Egy barátom temetése után

Hát eltemettünk, szétszéledt a nép.
Búcsúztatott illő, kegyes beszéd,
s forró nyárnap. Kemény parasztnyakak
hajoltak meg, míg énekelt a pap.
Görcsös-kérges asszonymarkokban ott
zsebkendő s rózsafüzér izzadott.
Tested falusi temetőcske várta,
apró – félig még kukoricatábla.
Mert kell a holtnak, kell a pihenő,
de csak szükséges rossz a temető,
s azért a föld, hogy életet teremjen.
Hát eltemettünk, nyughatsz véghetetlen.
Erős, kit úgy bámultam, mint kiben
a test, a test a legfőbb értelem,
és ez olyat tud, amit a hevült ész
meg nem tudhat soha, hiába fürkész,
értetlen gondolok megint reád,
s gyanakszom kissé: újra ostobább
vagyok talán, mert gyászollak, holott
nyilván okosabban tettél, halott,
hogy, mint a magamfajta élhetetlen,
nem küszködtél e másult élet ellen,
de széjjelosztván gáttalan magad
úgy élsz tovább, százféle szín alatt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]