocorgás állat-alvás |
| kétharmad-napnyi éjszakák |
| zúgjon a szél zúgjon üvöltsön |
| s ha reggelre koppanva hull is |
| egy-egy csöpp test a téli földre |
|
|
A fák példája
| Az éggel most már semmire sem megyünk |
| s a földdel sem. Köd, köd, felhő, ború, |
| szorongás. Vegyük példának a fákat, |
| ők tudják, mit kell tenni ilyenkor. |
|
| A napot, az ég kékjét, a világ zöldjét |
| egyéb meleg, szín nem pótolja. A fákat |
| vegyük példának, ők másutt keresik |
| a vigasztalást és a menedéket. |
|
| Ők másutt keresik, magukban keresik: |
| derűt, meleget magukban keresnek; |
| a napot, az ég kékjét, a világ zöldjét |
| ők magukban teremtik meg maguknak. |
|
| Nyugodtan tűrik a vak éjszakákat, |
| a külső háborút. Kérgük bástyái közt |
| szüntelen zene szól, a teljesség zenéje, |
| az egyensúly zenéje és a rendé. |
|
| S ha majd ismét a helyére kerül |
| a kék, a zöld, a nap, a világi bőség: |
| mohóság nélkül fordulnak kifelé, |
| és úgy fogadják ezt is, mint a törvényt. |
|
|
Hiába
| Zavar? tömör hagyatkozások? |
| tíz nap vagy harminc? – egyremegy: |
| fönn a fecskék tervtárgyalások |
| lenn aszó szárak színmás levelek |
| láz hogy a kerten végigárad |
| súlyos dagályként föltolong |
| s öbleiben lélekharang borong |
| Nincs merszem boldogan fogadni |
| a lomb-kócokhoz fűhöz fog tapadni |
| s belőlük hulla-bőr-tompán ragyog |
| Túltöltekezve nyárral is hiába |
| fordul az év: mi kint és bent lakik |
| ítéltetvén komor vesszőfutásra |
| agyondúlatik megszaggattatik |
|
A kert ősze
| Kibogozhatatlan a kert ősze |
| Van ami marad van ami örökre elmegy |
| van ami csak a télre van ami a földbe |
| ami magába ami más határba |
| ami cselekszik amivel csak történik egy s más |
| s van olyan is aki az általános |
| sejtelmetlenségben minderről tud is |
| Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan |
| S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik |
| befutni a négy fal közé hagyni |
| ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére |
| s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról |
|
Közéjük
| Úr voltam sokáig: ember-rang magas rang |
| ember-sors magas sors szégyen keveredni |
| kussoljon a kutya rebbenjen a macska |
| s a kerti bogárhad az meg csak dögöljön |
| a kerti növényhad száradjon zuzódjon |
| másik szint nagyon lent alattam ki bánja |
|
| Hátamba csapott az idő az időben |
| hátamba csapott a törvény – a közös baj |
| állatok növények rang nélkül közéjük |
| bebújnék közéjük melegbe közéjük: |
| mindünkre egyszerre akarna rálépni |
| testünk föltartaná győznénk a halálon |
|
|
A tavaszi kert és gazdája
| Nem látszik rajta semmi különös |
|
| Próbáljuk mosolyra deríteni |
|
| Emlékszünk: addig már-már eljutottunk |
| hogy meglágyult a szeme éle |
| hogy a szurok-láng meglohadt szemében |
|
| Mi tanultunk s vizsgáztunk is sokat |
|
| E nyár esetleg mindent rendbe hozhat |
|
| el-eltűnődik szelid nyugalommal |
|
|
Nem gyúl ki
| Fölépítem és mintha alakítható |
| de nem tartós ködből lenne ha nehezen |
| bejárom néhány utcáját újrázni már |
| képtelenség megváltozik |
Visszafelé |
| érckemény tájak emberek történetek |
| véglegessé kövült formák miket |
| a szem bőséggel tud cifrázni még |
| (vagy jobban látni) |
Énbelőlem is |
| a nem-múló otthonosan mozog |
| köztük noha Utopos ez már Nekeresd
|
| Nemcsak víkendeken és nemcsak egyedül |
| gyakran sétálok arra illetéktelen |
| idegenvezető volt őslakókkal |
| s lelkendezem bár a kísérő arcokon |
| nem ömlik széjjel a találkozás |
| s a szemekben nem gyúl ki a gyerekkor |
|
Kell
| Gyermek-nyarak csukott szem |
|
Padlás-Odüsszeia
|
Rétegekben hánytorog elő az idő, felfűzve egy-egy fényzsinórra.
Óvodás-gyerek szólal, vállán bőrszíjakból font, csöpp uzsonnatáska, valami kilátszik belőle.
Lyukas, korom-zománcos tepsik, palacsintasütők, lábosok, fazekak. Nagyanyák sütnek-főznek, még talán dédanyák is. Kigombolt nadrágok, körül-zsíros szájak, mély-vastag böfögések.
Ezt a díványt már aligha rakná össze valaki is. A karcsúsított barna rugók egy-kupacban, máshol az afrik, máshol két barokkláb. Majd a díványok utolsó ítéletén, ha a díványok istenének angyala megfújja harsonáit… (Lásd: lejárt temetőparcellák, robbanások halottai!)
A szekrénytelen fiókban ifjú diók. Keserű a diólevélszag, csúcs-magányos fa társtalan szaga. Idillek a lombjai alá kenve: poharazgatások, kártyacsaták, nyárest-csöndbe olvadó szókanyargások. Ennek a fának pedig semmi érzéke az idillhez, semmi köze hozzá. Keserű fa, csúcsmagányos, a zivatar jobban kedvére van. De az erő mindig fészket szül, a zord erő pacsuli-puhaságot.
Egy rézüstből meg – az üstháznak nyoma veszett – sorra kimászik a tegnap és a tegnapelőtt technikája. Hökkentő gyűjtemény: kétszálas, textilszigetelésű villanydrótok, faszenes vasaló, ólom vízvezetékcső-darab, falifogas, csillármaradvány, félfordító, dúlt elemlámpa-tok, vekkeróra, törött csiga, horpadt kávédaráló ésatöbbi ésatöbbi (folytatható a saját tapasztalatok és tetszés szerint, nem lesz lényeges eltérés).
Kint jár a szél, nap szikrázik. A szél vékony suhogására, a nap egy-egy fényzsinórjára felfűződik a réteges idő.
Tíz hosszú év Trója alatt, tíz hosszú év hazafelé. Csak tíz volt-e Trója alatt, csak tíz-e ez a pár-perces bolyongás?
Pénelopé hűséges és türelmes. Az időt fonja nappal s fejti éjjel. A hosszú-hosszú kelme így marad néhány arasznyi csak. Pedig…
S leszáll az ember, vissza Ithakába, s csodálkozik, hogy annyi-annyi év múlt el, holott kutyája még ugyanazt a csontot rágja, amit előbb dobott neki.
|
Egy játszótér mellől
| a játszótereket játékokat |
| játszópajtásokat sosem szabad |
| amit kint hagytam nem találom |
| csak ami bennem azt találom… |
|
Víz
| Volt egy víz nyáron parti csobogással |
| volt egy víz télen parti jégcseréppel |
|
| felfűződött rá gyöngyzsinórra gyöngysor |
| ház élet álom munka gyönyörűség |
|
| az ég is épp fölötte dőlt a földre |
| kékség hold csillag benne folytatódott |
|
| a ki-tudja-hány-ezredik nyögését |
| jókedvét látta hallotta kibírta |
|
| a ki-tudja-hány-ezredik keresné |
| de nyomait s a vizet se találja |
|
| pedig csobogott csobogott a partnál |
| pedig jégcsipkés volt a partja télen |
|
|
A városrész költözködései
|
A bútorok s egyéb holmik után a ház is kocsikra került. A falak, a födémek, a tetőgerendák, a cserepek, az ajtók, az ablakok, a vízcsapok…
A ház is elköltözött, a házak is elköltöztek, a városrész is elköltözött.
Csak néhány öreg fa maradt itt-ott s egy-két foszló héjú, vén szőlőlugas. Az is például, amely alatt gyermekkorom annyi szivárványos óráját töltöttem. Torzan, csapzottan rogyott a törmelék közé, véletlenül le nem szakadt drótszálak tartották még némely ágát a magasban, mint akasztottakat.
Ó, az én házaim, az én hajdani otthonaim is elköltöztek. Egészen kicsi, majd serdülő s végül felnőtt korom otthonai.
Az egyik adta a galambokat és a halált. A másik a megaláztatást és a fölemeltetést. A harmadik a nőt és a játékot. A negyedik a háborút és a fészket. Az ötödik és valamennyi a verset.
Előbb ízekre szedték őket, aztán dörmögő gépkocsikra rakták.
Fölépíthetném könnyen ezt is, azt is. De vissza tudnám-e tenni, s jó helyre-e vajon?
Mert odébbálltak az utcák is. Otthonaim utcái, az indulások és érkezések, a labdacsaták, lánylesések, a véget-nem-érő baráti séták, a mentőkocsik és árverési hiénák utcái.
S amik maradtak belőlük, megzavarodtak.
|
|
Költöztek aztán, s költöznek még mindig az elgyalult pusztaságra új utcák és új házak, új terek és új parkok. Józanok, világosak, fegyelmezettek.
Tudom mégis, hogy a régiek melegségével, meghittségével, titkaival gazdagon. És táplálnak a mai kölyköknek s ajándékoznak fogyhatatlan emlékeket ezek a lépcsőházak, lapostetők, átjárók, teraszok, játszóterek éppúgy, mint a kócos kertek, zegzugos udvarok, padlás-pincés-fáskamrás régiek tették.
|
|
Számomra ilyesmit nem adhatnak már.
Az én kedvemért viszont felöltöznek derűbe, s ablakaikba kirakják szemem örömeit. Olyan arcokat, amik túl-túl sokáig éltek a homályban, amik most néznek először felülről lefelé.
S fő-fő boldogságomat: tündöklő gyermekarcokat; arcom hűséggel-hűtlenséggel szaporodó másait, vérem közeli-távoli bokrainak virágait.
Velük köszöntenek, ha utcáik völgyeibe megyek.
S ettől az új városrész családias lesz, az enyémmé válik, ahogy enyém volt a régi is, amibe vissza-visszalátogathatok kívánságom szerint, ha nagyon erősen magamba nézek.
|
|
Steiner
| két gyermekét hogy egyszer |
|
| … Hányszor hallgattam alvó |
| s jut most is még eszembe |
| most hogy már semmi mentség |
| s biztos hogy elveszítlek |
|
|
Fordultok félre
| Vagy mégse! akkor ott még |
|
|
Emléktábla
| Nagyobb volt itt az utcafront, |
| magasabbak a fák s a kőfal, |
| tágabb az udvar, haj, de jókat |
|
| Majdnem benyitok, fulladok, |
| a kilenc lépcső s egy külön még, |
|
| ott állt a játékláda tömve, |
| egyetlen játék sem maradt meg, |
|
| a szobába: az összevissza |
| huzigált székek, fotelek közt |
|
| mozdulattal, sugárvirágzó |
|
|
Mind a három
| hogy megjön hazajön lefekszik |
| s itthon alszik a régi ágyon… |
|
|
Az apa öregsége
| Rakva kőből, öntve vasból: |
| mégse tart a bástya, lépcső. |
| Szám ha meg már földbe kóstol, |
|
| ott mellettem megölhetnek, |
| meg nem tudlak óvni tőle. |
|
| Visszhang hogyha visszakondul, |
| nem kaphattok mást azontúl. |
|
| megveretve, csont-szegényen. |
|
|
Születés
| Reggel felé történt az első alkalommal is a ház a falak ugyanazok |
| persze nyilván festettek azóta esetleg itt-ott renováltak |
| arcok serege tűnt fel és el hangok serege tűnt fel és el |
| most nem látszik és nem hallatszik semmi belőlük |
| A gyanútlan gondolhatja hogy a két iker-láncszem közvetlenül egybekapcsolható |
| a nem-gyanútlannak ilyesmi eszébe se jut |
| tudja hogy csak hosszúsoros versek rímeiről lehet szó |
| rímekről amelyek egyikétől a másikáig |
| villámlások örvények riadalmak |
| harci terepein át vergődhet el csupán a vers |
| Hosszúsoros versek rímei – ezúttal félig-tiszta rímek |
| hisz félig-azonos a szótest |
| hisz félig-azonos a szótest |
De mindezt csak a nyakig-érdekelt |
| akiben nyom nélkül nem marad semmi sem |
| s valamennyi külső és belső érzéke |
| tömegével teremti a különb-különb rímhívókat |
|
| Volt újszülött s most újszülő |
| a kétfajta fájdalom és öröm milyen egyfajta |
| sírása csap a nyitott ablakon ki |
| az öreg-öreg vadszőlők közé |
| amik a kettőt könnyen összekeverik |
|
|
Unoka
| hogy formálódom csöndesen |
|
| Ki nemrég nem is létezett |
|
| Ugyan mikorra lesz hogy a |
|
| végül oly sok mindent saját |
|
| hogy mint lányaim azelőtt |
| majd egyszer ezt a csecsemőt |
|
| ezt is oly szédült-szertelen |
|
| sőt mert azoknál is tovább |
|
| s úgy nézzem mint kiből soha |
|
| hisz mire rászürkül a fény |
|
|
Őriznek
| Nagyapáim alig dédapáim sehogy |
| nevüket is lassú elmélkedéssel |
| de talán ha a napba nézek: |
| szemem hunyorgása s a nőkre: |
| vagy a víz és a csönd szerelme |
| a világ nem szokhat le róluk |
| létezésemmel kényszerítem |
| s folyton lazítva könnyedebben |
| hiszen gyarapszik a csapat |
| s ha kiállok s mindent viszek |
| rólam se szokhat a világ le |
| maradnak akik kényszerítik |
| nem a nevemre – nem-sok-érő |
| nem a híremre – az se többet |
| hunyorgásomra ha a napba nézek |
| amaz áramütésre ha a nőkre |
| a csönd szerelmére meg a vizére |
| de őriznek hogy meg ne haljak |
|
Mondjuk karácsonyestre…
| Mondjuk karácsonyestre mondjuk |
| megjönnétek családi ünnep |
| ez így szokás a nagyszülőknél |
| nem bírnak menni mint mi sem most |
| rázós ügy lenne magyaráznom |
| mi volt azóta hogy nem úgy van |
| hogy szó sincs róla |
De a cifra |
| az új családtagokkal éppen |
| keservessé tennék az estét – |
|
| Majd inkább én külön s nem itt |
|
|
Anyámat végképp
| Anyám születésnapját elfeledtem |
| Anyám halott tizennégy éve |
| Most történt először hogy elfeledtem |
| Anyám tovább halt halála után |
|
| A régen piros majd fekete nap |
| az idén szürke volt igazi köznap |
| Később eszembe jutott már hiába |
| Anyámat végképp fölkapta a szél |
|
|
Ne annyira
| A fájdalmat csak az emlékezés – |
| Viselkedésemben bizonnyal benne van |
| az iszonyú hiány ezer nyoma. |
|
| gyászoljalak, vagy ujjongjak, hogy élek? |
|
| Bizony én már nem szoktatlak bele |
| világomba: családom, unokáid |
| s a nagyon megmásult tágabb család – |
| Legjobb lesz, ha mindent magam csinálok. |
|
| Határtalan márciusi napos nap. |
| Ne az emlék szabja meg, mit tegyek. |
| Negyvenhét éve befejezted, |
| én nem tudom, mikor teszem. |
|
| Találkozzunk, két felnőtt, tán idegenek, |
| egymással mégis érthetetlen-kedvesek, |
| de végre már ne elviselhetetlenül, |
| de végre, hogy ne annyira szeresselek. |
|
|
Szülőház
| Légvonalban vagy kétszáz méter |
|
| A kémény kószáló füstjét akár |
|
| Idővonalban több mint ötven év |
|
| Ha légvonalban Hold-messzire lenne |
| ha légvonalban Tejút-messzire |
| ha másik Galaktika-messzire |
| az idővonal hosszáig nem érne |
|
| Légvonalban vagy kétszáz méter |
|
| Jók a falak a kémény a tető |
| az ablakok a kapu s a kilincs |
| így elmerengve hát a kora estben |
| világos hogy nyugodtan bemehetnék |
| megpróbálhatnám a találkozást |
| világos így merengve képzeletben |
|
| De álltam már előtte sokszor |
| valóságban alig karhossznyira |
| s az ötven év idővonal közénk állt |
| megtudtam akkor hogy hiába tenném |
|
| a folyosó kék-piros lapjain |
| talpam nem koppanhat s ujjam se (bár |
| meszes lesz) nem érezheti falát |
| s az ajtó az sem nyílhatik ki többé |
|
| A szülőház megszült tartott kicsit |
| aztán kitett s végzett velem |
| kimutatja hogy semmi köze hozzám |
|
|
Halott nővéremre
| Harmadikul s első lányként mentél a fiúkhoz, |
|
jó nővér, másod-sarj a kilencnyi között. |
| Első lány –, örvend bizonyára anyánk is, apánk is, |
|
mert a fiúk mások, tudja akárki szülő. |
| Korban gyermeked is lehető: melléd sose nőttem, |
|
gyermeki szív gyászol: nyugtat-e, árva halott? |
| Onnan öt, innen hat –, majd aztán billen a mérleg, |
|
s egybeverődik túl lassan a régi család. |
|
Nővérem temetési évfordulóján
Megérkezés
| nemrég húzhatták a vizet. |
|
| járnak a csibék hangosan, |
| vegyes szaga dől hüvösen. |
|
| A kiskertben nyúlt dáliák, |
| rajtuk se bimbó, se virág, |
| de alsóbb szinten a szinek |
|
| Friss a veranda, csak elébb |
| tűiken is még víz ragyog. |
|
| szemükben vendéglő sugár, |
| – jaj negyven s még több éve már! |
|
|
Levelek régi barátaimnak
| Írok tél jön mindig jobban bebújtok |
| én csak a nyarat írhatom teleitek |
| futó ismerőseim nem tudok róluk sokat |
| sem értük nincsenek sem ellenük tanácsaim |
| persze a nyár is hasznos és én épségben őrzöm és |
| küldöm |
Ti magatoknak nehezen idézhetitek föl: |
| mögéjük dőltek az őszök nyirkos-göcsörtös |
| nap-szálfái |
Írok mind karácsonyibb lesz a szél |
| néhány hét múlva advent és ilyenkor |
| érzékenyebb az ember sőt érzelmesebb |
| szereti ha körülfogják körülbeszélik |
| ha el bírja hitetni magával hogy támadhatatlan |
| hogy érdemes élni |
Írok de a feladót elhagyom |
| legtöbb levelem visszakapnám az iszonyú |
| kis cédulákkal: „Meghalt” „Ismeretlen” |
|
Az idén is
| Ott járkáltunk az idén is a Népház |
| előtt Jézuska s vacsora után |
| aztán Agócs Jóskáéknál idén is |
| huszonegyeztünk hogy elüssük az |
| időt éjféli miséig s a végén |
| kicsit mólésan beharangozáskor |
| indultunk csak hát persze hogy a külső |
| folyosóra jutottunk már tele |
| volt az iskola szépen énekeltek |
| Az idén is idén is bár ha morcos |
| kihallgatáson firtatnák a mosti |
| népet hogy láttak-e nem vallanák be |
| Érthető: néhányunkról azt hiszik |
| hogy elvitte a háború nehány meg |
| ott fekszik a temetőben vagy máshol él |
| s különben is előfordul hogy idegen |
| suhancok keverednek arra így ünnep felé… |
| Pedig az idén is az idén is bizony |
|
Kamaszkorom vitéze
| Haj, Gombos Pisti, óriás, |
|
| Haj, Gombos Pisti, híres, |
|
| Gyökerek, férgek, rögdarabkák, |
|
|
Falusi barátaim
| Kocsma kettő volt, néha három |
| s egyéb gyülekezőhely is, |
| meg persze a lakások –, így |
| néha több hét se volt elég |
|
| Temető egy van, s ó, igen: |
| nagy részük ott található már. |
| Nyilván hallották: készülök, |
| s megbeszélték a randevút, |
| hogy nékem egyszerűbb legyen. |
|
|
Előkészítő megbeszélés a 40 éves érettségi találkozóra
| Kórházi sebészfőorvos szomszédjáról beszél „A” |
| csak úgy mellesleg de érezni hogy dicsekszik |
| bár maga is vitte valamire nem értékeli |
| „B” ravaszkásan hunyorog: nyugdíjas néhány éve már |
| rendőr volt hát korengedményes külvárosi |
| kertes házban lakik szép nyugdíja van |
| a kerttel inkább szórakozik hobbyként |
| „C” „D” „E” „F” szürkén emlékezik vasutas |
| postás ügyvéd mérnök nem történt különös |
| egyikkel sem (az alkalmon kívül a villa is |
| emlékezésre hangol tágas régi épület |
| széles-deszkás padló a szobákban öreg |
| bútorok pohárszék kora Zsolnay-vázák egyebek |
| s mintha a téglaboltú pincéből finoman |
| fölszivárogna valami bor- és nyirokszag |
| vagy talán a demizsonból árad ki) „X” |
| a szervezésről tájékoztat előtte papír |
| kezében ceruza hol és mikor legyen |
| s a tanárok közül – alig néhány maradt – |
| kit hívjunk meg s az utiköltségük (nekik komoly teher) |
| „X”-et Boriskának hívtuk lányos kamasz volt |
| többszörös nagyapa protézist kap fél felső fogsora |
| hiányzik selypítve beszél (Boriska néni?) |
| Aztán a halottak következnek részvéttel de nem túl sokáig |
| ilyen korban az ember már könnyen behelyettesít |
| s minek az ördögöt?… jobban esik dicsekedni |
| a nagyszerű lányokkal és fiúkkal (akik majd |
| ugyanígy dicsekszenek egyszer – furcsa, hogy a |
| folytonos emelkedés ellenére a világ…) |
| S közben bor némi harapnivaló hőstettek jó kapcsolatok |
| disznó- és féldisznó viccek röhögés némileg erőltetett |
| nyirkosan lepermetező ideges tavaszvégi este |
| és mázsányi sokmázsányi súly a szíven a mellkosárban |
|
Két december
|
Kardos Tibor halálára
| Nyirkos nem-szeretem idő a Via Giulia |
| kövein s a Tiberis-parti leveletlen platánokon |
| „Nézd a Soractét”… ó a horatiusi |
| kemény-szép télnek nyoma sincs a hó helyett |
| nyúlós nyál csillog a vén és hülye |
|
| Bent Nálad együtt majd az egész csapat, |
| vidám a kandalló, a beszéd vidám, |
|
ugrál a tűz, ugrál az elme, |
|
hasztalan inti a négy komoly fal. |
|
| Köztünk a hitves, néha betáncol a |
| két csöppnyi lány, s kellő bece-szók, puszik |
|
után kilibben újra, hagyja: |
|
játsszanak a nagyok is magukban. |
|
| Az asztalon bor s tál, gyönyörű gyümölcs: |
| szőlő, narancs, préselt füge, illatos |
|
kávé – –: a nyirkos esti Róma |
|
árnyai közt ragyogó oázis. |
|
| Bent Nálad együtt majd az egész csapat: |
| költők, kiket távol haza tájai |
|
küldtek, s te hívtál osztozóknak |
|
ámulatod s örömöd csodáján. |
|
| Szavad – jó pásztor – erre megy, arra megy, |
| s az elkanyargó érv-juhokat szelid |
|
hajtja, a félre-ficánkolókat. |
|
| Megrendül rendre, s reszket a ház, ahogy |
| elzúg előtte bőszen a villamos; |
|
köd, nyál, didergés kint… az ódon |
|
Falconieri-falak között meg |
|
| felnőtt idill s oly bő, hogy a hanggal, a |
| fénnyel kidől az ablakon is, kevés |
|
s a Tiberis meleg álmokat lát. |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
| Nyirkos nem-szeretem idő a Szkókó |
| leveletlen tőkéin fáin lent a forró ifjúság |
| városának tetőin hó sehol zöld sem sehol |
| Neked itt többé már minden sehol |
| amit szerettél amit úgy szerettél |
| s Te is sehol Te is sehol… |
| De az a fény az a melegség |
| az a hang él és szűnhetetlen |
| itt is ott is és mindenütt… |
|
|
Apa-sirató
|
Várkonyi Nándor halott
| Mikor beteljesült a csönd |
| nagy dördüléssel fölkeltek a hangok: |
|
| még a párna finom vászon-neszét is |
| még a végső helyükre roskadó |
| belső szervek moccanásait is |
| a tovább-növő haj köröm szakáll |
|
| De én másodszor vesztettem apát |
|
| Tették az ágyról koporsóba |
| tették a koporsót a földbe |
| a bezártat másik bezártba |
| tehát nyugodtan útrakelhetett |
|
| És én másodszor vesztettem apát |
|
| nem fölfedez inkább: újratalál |
| (csak az úttesten át keservesen) |
|
| Most én másodszor vesztettem apát |
|
| már keskenyvágányú vonatra raktak |
|
| S jött csoda-nyelvével a vakogó |
| ugatásával az angyal-beszédű |
| „Hókusz-pókusz” halomra dőlt a korcs rend |
| s az új romok között vezetni kezdett |
|
| Hát én másodszor vesztettem apát |
|
| És látja már hogy álma szebb volt |
| látja hogy élni élni jobb volt |
|
| Túlzó szájmozgással de hangtalan |
| (ahogy szoktam) próbálom visszahívni |
| egyre ismétlem: csak nem érti |
| a levegőbe írok: úgy sem érti |
| kérném a tenyerét hogy arra írjak |
|
|
V. N. után
| Nándor, jó-e, ahogy csináljuk? |
| Nándor, a télnek vége lett. |
| Mellünkben, látod, óriás lyuk, |
|
| Volt volna még fegyverem egy pár |
| Nándor, nagyon kezemre csaptál, |
| mind elejtettem, oda van. |
|
|
Temetik Simon Pistát…
| Temetik Simon Pistát, temetik – |
| S én nem vagyok a sírjánál, pedig |
| innen már végig hozzá lejt az út, |
| a nagyvilágon ez már az a zug, |
| mely belső körként szűkebb otthona, |
| és volt számára védővár, tanya. |
| Hisz alig pár kilométerre csak |
| épült az is, az új, a nyári lak, |
| hová és honnan – úgy képzeltük el – |
| könnyű baráti híd majd átivel, |
| s kik mondtak volna egymásnak sokat, |
| de más vidék béklyózta lábukat: |
| a fél-életnyi késedelmeket |
| pótolták volna, amiként lehet. |
|
| A híd még el se készült, már ledőlt, |
| Simon Pistára hull a barna föld: |
| temetik Simon Pistát, temetik. – |
| Szemem északnyugat felé szökik, |
| Bazsi felé: dombok, völgyek felett, |
| (jártam már ott, segít a képzelet). |
| Most mindenféle értelmetlen ok |
| akarta, hogy nem a sírnál vagyok. |
|
| Vagy mégis ott!? Mert itt is éppolyan |
| az ég, a lég, a víz, a föld, a hant, |
| a hant, amit lassan fölmarkolok, |
| és áhítattal visszamorzsolok: |
| temetem Simon Pistát, temetem, |
| erre is örök nyugalma legyen, |
| itt a Fülöp-hegy déli oldalán, |
| hol egyszer – még két éve sincs talán –, |
| oly szép napot töltöttem el vele. |
| – Kihűlt a helye, hideg a helye. |
|
| Hanem a föld nem hűl ki sohasem, |
| amibe Simon Pistát temetem, |
| az egész táj egy óriás Bazsi, |
| s olyan igazi, mint az igazi – – |
|
| Gerle sír, a nap ködbe rejtezik, |
| temetik Simon Pistát, temetik… |
|
Révfülöp, 1975. július 10-én du. |
|
Egy ifjú öngyilkosra
| De hát azért-e, mert több |
| vagy mert, mit félredobtál, |
| s hosszú mesékbe kezdtek, |
|
Csak vendég
| Külön ház külön kerítése – |
| Nem mindig az ellen, akit |
| csak benövi a rozsda: mégse |
|
| a szokott-könnyen nyílhatik. |
| az utak nagy mohácsi vésze, |
| s a láb nyugdíjaztathatik. |
|
| A gazda csak vendég lehetne, |
| családtag többé már soha. |
| Akkor meg mért ölné magát? |
|
| nem fér az illendő keretbe. |
|
|
Észrevételek
|
Eltojt a tyúk. Lármázó önreklámozással leugrott a tojópadlásról.
Utána szállt egy pihe. Lassan, hintázva, könnyen, könnyedén.
A tyúk majd orrabukott. Bunkósutaság.
Az ezernyi kecsesség együtt.
*
Háromhónapos kölyökkutya. Reggel megkötötték.
Azóta szünet nélkül sír és nyugtalan.
Ha érteném.
Nyilván az emberiség őstörténetét foglalja össze.
*
Örülnek-e vajon a fák a szélnek?
A menthetetlenül némák megszólaltatójuknak?
Kifele hallgatózom. Késő este.
Hányféle hangra képes az öreg és ritkuló szilvafa is.
Bizony mondom: örülnek a fák a szélnek!
*
Szunyog a függöny mögött, motorcsónak két kilométerre.
Motorcsónak két kilométerre, szunyog a függöny mögött.
Inkább mindent a szunyogból. Így tetszés szerint abbahagyhatom.
Visszafelé életveszélyes. Mert egyszercsak nem sikerül, s valóságosan rámrontanak a kivédhetetlenek.
*
Az óraketyegés és a csönd.
Van zaj, hogy a csönd tiszta víz, a zaj színes folyadék. Ha cseppekben: kicsit, ha csorogva: nagyon elszínesíti.
Az óraketyegés hüperhegyes tű, a csöndje rideg, zöngétlen lemez. Végzetesen nem affinitivek. A csönd makacsul változatlan, legföljebb kíméletlen peremű lyuk-seregek szakadnak rajta.
A csönd és az óraketyegés.
*
Hasonlatok, metaforák, jelképek… Az elmúlók a múlhatatlanoké.
S az elmúlóké? Legfeljebb másik elmúlók.
De mekkora erővel?
Végül is az ember együttlátja a világot: törvényeit, mozgását, talán lényegét is. Hanem értelmét…??
Pedig a vándor magától is, és a honos a vándortól is azt kérdezi a legmohóbb kiváncsisággal: Miért?
Minden avégett történik, hogy ez a kérdés ne hangozzék el. De ha mégis – nyomja el a fegyverzaj, a politikai csetepaté, a művészi csinn-bumm, a sírás, a nevetés. –
*
Átkozottak az éji csöndek, a sivatag-percek, a fő-fő humorú, gyermekien-cinikus pillanatok, amikor hangos és hangtalan, illanó lélekrezdülés és bútorroppanás egyaránt föl tudja tenni a kérdést, közönyösen, minden hátsó szándék nélkül, rutin-szerűen: Miért?
A nap romokra jön fel ilyenkor, s arra jó csak, hogy megint jelképet kínáljon, hogy folytatódjék a titkolódzás, mellébeszélés.
*
Igazán szépen csak az anyag viselkedik már. Vita nélkül engedelmeskedik a törvénynek.
A törvény rangja különbözhet, de a magatartást a készség minősíti. A gyermek még közel van az anyag engedelmességéhez. „Ha olyanná nem lesztek, mint a gyermekek…”
*
Vegetáriánus, habókos, jógázó vénember…
„Ostoba, aki rosszat cselekszik. A rossz cselekedetek mint a vércsék elrepülnek, s megszaporodva térnek vissza, küldőiknek esnek, tépik, marcangolják, pusztítják őket.”
„A jócselekedetek galambok. Elröpülnek és megszaporodva térnek vissza. Küldőik fejére, vállára, kezére ülnek és turbékolnak nekik, szárnyukkal simogatják őket.”
Vegetáriánus, habókos, jógázó vénember…
*
Nietzsche:
„Szesszel és zenével az ember magát a kultúrának és kulturálatlanságnak olyan fokaira viszi vissza, amelyeket eleink már leküzdöttek…” (Az 1880-as évekből.)
Miről is van szó? Miről is van szó? (1975.)
*
Nem amit a percek adnak nekünk, hanem amit mi adunk a perceknek.
Ők legfeljebb egyben visszaadják. S olykor meg is lepnek velük. Így vagy úgy. Ilyenkor derül ki szegénységünk vagy gazdagságunk.
*
| kis élelem, nagy félelem. |
|
*
| Az epigonizmus a művészet kérődzése. |
| Az epigon magát pusztítja el –: fölösleges. |
|
|
Jobb
| A közös nyelv… |
Szókincs? Grammatika? |
| Zörejből lassan nyíló muzsika? |
| Történelemben, sorsban fölnevelt |
| külön virágokkal telt, ősi kert? |
| A szív botlása, hogyha idegen |
| ég alatt fülbe libben melegen? |
| küllős értelmű gyermek-gőgicse? |
| Jó tanács, ha éjek-napok során |
| omladóvá torlódik a talány? |
| S mikor fontosabbá válik a más: |
| bizonykodó szerelmi vallomás? |
| „Egy-kettő” összehangoló vezény- |
| szó a gyakorló élet mezején? – – |
|
| Ez is, ez is. |
De jobb, ha támadó |
| kártékonyságra együtt ránduló |
| védekezés, ha buktatók felett |
| szinkron szülemlő egy-test lendület, |
| s míg ón-szín égre szivárvány bomol, |
| készületlen fölbimbózó mosoly, |
| jobb, ha forgandó fény-árny-változás |
| ütem-rendjén ringó szemvillanás: |
| ha eggyé-szerveződve már a sok |
| beszélni szótlan szókkal szólva fog. |
|
|
Éhező afrikai gyermek
| Ezek a szemek! hova néznek? |
| hány évesek? hány ezerévesek? |
| mit láttak már hogy ily rakottak |
| Csak képről sütnek rám s alig |
| vad-kék az ég a ruha luxus |
| a szem s a láb külön-külön |
| s gazdájuk a gyomor: |
örökké |
| lesben lapulnak százszorosra |
|
| verdiktet mondanak ki rám is: |
|
| s nem rét nap játék lepke bennük? |
|
|
Ma nélkül
| Csak tegnap ötven éve negyven |
| harminc éve csak tegnap a gyerek |
| levéllel a kamasz a férfi |
| kenyérgond (szóról-szóra) temetés |
| csak tegnap ezerféle szín |
|
| fekete fehér csík még az időn |
| csak holnap bármi zsúfolódik |
| közbe csak holnap vége holnap |
| alkonyi béke zúdulhat a lucskos |
| holnap csak holnap holnap |
|
|
Ágyban
| Az egyik babát visz aludni, |
| s viszi az ágyba csak magát? |
|
| A titkolózó bőr mögött hány |
| fenevad, tűzvész, alvilág – |
| örökös görcsökbe borítván |
| a békésnek szánt éjszakát. |
|
| Szárazvillámok: föl az égre |
| egy-egy megrángó fény vetül. |
| Miféle okból? és mivégre? |
|
| Mentség? Hát nincs mentség ilyenkor: |
| el kell viselni reggelig; |
| hullong a mellre vashideg por, |
|
|
Várakozók
|
A Várakozás alkotóközössége versenyben teszi dolgát.
Eljut vele önnön cáfolatáig, – vagy mintha az utakat rekesztené el.
Aki ágyába vár, aki székébe vár, aki tűzhelye mellé vár:
– a didergésben társas fészket lelni, a szótlanságban szelid szólíttatást, az éhségben jóízű, meleg ételt –,
biztos lehet, hogy hasztalan reménykedik.
Ám szikár képzelettel, üzleti józansággal, gyalogjáró tevékenységgel:
– helyeselheti magát, így sima lesz az út, törvény a megérkezés.
De elég lesz-e a meleg, meggyőz-e majd a szó, tápláló lesz-e az étel?
A várakozó várakozzék inkább! Nőjön céllá az eszköz! Várakozzék esetleg rosszul is!
Ha egymás mellé sorakoznának az Idők Várakozásai és Megérkezései, ó mennyivel zöldebbek, virágosabbak, termőbbek lennének amazok!
Ugye, asszonyok, ugye a Várakozás művészei, ugye anyák, ugye szeretők?
|
Most és később
| Kétezer év is mit cifrázott? |
| Csak leheletnyi felszín-mázat |
|
| Van az ember mert lenni kell |
| célt tűz ki célba menni kell |
|
| a világnak jó szókat adni |
| sarat s dicsfényt dobálni párba |
|
| serdül mind élhetetlenebbre |
| s pusztítón érthetetlenebbre |
|
| S majd az igenek eufóriája |
| beledöglik egyetlenegy nem
|
|
|
Görbék
| „Derékig meztelenre. Úgy! |
| S a nadrágot félig letolni! |
| Most hanyatt ide!” (Jéghideg!)
|
| „A popsival oldalt farolni!” |
|
(Kemény, kemény!) „A térdeket |
| feljebb! Kevéske türelem, |
| ne moccanjon, ha szólok, és |
| csöppet levegőt se vegyen! |
| Tehát!” – „Icóka, telefon!” |
| „Pardon!” (Fázom, megfulladok,
|
| s tán nadrágom is tele van.) |
|
| (A fő, hogy majd meggyógyulok, |
| s még főbb, hogy mozijegy legyen.) |
|
|
| Tétlenkedsz – mondják –, sőt: naplopsz, és a szemed se |
|
rebben – mondják –, hogy fölszeded érte a pénzt. |
| Ejnye, minő vakság! Ha heversz, tenhátad a párnád, |
|
s tenlábad fárad, néha ha jársz kicsikét, |
| tengyomrodba az ételt is csak tenkezed önti, |
|
s volna tanú rá, hogy vinni az ágyba se kell. |
| Hasznos vagy hát, nem hagysz mást gürcölni helyetted: |
|
elvégzed még nagydolgod is egy s egyedül. |
|
| Milyen szégyen! Mekkora gikszer! |
| Igazat mondott végre egyszer. |
|
|
Népnyelv
| No, finnyás, hát ezen nem érzed |
| Még szádba venni is merészled, |
| S rá se gondolsz, hogy az egészet |
|
Megközelítések
| s minden élő a maga szintjén |
|
| Picasso utolsó óráiban erotikus rajzokat csinált |
|
| A mag bújik el legmélyebbre |
| „…a fajfönntartás zöld igája” (Weöres Sándor)
|
| csak iga inkább zöld aligha |
|
| Az anyag megmarad – az élet sem alábbvaló |
|
| A vadgalambok kinn a kertben |
| civódnak egymást vágva kéjben |
|
| Működő vulkán-kút s virág virág |
|
| Kardok beléjük bújt kardforgatókkal |
| világ-szikrák világ-villámvetők |
|
| az átvérzés forradalmi-zászló-vörös |
|
|
Szerelmesek
| Elárkosodtunk elgöröngyösödtünk meglazultunk megnehezedtünk |
| le is hűltünk be is árnyékosodtunk |
| „Ilyen szentek vagyunk mi” – hol az az idő? |
| akkor hevültünk tündököltünk örökös éhhel ettük egymást |
| most mi kerül a szánkba hogyha…? |
| most nem verődünk – veretünk |
| most nem a más-más töltetű |
| a növő didergés a növő iszonyat szeretne apadni |
| Megkezdődött a vetkezés furcsa-groteszk folyamata |
| nézzük egymást jobban és jobban elvékonyodnak gönceink |
|
Harminckét év
| Föltépetett a hólepel félig lucsok félig vászon-cafatkák |
| Mivé lett az az utca az az utca az az utca |
| s a jó köd a jó alkonyat mindenfelé szálló porával? |
| Hát bizony nagyságos asszony hát bizony kedves elvtársnő vagy |
| tisztelt nyanya ön is bizony elhullatta hát bizony elhullatta |
| Valami nem stimmel: kitaposott cipőben minek úgy tipegni – |
| Fölkígyóznak szeszélyes füstpántlikák kioltott erdőtűz után |
| a tűzoltó rájuk se hederít: komolytalanok |
| a piromániás megcsalatva érzi magát: kicsit dühös szégyenkezik |
| Bizony kedves… azon a nyelven nem lehet folytatni hiszen |
| bizony kedves… mai nyelven meg minek és egyáltalán |
| Kegyetlen a tavaszi fény kegyes csalásokat sem engedélyez |
| Jobb csak köszönni egymásnak jobb illó villanás után |
| jobb másra gondolni jobb nem kijönni |
| sodrunkból jobb vállat se rántani |
| Talán benőnek a hó sebei visszaáll a puha-szép folytonosság |
| visszasompolyog az a köd az az alkonyat újjászületik az az utca |
| s lehet továbbcsinálni az érzelmes képzelődést |
| hogy az ember megindul egyszer és odaér és odaér… |
|
Micsoda nyelv
| Az ég-föld-világ nyelve s az ég-föld-világon |
| túli világé ez is ez a kis magamagát se |
| tudó de mindenhova bejáratos |
| és a legtermészetesebb módon be is járó |
| nagylány ez a még alig-nő aki bizonyára |
| már első lépéseinél elkezdte közölni |
| a jóhíreket boldog-boldogtalannal |
| bánta is ő hogy nem figyelnek rá |
| vagy nem is értik hiszen változatlan |
| fa-ábrázattal mennek el mellette |
| szemük se lesz ragyogóbb szájuk széléről se |
| olvad le a keserűség (vagy pár jégcsapja legalább) |
| Pedig micsoda nyelv micsoda jóhírek! |
| Akinek van füle csöndesen örvendezni kezd |
| szétszaladt erői visszasompolyognak és hála |
| kél benne hogy az ég-föld-világ és az |
| ég-föld-világon túli világ egyik |
| jóhírhordó csodálatos nyelvével |
| ezzel az alig-nő nagylánnyal találkozhatott |
|
Szobra kész már
| Beszédes oszolmányai a húsnak |
| valami lélek-félével növesztve |
| sugárzóval sugárzóbb erejűvel |
| őt hirdetik majd égő buzgalommal |
| őt ki még nem tudott vesztes csatákról |
| törvényszerű kudarcról éjszakáról |
| a csúcsok csúcsán állót hirdetik majd |
|
| És ha a vesztesről hoznak jelentést |
| későbbi oszolmányok: kis sikerrel – |
| ama sugárzók adják a jövendőt |
| s a környéken a föld a fák virágok |
| melegebben őriznek szívesebben |
| egy vendéget ki később érkezik csak |
| de szobra kész már és változhatatlan |
|
|
Boldogságán munkálkodik
| harcba se kezd önszégyenére, |
| de le se mond, hogy a fogyó |
|
| Makacsul van, s iparkodik, |
| hogy beivódjék vérbe, húsba, |
| kötve magát érette gúzsba. |
|
| S nagyon akarja és hiszi: |
| majd a megáhított karokban |
|
| egy-egy sikolyban, némulásban, |
| ott lankad ő is, ott hevül |
| a test-lélek eksztázisában. |
|
|
Fordulhat vissza
| Teste sem kell, vére sem kell, |
| semmilyen segélye sem kell. |
| mégis áll majd dőlhetetlen. |
|
| Dőlhetetlen, dönthetetlen, |
| lesz az inkább tanuságra: |
|
| nem a kedves kell a falnak, |
| nem, ha mások belehalnak, |
|
| Még akkor se, ha szeretné! |
| már fordulhat vissza másnap. |
|
|
Vörös és fekete
| Ég fölötted, levegő körülötted |
| én nem lehetek már. Hogyan is tehetted? |
| Minek indultál ily késedelemmel? |
| Nem sokra mennénk itt a szerelemmel. |
|
| Kiálts azért át! – szakadék közöttünk – |
| kölcsön-echókkal mégis közlekedjünk! |
| Ideje ha jön a valódi társnak, |
| tudom a módját majd a búcsuzásnak. |
|
|
| Bőrén ahogy a napsugár cicázik, |
| a gyermek fricskázhatja váltig. |
|
| Így jó! Ha egyszer súlyosan |
| kivágódnék, a szörny-szerelmet |
| úgysem bírná többé a gyermek. |
|
|
|
Bolond cifrázgatás
| Szemem elé, hogy a jövőt addig se lássam, |
| kendőnek vontalak, hogy a jövőt, melyet |
| növő barlang-torokként tolnak felém az órák. |
| Kell a jótét zavar a makacs közeledésben. |
|
| A holt hívő kezéből kihullott az ecset: |
| a szürke szürke most, a fekete fekete; |
| nagy tömbökben zuhan rám a változhatatlan, |
| fondorlatok pajzsát emelhetem csupán fölém. |
|
| Bogos hurkot kötöttünk a nyílegyenes útra: |
| váratlan tájak nyíltak, forogtak körülöttünk. |
| Ha kételkedtem is, azért csak hittem is, |
| hogy elsüllyedt a cél, szabad lett újra lábom. |
|
| Gyönge vagy, gyönge vagy, mint seb-pólyán a vér, |
| szivárványon, ködön átüt az örök éjjel. |
| Kitérő, torpanás, agyonszőtt-szépített kaland: |
| bolond cifrázgatás: a vége így is, úgy is egy. |
|
|
Távol
| Hol jár valóban? S a szememben? |
| Eszköz csak, kéne tudnia. |
| S én is: eddig még fölfedetlen |
|
| Illendőbb dolgokat keres? |
| Szabályosan, földszinti hévvel? |
|
| Csapkodnak, zúgnak ritka hírek, |
| a fényt kínlódva növelik, |
|
|
Jövő
| s nekem lábam se lesz már |
|
| Tovább jut így le is győz |
|
|
Tudni kell
| Tudni kell, hogy az emberi kapcsolatok között |
| akad olyan természetű s fokú |
| amelyben az egyik fél magatartása |
| szőröstül-bőröstül felfalja a másikét. |
| A bibliában például az „Aki felső ruhádat…” |
| vagy az „Aki arcul üt téged jobb felül…” mondások utalnak erre. |
| Ilyenkor egyszerűen nem lehet ellenségeskedés, |
| mert a cselekvésvonalak egyirányúvá fordulnak. |
| Így áll a dolog az anyák és gyermekek között is. |
| A mindig áldozó anya szeretetében telhetetlen, |
| mindenevő, s még a leleményes rosszaság se képes |
| kifundálni olyant, amit elutasít. |
| Aztán van ilyesmi a szerelemben is: |
| ha az egyik szerelmes annyira kitágítja szerelmét, |
| hogy a másik nem mehet ki belőle, |
| undorral, hűtlenséggel, faggyal, sőt gyilkossággal sem mehet ki. |
| Az effajta faló-magatartásúak boldogok és erősek, |
| talán még a sírba is leviszik boldogságukat, |
| s valamit a föld is megismer |
| azokból a legnagyobb titkokból, |
| melyek révén egy élet emberinek nevezhető. |
|
|