Felhő

 

 

 

 

Anyám halottas ágyon

A hátracsukló fej megadja már
magát. A győztest várja, mintha kéjben.
Agyondúlt táj az arc: egy-borzadály.
Kettéhasadt a száj, nincs, mit reméljen.
Föl-nem-szakítható, teljes magány,
makacs fuldoklás terméketlen éjben.
Az öt riadt érzék célt benn talál,
a hánytorgó szervek szédületében.
A halánték már-már a semmi gödre.
A csontos áll ferdén magasba lökve
a nyughatatlan lég fagyába szúr.
S a bőr alatt türelmesen lapul
a végső romlás, hogy korlátlanul
szétdőljön majd, s e nagy szégyent befödje.

 

 

 

Holt anyám születésnapjára

A szokott út másfelé kanyarog
Magamnak kell kérdeznem és felelnem
téged érzékeimnek adnom
Ó a hangod milyen nehéz
Dúdol dúdol sír botló nyelvvel dadog
csak nyög már Ó melyik az igazi?
Simogatásod is milyen nehéz
Nincs nő aki ezt megtanulja
A soha-többékhez kell raknom ezt is
Bosszút állt rajtad a halál
az életekért az életemért
Eztán neki szülsz mindörökké
Születésnapi rózsa –
Másképpen kell hozzád beszélnie:
az idő nyelvét elfeledted
De úgyis mindegy: ez az én ügyem már
Mit bánod te hogy mikor hagyom abba.

 

 

 

Találkozás

Az vagy csak rég az lettél amivel
a kegyelet s a feledés borított:
kő vas virág s az ápolatlan
szomszéd sírról föléd futott borostyán
Időben térben távoli
kinek nevét
oly ritkán hagyják nyelvemre az élők
Magas szobámból
ellátok az álmod
őrző fák szívszorító négyszögéig
S az utcákba és házakba rekedt
nyüzsgésen vad zajgáson át
a süllyesztő időből
közel húzlak magamhoz
visszaöltöztetlek a régi húsba
mellém ültetlek
és míg torkomat
el nem fojtja a boldog zokogás
becézve suttogom:
„Apám, apám…”

 

 

 

Idéző

Halott bátyámnak

 
Hallod-e? Nagy, tenyeres árnyak
közül szólítalak.
Hallod-e? Inkább engedsz a halálnak?
Mivé lettél? Kiféle vagy?
Hát ez a hűség? Egy-vérem, milyen
varázsigéket sugdostak füledbe,
hogy mindent elfeledtél hirtelen,
s nem emlékszel hangomra és nevedre?
Lábatlan! egycsapásra mily serény
lettél! És segítség se kellett?
Kit botladozva vittem én,
mosolygod már a részvevő türelmet?
Jól játszottál. A csonka-bonka
test úgy feküdt roncsan, sután,
mint furcsa lom, magát szemétre dobva
meddő próbák után.
S most mégis milyen leleményes
kedvvel csalogatod
a tenyeres árnyból, a fényes
éjből csalogatót!
Hallod-e, öregebb, erősebb,
kitől az életet
tanultam: a kerülhetőket
és a ránk-mérteket,
hallod-e, miért szomorítsz meg,
miért nem szólsz annak, ki várva-várja,
hallod-e, miért nem tanítsz meg
a legnagyobbra, a halálra?

 

 

 

Két bátyámra

Már holt anyámnak is van holt fia,
már holt apámnak is van holt fia:
egyiknek sem kell már a pusztulást
támasz nélkül csinálnia.

 

 

 

Felhő

F. I. emlékének

 
Számodra ennyi volt hát. –
(Számomra mennyi lesz?)
Zavartan gondolok rád:
mi ez? mi ez?
Békét terít a kertre
a tücsökhangu est. –
Ily könnyen vége lenne?
Mi ez? mi ez? mi ez?

 

 

 

Barátaim barátaim

Én is alig túl még a delelőn
s ti eddig sem jutottatok
Életetek mondata megszakadt
szátokat betömte a föld
Barátaim barátaim
mi okból jártam jobban nálatok?
S nem bentről támadt rátok a halál
idegen szándék volt hóhérotok
Persze azóta is úgy kél a nap
s különösebb dolgok velem sem estek
De én még érlelem gyümölcsöm
s halálom lassacskán saját halál lesz
Ehhez sokféle csonkulás kell
s jócskán megcsonkítottatok ti is
Van szó melyet többé nem mondhatok ki
vagy csak úgy mint az eszelősök
csak úgy motyoghatok nem várva választ
Nélkületek ifjúkorom hatalmas
partszélei zuhannak vízbe végképp
Egyedül nem léphetnék úgyse rájuk –
Nem az-e a világ szegénye
akit múltjából is kitiltanak?
Barátaim barátaim
nyilván nem akartátok ezt ti sem.

 

 

 

Talán elkésett üzenet

Reményi Bélának

 
Most jött a hír, hogy haldokolsz, Barátom,
hogy okos tested, mely a köznapi
s a választottakat sújtó szokatlan
kötelességeken túl arra is
erős volt, hogy verses fölöslegekkel
segítsen élni másoknak, tanítson
érteni, látni, – furcsa-érthetetlen
vaksággal ellened lázadt.
vaksággal ellened lázadt. Hiába,
hiába volt tehát leszállnod a
titkok mélyébe, fölrezzentened
s vallatnod alvó kísérteteket:
olyat nem hallottál tőlük, ami
e méltatlanságtól megvédene. –
Nem láttalak még, hangod ismeretlen.
Csak halogattuk a találkozást,
nem gondoltuk, hogy a kivétel is
törvény, azt hittük: ráérünk. Bizony,
úgy illenék most, hogy hozzád siessek,
minden perc késés helyrehozhatatlan,
s talán késő is lenne már. De én
nem indulok: mit érnék el vele?
Megszégyenülésedre menjek-e
s a magaméra, hogy hídról lesem
a fuldoklót? Csináld magad, Barátom,
csináld végig magad! Ha ölbe fog
akárki, s dédelget, ha eltakarja
szemed, ha melléd fekszik: – mind csalás!
A te utad te járhatod csupán.
Csináld végig magad, szedd össze roncs
erőd, (egyébre úgyse kell), csináld,
s ha már a toll nehéz kezednek, és
nyelved sem engedelmes: tagolatlan
nyögésekkel beszélj, áruld el a
halált, áruld el, mondd ki, s győzz felette!

 

 

 

Míg önként őriz

Halottaim míg éltetek
feleltetek ha kérdtelek
Ha most hozzátok fordulok
hang nélkül mozdul ajkatok
Magatoktól feleltetek
most nékem kell helyettetek
Nyelvet fület szivet nekem
kell árnyatokba rejtenem
Apám anyám bátyáim édes
barátaim mit ér mit ér ez?
Ha önpusztító szeretet
konok és hű igyekezet
bűnbánat szégyen áldozat
előre vállalt kárhozat
nem mentség számotokra már
és engem is sorvaszt csupán:
hagyjuk!
hagyjuk! Míg önként őriz a
test-lélek bokros zeg-zuga
jó addig meg ne haljatok
legyen a hangom hangotok
nyelvem fülem szivem legyen
tiétek is
tiétek is De rémesen
nő az idő s már a magam
sorsának is oly súlya van
hogy reggelenkint még a nap
derűt-játszó arcomba csap
s már szinte minden alkonyon
fogam fogam csikorgatom.

 

 

 

Miniatűr

Öt éve még ilyenkor
két úttal több utam volt,
két szívvel több felé vitt.
– A nyár éppúgy virágzik.
Kibírtam, lám, kibírtam.
A két szív egy a földdel.
A nyár éppúgy virágzik,
mint akkor, mint öt éve.

 

 

 

Egy barátom temetése után

Hát eltemettünk, szétszéledt a nép.
Búcsúztatott illő, kegyes beszéd,
s forró nyárnap. Kemény parasztnyakak
hajoltak meg, míg énekelt a pap.
Görcsös-kérges asszonymarkokban ott
zsebkendő s rózsafüzér izzadott.
Tested falusi temetőcske várta,
apró – félig még kukoricatábla.
Mert kell a holtnak, kell a pihenő,
de csak szükséges rossz a temető,
s azért a föld, hogy életet teremjen.
Hát eltemettünk, nyughatsz véghetetlen.
Erős, kit úgy bámultam, mint kiben
a test, a test a legfőbb értelem,
és ez olyat tud, amit a hevült ész
meg nem tudhat soha, hiába fürkész,
értetlen gondolok megint reád,
s gyanakszom kissé: újra ostobább
vagyok talán, mert gyászollak, holott
nyilván okosabban tettél, halott,
hogy, mint a magamfajta élhetetlen,
nem küszködtél e másult élet ellen,
de széjjelosztván gáttalan magad
úgy élsz tovább, százféle szín alatt.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]