Hó alatt

A város ferdéi és vízszintesei fehérek, csak a függőlegesek maradtak saját színükben. S még mindig ömlik a hó. Sűrűn, öklömnyi pelyhekben.

Szigetem szigorúan sziget: senkit sem engedek rá, hogy mindenki ráférjen.

Ilyenkor tanulnak pótolhatatlan-sokat a fák. Ezeken az éjszakákon. Örökké a pusztulás partszélein imbolyognak, s jószerencséjük óvja csak őket, nem akaratuk.

Hogyan nézek szemükbe majd tavasszal? Kibírom-e a szenvedés túlpróbáltjainak jogos fölényét?

De tán a pusztulás is él? S ez iszonyatos éjeken maga is fél a pusztulástól? S az élők önként táplálják az általános rettenetben, mely együttérzővé nevel?

Alkonyatkor lobogó-vörös volt az égalj. Nem vérvörös, hanem lángvörös, tűzvörös. Aztán megtört a vörösség, később kialudt, s fekete lett a világ, fekete, fekete. Amilyen a legmélyebb pokol lehet, a valóban mindent, még a színeket is elnyelő.

Ám néhány napja már rövidebbek az éjszakák. Egy-egy kakas-lépéssel csupán. A kakaslépések azonban nyílegyenes utat jelölnek csillagaikkal, s az út végről zöld és ibolyaszín sejlik a villogó fehér fölött.