Kör

 

 

 

 

Novemberi délelőtt

Elvette városom a köd
a jó kalandok lépcseit
a tűzfalakat füstöket
ablak-hunyorításokat
szeszélyes utca-árkokat
a zajok lánca elszakadt
önállóan ömlengenek
a menekülés lépcseit
maradt a négy fal semmi több
ennyi maradt csak semmi több
még a család is szétfutott
dolgai után
maradt a négy fal s kezesült
tárgyaim ezek a csaló
növendék-ringyók akiket
később más tesz kezessé
hogy vallató és vallatott
hogy börtön és fogoly legyek
magam körös
magam körül
kívül magamon
és belül
Ó novemberi délelőtt!

 

 

 

Kör

A föld alá bújt
magára húzta az őszt
Benőtt seb elnémult vihar
zsongó szép béke béke
Nem nyughatik
örök parancs a termés:
az illetékes évszak
kegyetlenül fölijeszti.

 

 

 

Hatalmasabb

Semmi bánat! az évelők
túlélik
Lám még jelképnek se jó
az ősz hogy búcsú elmúlás stb.
Mosolyra húzódik a szám
Az egy-nyári magot terem
petét rak
a többi meg
egyéb fondorlatokkal játssza ki
Cingár szunyog zümmög fülem körül
alábukó
hegyeknél
hidrogénbombánál
hatalmasabb

 

 

 

A kert csontváza

A légi dög-kukac a szél
lefoszlatta húsát a fáknak
csak a kert csontváza maradt
A lombok útvesztőiben
nemrég a gyermeki kaland
izgalmával barangoló szem
hidegen villan ki az égre
Csak a kert csontváza maradt
– De ez a fontos ez a lényeg
ez a sűrített létezés
ez a csontváz a húsnövesztő
– Igen amíg erős a lélek
s tud öltöztetni adni könnyen
ha kedve éppen erre szottyan
s marka nem üresedhető
– Hanem ha már megtépetett
hanem ha már támaszkodik
hanem ha fogytán vagyona:
– a gallyak ágak bogai
szegény szeme gömbjére kúsznak
mint felrobbantott földgolyó
iszonyú repedései.

 

 

 

Körtefa

A piros, a legnagyobb dolgok színe bújik elő a körtefa hullni-készülő levelein.

A szörnyű kopárság előtt a fa látványos emléket támaszt magáról.

A tétlenség és kiszolgáltatottság rém-hetei előtt hajlandó páváskodni is.

Bezzeg a nagy munkaidőben: a virágzás, kötés, termésnevelés idejében eszébe se jut ilyesmi. Zöld uniformisban gürcöl, mint a többiek. Ki sejtené, hogy mire képes?

Néhány elkésett gyümölcs árválkodik még a levélhíjas lomb között s néhány a fa alatt.

Gyönyörű forma a körte-forma. Ahogy a szárnál vékonyhengerdeden elindul, aztán finoman szélesedve gömbalakba megy át! Ülő nő háta, dereka, csípője; görög és mindenféle kancsók mintája. S a világító testeké is.

A törzs tömörsége! Fametszet-dúcokként a körtefát szeretik a grafikusok. A kéreg repedései! Házikenyér gyürkéje ilyen.

Ágai, gallyai, mintha szeszélytől, ijedtségtől vagy váratlan gondolattól: egyszercsak hirtelen elfordulnak. Nem ívesen, simán, hanem szögletesen, görcsösen. Embermódra.

A gallyak itt-ott megvastagszanak, mint terhes nő dereka. A jövő évi termés helyei ezek, a fa méhei.

Íme, egy télikörte-fajta. Október táján még kemény, barátságtalan, legföljebb enyhén cukrosvíz-ízű. A polcokon aztán, a végleges társas magányban érni kezd. Kívülről semmit se kap többé, de ami benne van, az minden molekulájában érvényessé válik, s mozgósít szivárvány-ízeket, száz-ráncú zamatokat, kényes aromákat.

De a fának erről sejtelme sincs már.

 

 

 

Őszi kert

Ami a föld felett maradt,
az élet periszkópja csak.
Az élet lent a föld alatt
az elmúlás ellen halad.

 

 

 

Tevékeny ősz

Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt
De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzos talpú tél megérkezik.

 

 

 

Téli napsütés

Szikrázó nap a szikrázó havon
jég-forróság jég-izzás
jég-forróság jég-izzás Megviselt
szívemre bíróként mered a kert:
e kés-él-fényt már nem vállalhatom
Szép a törvény a vesztes homlokára
jobb mégis a kímélet félhomálya.

 

 

 

Valami tudja

Ragyoghat itt benn csodavilág akármilyen
lebeghet jó meleg déli növények
kis erdeje virulhat egzotikus vidék
az ablakdeszkán elefánttal zsiráffal
kétpúpú tevével zsonghat szelid zene
ülhet a szájakon cukor-mosoly
bolyonghat a lélek kedvére bolyonghat:
nem fogja le inkább földobja a test –
Valami azért sajog valami azért tudja hogy
kívül nincs minden rendben hogy a kert
s messzebb az egész táj alig bújik ki reggelente
a tapadó hideg sötétségből máris megint belézuhan
hogy sorozatos haldoklás jaja zúzza az alvadt levegőt
amint a csont-fagyott gallyak élesen megsuhintják
s a madarak alázkodása a ház körül nem természetes
valami tudja hogy a hó nemcsak fehér nemcsak puha
nemcsak takaró nemcsak játékeszköz hanem
lucskos is páncél-rideg is farkas-uszító út-rekesztő
ember-fagyasztó valami tudja hogy itt belül
éber védekezés folyik mely ha kicsit is föllazulna
baj lehetne könnyen valami tudja hogy
a békességes idill ellenére
a részvét éppen úgy helyénvaló mint a szorongás.

 

 

 

Fák a télben

A sompolygó fagyok között
a ködbolyhos nappalok-éjek
rettenetében mi hasznotok abból
hogy rátok gondolok?
Jóságom reklámja csupán
érzelmes panteizmus
Nektek mégis le kell csavarnotok
lámpáitokat alig-pislogóra
el kell mégis búcsúznotok
pár gallyatoktól ágaktól
el kell azért esetleg
az egész kerttől és örökre
Mert míg én cifrán szervezett
tárgyak védelmében a rémet
inkább tudom csak mintsem érzem
s kiváncsiságom szítja inkább
ti addig gyalázat az ősi
egyoldalú csatát
vívjátok magatokra hagyva
Szégyellek kimenni közétek
kik nem nézhettek máshogyan rám
csak mint a kórház
nehéz betegei az ágyaik közt
részvéttel mozgó egészségesekre.

 

 

 

Fenyőfa

Fenyőfácska fenyőfácska
gyönge ágaid csoda hogy kibírják
Gyönge ágaid évente szürkülnek
gyönge ágaid évente szegényednek
díszei ócskulnak
cukrai keserülnek
Gyönge ágaid évente izgatóbbak
várost világot életet
életet örömet szerelmet
bánatot hordanak
több mint ötven rétegben
Lám hull a hó
kölyök-tenyérnyi pelyhek ringanak le
több mint ötven karácsony
ötven tél élete
élete öröme szerelme
bánata rajtuk
s a csukott ablakon át
fenyőfácska fenyőfácska
ezek is gyönge ágaid közé bújnak.

 

 

 

Hó alatt

Kalász Mártonnak

 

I

A város ferdéi és vízszintesei fehérek, csak a függőlegesek maradtak saját színükben. S még mindig ömlik a hó. Sűrűn, öklömnyi pelyhekben.

Szigetem szigorúan sziget: senkit sem engedek rá, hogy mindenki ráférjen.

 

II

Ilyenkor tanulnak pótolhatatlan-sokat a fák. Ezeken az éjszakákon. Örökké a pusztulás partszélein imbolyognak, s jószerencséjük óvja csak őket, nem akaratuk.

Hogyan nézek szemükbe majd tavasszal? Kibírom-e a szenvedés túlpróbáltjainak jogos fölényét?

 

III

De tán a pusztulás is él? S ez iszonyatos éjeken maga is fél a pusztulástól? S az élők önként táplálják az általános rettenetben, mely együttérzővé nevel?

 

IV

Alkonyatkor lobogó-vörös volt az égalj. Nem vérvörös, hanem lángvörös, tűzvörös. Aztán megtört a vörösség, később kialudt, s fekete lett a világ, fekete, fekete. Amilyen a legmélyebb pokol lehet, a valóban mindent, még a színeket is elnyelő.

 

V

Ám néhány napja már rövidebbek az éjszakák. Egy-egy kakas-lépéssel csupán. A kakaslépések azonban nyílegyenes utat jelölnek csillagaikkal, s az út végről zöld és ibolyaszín sejlik a villogó fehér fölött.

 

 

 

Télvég

Suhognak a születendők
a küszöbön besuhogni
ha a kapuk kitárulnak
suhognak a könnyű-lengék
a merészek a tülekvők
besuhogni benn maradni
Aztán sors lesz valahányból
Kizuhannak kicsapódnak
előbb-utóbb kiszakadnak
ajjal-bajjal sírva-ríva
két nemlét közül a rosszba
a rosszabba kizuhannak
Pedig másképp is lehetne:
gyérebb bölcső kevesebb sír.

 

 

 

Meg kell érkeznie

Föltámadunk megyek súgom a kertnek
(Engem az ész s a naptár megneveltek)
Föltámadunk a csappanó erő
csak bírja ki míg zúzos az idő
Meghallanak? A fű jégcsipte sárga
csontként zörög a körte görbe ága
A rügybogok ők még talán –
Akárhogyan de nem fogom be szám
Majd nyáron is mondom a kajszifának
rejts el midőn e padra hull a fáradt
hol fény meg árny foltoz tele
a békesség különleges jele
Hogy kívül is a kakofon zsivajban
még észlelik a csöndet állni rajtam
és észlelik hogy a hajam
növényillattal rakva van
Majd nyáron is mondom a verebeknek
zajongjatok és a szegélyköveknek
majd nyáron is hallgassatok
páros példát mutassatok
Makacs gyomok veletek hadakozni
alvó lárvák kelletek sokasodni
s aminek itt az élethez köze
nagy útjáról meg kell érkeznie
Föltámadunk járok búgom s igérem
hívő gazda a februári télben
mikorra már alig-alig lehet
elhitetni a bízó híreket

 

 

 

Perjefű

A perjefű e pár tenyérnyi
helyen most 70 tavaszán
nagyon fontos nagyon fontos dolog
itt és most ő az életért felel
Megtörténhetne hogy maga maradna
csillag-tűz-ég zuhanások után
aszályok görcsei után
kozmikus borzalmak után
A kert gazdáját a rémlátomások
a világ gazdájává nevelik
a garázda élősdiség
egyszer talán még áldás is lehet:
vereségből kimentett lobogó
törvények őrzője példázata
az egyetemes pusztulás
inségében rossz emlékezetében.

 

 

 

Egy szamócatő tavasszal

Túléltük senki sem segített a magunk erejéből
mi egyformák és nem egyformák s mind egyformák a rettegésben
Az ember sok-sok napon át felénk se nézett
egyformák és nem egyformák csak mi biztattuk egymást
mikor a jég-égről a jég-csillagok jég-tűi
szurkáltak irgalmatlanul mikor jég-szél siklott felettünk
s mi botcsinálta hősök tűrtük földhöz lapulva
Nekünk egyformáknak s nem egyformáknak milyen jó volt
hogy közösen viselhettük a szenvedést ha végigrángott
nyúzott szárainkon hajszálgyökereink hegyéig:
a közös jajjal a közös kín tengerébe ömlött
s ott megkönnyült külön gyötrettetésünk
S lám most hogy túl vagyunk a szörnyűségeken
s bársony az ég a csillagok gyémántkövek sugaraik
árvalányhaj-bolyhok s a szél zsongó izgalmakat
szít bennünk most hogy már mesélnénk
és emlékeznénk megnyugodva:
most jön az ember
éles vassal közénk vág kifordítja félredobja
a másformájúkat semmirekellő gaznak nevezi őket
tűzrevalónak
tűzrevalónak Pedig ők velünk voltak az éjek éjein
mikor az ember ránk se hederített
Nem értjük nem értjük nem értjük.

 

 

 

Gyümölcsfa

Kedvedre ágat se hajthatsz
nem virágozhatsz teremhetsz
kerti szolga gyümölcsfa
Ha kimerültél
vagy pihenni próbálsz
nem élsz sokáig
Ahogy az öregasszonyt
téged is
iparkodnak kihagyni
Látható a szél:
hózápor a kerten
szédítő márciusi forgatag
Még ezt is ezt is
el kell viselned
a megítéltetés előtt
mikor a gazda
végigjárja rendre
földhözragadt cselédeit
hogy megjelölje
melyik tövére
vettessék a fejsze.

 

 

 

Ez a hónap

Ez a hónap ez már
több ez márciusnál:
nemcsak rügyfakasztó
nemcsak földlyukasztó
nemcsak kelesztő
ez már ugyan növesztő
Tőr-szelekből szellők
torsból szép füvellők
kóc-foltokból árnyak
lettek nőttek állnak:
alig fölébredt
nyújtózik lám az élet
Rejtelmek borongnak
szorgalmak forognak
műhelyek duhognak
vigságok suhognak
mint a mesében
a teremtés hevében
Ez a hónap ez már
több ez márciusnál:
együtt öccse bátyja
párja folytatása
fa és virágzás
együtt nyelv és kiáltás.

 

 

 

Csoda

Csoda hogy nem tévesztik el
hogy egyik sem téveszti el
Pedig csak néhány négyszögöl
pedig a föld is ugyanaz
a nap a szél a levegő
és az eső is ugyanaz
de ők mégsem tévesztik el
csinálja rendületlenül
a maga dolgát mindahány:
széles karéjos fogazott
fűrészes szabdalt levelét
fészkes pillangós ajakos
virágát s hozza konokul
termését ilyent vagy olyant
a magáét mindig csak azt
és nem téveszti soha el.

 

 

 

A tó vihar után

Késő van este van
inkább csak érezem
a tó lágy női testét:
illata rámömöl
orromba vág megüt
elkábít és fölizgat
hallom verőerét
szívét a sürgeteg
organizmus megannyi
apró nagy még nagyobb
csöndjét neszét zaját
hullámzó női test
szeretkezés után
lassacskán higgad el csak
olykor még megremeg
mozdít kicsit magán
hallom neszét zaját
olykor még nyög motyog
sóhajt enyhén sikongat
párázó női test
eleven tűzparázs
ráhajlik boldogan
a hűs növényi ég.

 

 

 

Madárhangok

A madárhangok más-más lyukakat
 
vágnak a csönd falába
más-más díszeket cifraságokat
 
aggatnak a csönd falára
más-más képeket arcokat
 
rajzolnak a csönd falára
A madárhangok más-más ízeket
 
öntenek szét a számba
más-más lobogást lázat remegést
 
indítanak húsomban
más-más textúrát felszínt tapadást
 
idéznek ujjbegyemre
A madárhangok egybeszövődnek
 
összefonódnak
hol szépen hol gubancosan
föl-alá suhannak kerengenek
kapukat nyitogatnak csukogatnak
oltják gyújtják a nap ragyogását
 
óvnak a világi zajok
 
s kissé a belsők ellen is
És estefelé ha elülnek
 
a némaság
 
kongani kezd
 
s a pőre védtelen
 
földre hatalmasan bezúdul
 
az űr iszonyata.

 

 

 

Túltermő gyümölcsfa

Ág ághegy bomladozó
rügy kéreg romladozó
gyümölcs már célja ellen
szelid-kegyetlen
Nem tud magára
vigyázni az árva
roppan recseg törik
a saját kezével ölik
Aminek gyökere
annak rendelt a helye
szárad aszalódik
élni szabódik
vagy legalább
a föld felett hagyja magát
hagyja odaadja
hevét tagadja
s a föld alatt
ott gyűjt hadakat
hogy a vészen túlnan
győzzön mi alul van.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]