Séta és meditáció

 

 

 

 

Zöld és fény

Csordulásig a világ! –
 
Szinte már kicsap
szőlők, fák és újra fák
 
zöldjéből a hab.
Forr, tajtékzik, szédülök,
 
zöld alul, felül;
lépek, állok, eldülök,
 
zöld kivül, belül.
Zöld, zöld, lelkes újulás,
 
nagy, termékeny öl;
tarthatatlan bolydulás
 
föl, föl, egyre föl!
Fű, fa, gyom, szőlő emel,
 
körforgó dagály.
Zöld és fény: – e két elem
 
árján ring a táj.
Nézem, érzem, bámulok,
 
s engedem magam.
Zöld és fény! dagad, forog,
 
szólnék, s nincs szavam.
S míg ragyogva nő velem,
 
s hord e két elem,
pólyál az időtelen
 
és a végtelen.

 

 

 

Nyárelő

A farsang végetért a tetszelgő hiúság
Kezdődik a szikár komolyság szigorúság
A tékozló kaland fukar munkába dermedt
aggódó szorgalom remegteti a kertet
A sarjadás után megjött a hervadás is
már nemcsak születés van itt hanem halál is
A pusztulás szagát szintén orromba vágja
az ágbogak között zizgő szél gyönge szárnya
S holott embervalóm kígyóitól futottam
példák hasonlatok idézik óhatatlan:
ronccsá tiport csigán mohó hangyák sürögnek
hogy széthordják büdös-nyálkás húsát a dögnek
farkatlan gyík szalad s megáll les ferde szemmel
torkában indulót villámló félelem ver
felnyúlt és szélütött szőlőhajtás bukik le
csapzott vadbúza-szár hasal sárgán a földre
bogár holt lábai kifordított gyökérzet
erőtlen szálai merednek törten égnek
S ki jöttem nyugtatást találni itt a kertben
vezessen újra a vesztett örömhöz engem
formálnám lassan a magam képére őt is
rálátva életem riasztó zökkenőit
De aztán mégse! Hisz hányszor több itt a boldog
bizonyság érv tanú arról hogy a kioltott
élet csak vékony árny e dúsgazdag verőben
s más példa lesz a kert más példa lesz merőben
s még a halál is azt tanítja könyvben ábra
hogy tündöklőbb a fény éles homályba zárva

 

 

 

A kertben

Nyári vasárnap délelőtt
Űzött férge a földnek megnyugodni
a kisebb férgek alacsony
rangú növényi élők
birodalmába bújtam megnyugodni
S nyugalmam ára hekatomba
zúzott fű zúzott hangyák szunyogok
tömérdek vége soha többé
és zűrzavar és rémület
véres kereszt a percek homlokán

 

 

 

Alsóbélatelep, 1963

Lelkem ez itt még igazi
Kidőlt és kettétört vörösfenyők
csenevész nád szakállas békanyál
idétlen part megloccsanó habok
Ennek még lelkem van szava
Az antropomorf gőg pimasz
önzéssel földet és eget
magára szab csak a saját
hangjára van füle csak a
saját képére van szeme
Ez itt még lelkem igazi
dacosan part nád békanyál habok

 

 

 

Nyáréjszaka

Az éjszaka az éjszakáé. Ébren, bizony, nem kéne lennem.
Telihold, fényes háztetők! – ó, nincs hozzájuk tollam, se nyelvem!
Korhelyek, álomkergetők és véletlenül uton ragadtak,
nekik mi ez a más világ itt? Szokatlan kép csak, furcsa ablak,
érzelmes kulisszák hatásos elrendezésű gyűjteménye,
kissé tán meglódítja vérük, és semmi több, és vége, vége. –
De én, ki az öt érzék lázát igyekszem szóvá tenni folyton,
akinek nézni és beszélni a legfőbb evilági dolgom,
a csillogó, ezüstös-foltos város fölött álmom levetve
riadtan bámulok e pompás, valószínűtlen rejtelemre,
ha nem tudnám, hol bújtam ágyba, gyanúm se lenne, hol vagyok most,
de én megtelve csordulásig félszeg zavarban hallgatok most.
Elbírhatatlan ennyi szépség! Gyűrt vánkosomra visszadőlve
torkom szorul, szemem lehúnyom kibuggyanó könnyem törölve.

 

 

 

Liliom

Ég és világít. Átüti jégtüze
a súlyos éjt, villogva fölizzik a
 
tömör sötétség; fényes udvar
 
őrzi a szirmot a pusztulástól.
Az ősz ledönti, bújik a föld alá;
konok homállyá lesz maga is kicsit.
 
S mert így a titkát megtanulja,
 
ezzel arat diadalt az éjen.

 

 

 

Esti ablak mögött

Tüzeket nyíló fekete rét esti város a völgyben
Félénk és izgatott mint aki jót vár de gyanakszik
Örömeit bánatait négy fal közé vitte a lélek
osztogatja és csillapítja hogy el bírja viselni álmát
A tó-tükre-ég messziről a földet mutatja a szemnek
Tüzeket nyíló fekete rét fentről borul ránk
Két teknőc-héj alul felül meglyuggatva s kívül parázsló
burok fehéren izzik a kicsi-nagy lyukakon keresztül
Hát én e ragyogásban itt? Négy fal közé szorulva szintén
a rét fölött és rét alatt rendezgetem az elmúlt
nap kuszaságait készítem álom elé a lelkem:
osztogatom és csillapítom a nehezen viselhetőket
S még hívatlan vendégek is ülnek körém befejezetlen
találkozások árnyai kényes fehér kezükben
csábítás és emlékezés Megzavarodva fészkelődöm
sajgások és nosztalgiák buzognak föl husomban
A közénk ömlő éj csupán egyetlen éjszakára ment meg
Holnap lábam feléjük fordul szemem magukhoz csalogatják
Tétova leszek amikor határozottnak kéne lennem
A születő cselekvéseket születni vágyók háborítják
És aztán itt állok megint tüzeket nyíló fekete rétek
összehajló ívei közt gazdag gazda tűz-őre pásztor
kinek a fények gondjai hogy mire gyúlnak mire hunynak
az újuló meglendülések s nyugvások küszöbénél.

 

 

 

Falu szélén

Szél, zúgás fészke, háza,
csönd háza, béke háza.
 
Milyen nevettető is itt
az élet összevissza láza!
Naphosszat szót se szólok,
nincs szóra semmi jó ok.
 
S ha olykor mégis: válaszul
a szárnyas lomb csitítva bólog.
A kert végében árok,
alján csöpp víz szivárog.
 
Lassacskán egymáshoz szokunk
én és a bokrok, fák, virágok.

 

 

 

Atlantisz

Ez a fa tudja, tudja még – –
Tudja-e más is? – és ki még?
Vén kérge repedései közt
őrzi azt a nyarat meg azt az őszt.
Vén kérge repedései –
Ugyanaz a véső véste ki,
ugyanaz a véső, mely homlokom –
Megállok s elgondolkodom.
Futnak a habok a part felé,
villog fölöttem a nyárfalevél,
ahogy akkor, – csak az az út sehol:
az ég örökre ráomolt.

 

 

 

A férfi visszatér

Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még
vissza tudok fürkészni a nyirkos
föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem
ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi
napjától érlelve. – De hát itt,
itt már szinte alig valamicske maradt a
régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és
hol van a fürge baromfihad is, mely
szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott
résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma
zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített.
Merre, hová ballagtak az ökrök?
Lábnyomuk is fölverte a gaz.
Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi
két ablak s a szobácska döngölt
földje s az utca is és a harangláb,
s kint a Dunán is a fecskék
éppúgy játszanak. – Ám a
kérdések hangját elvitte a szél.
Választ adni aligha tudok, s ami annak
készül, nem válasz lesz már, nem előző
szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti
az se, kinek szól. –
Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet
lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek
áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? –
Jobb, jobb inkább elmenekülnöm,
és ami romjaiban kísér még,
életem étkéül használnom,
és nem idétlen árnyak föltámasztására
tékozlani vérem.

 

 

 

Séta és meditáció

A kényes őszi nap mindenhová elér.
Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.
Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos
forrás iparkodik lábánál, hangja sincs.
A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan
hittel építi házát, erődíti és béleli.
Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan.
Ifjúkoromban váltig undorodtam:
kaloda-város, börtön-város, sivatag-város.
Nagyon sajnáltam magam érte.
Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken.
A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei
házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a
gyakorlótér roppant gyep-négyszöge.
A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti,
az is benne van, ami nincs,
az is benne van, ami van:
most a hűnél hűbbnek kell lennie.
Nagy kerekes-hidak, piaci bódék,
konflisok a Széchenyi téren,
árkok, eperfák, öreg temető,
fatelep, tehéncsorda, búzaföld,
kanyargós ródlipálya-lejtők,
madarak- és fák-napja, régi Tettye,
kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért
siránkozó kölykök, vaskos beszédű,
kopott lányok…
Bennem van minden, ami nincs,
s bennem van minden, ami van.
Ó bűvölő város, sokarcú,
ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.
Nyugalmak, zajok fészke,
kőszürke és levélzöld,
hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő,
tegnapelőtti és holnaputáni,
makacs munkás, kéjjel lustálkodó,
öl-puha, aszkéta-rideg,
aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető:
ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.
Nekem: A VÁROS mindörökre.
Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.
Az ősz kirakta foltjait a tájra.
Ölében viszi a Mecsek a télbe
embereid és házaid.

 

 

 

Nyárvég

Jaj, hogyan őrizzem meg ezt a szép,
augusztusvégi, halk tücsökzenét?
E gyönge hűssel átszőtt és halott
növényektől fanyarkás illatot?
E világon túl bűvölő varázst,
világon-túli csillag-zuhogást?
E gazdag éjt, mely épp azért csoda,
mert múló, s vissza nem térhet soha.

 

 

 

Őszi zápor

Megeredt az eső, fonalak csíkozzák végig a tájat.
Ideje: gyászkendőként lógott a világra a bánat.
Megeredt az eső: történt hát valami;
nem kell tovább is várni, szorongani. –
S én, aki reggel óta a dermedt
csöndbe figyeltem: tőle remélve kegyelmet,
de ijesztő hírek álltak írva a kerten,
kitartom arcom az esőbe: verjen. –
S lám, futnak rajta parányi erek:
édes hidegek, meg sós melegek.

 

 

 

Másik ősz

A harc ideje jön
s a fészeké is
az egymáshoz szorító gyöngeségé
mikor az öregek szerelme
válik példájává a szeretőknek.

 

 

 

November

Gyöngécske hajnali fagyok
edzik a lágy növényeket,
köd-tenger jég-tajtékain
a város háztetői.
A szürkeség társat keres,
belém igyekszik ömleni.
Ez is csak főpróbája még
a végső szürkeségnek.
Út nyílik a holtak felé,
fal nő az élők és közém.
A hang csönddé lesz, és a csönd
megszólal hallhatóan.
Fakó, göcsörtös ágakon
semmi fölösleg, semmi dísz.
A cifraság az életé,
ha maga szabja gátját.
Ó, mennyi ősz már, mennyi ősz,
hány lecke, hány okos tanács,
milyen makacs tapasztalat,
milyen makacs remények!

 

 

 

Karácsony első napja

 

1

Meleget a szívnek mi adhat?
Csak a meleg hite
 

2

Jeges csúcsok körül az űri szél
és a sötétség ár-apálya
Magány magány magány magány
 

3

A keresztfára szegzett két tenyér
a legjobb tűzlopó
 

4

Karácsonyfa buta mütyürkék
Megszületett megszületett
 

5

Megszületett De hagyja-e magát majd
megfeszíteni?

 

 

 

Január

Zöngétlen a harangszó. Koppan,
s lehull – jéggé fagyott madár.
Hazátlan, szétzilált rajokban
küldi rám fázós árnyait a nyár.
Mentségül? Semmi gyöngeség!
Összezárt ököl, összezárt fog!
A résen nemcsak oldó enyheség,
hóhér vadság is átszivárog.
– Majd a való nap melegítsen,
bontson ki a meredt
burkokból, s lágyulni segítsen
a sarjú fű felett.

 

 

 

Téli éjszakák

Most a fákat is be kellene
engedni Sompolygó rémek
járnak az éjszakában Most a fákat is
be kellene engedni a lakásba
Sompolygó rémek járnak ilyenektől
némul meg álmában a gyermek
Rém-éjek éj-rémek fehérek feketék
Most a fákat is –
Együtt az élők
együtt az élet
együtt szemben a halállal
Most a fákat is –
Mert ha végez azokkal
(a halál törvénye halál)
egyszercsak bekopog az ajtón
Most a fákat is
a lakásba –
Az összecsapódó életek élete
győztes élet
Ám ha nem
egyszercsak bekopog
s nem lehet nem-nyitni ajtót

 

 

 

Hó-hivogató

 
De jó volna ha volna
 
ha hó hullna halomba
 
ha már fű sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe
 
Kétkarácsony utolján
 
ünnepnapok kihunytán
 
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek
 
Hét álló nap havazna?
 
Ha tenné is mi haszna?
 
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna
 
Kevés derű mi lenne?
 
Szépségtapasz a sebre
 
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztelődne
 
Azért mégis ha így is
 
ha ez csöppet segít is
 
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna

 

 

 

Idegen város

Válogatok. Magamhoz annyit engedek csak, amennyi tetszik. Ha itt egy ház leomlana, inkább szenzációt éreznék, mint tragédiát. Nem az enyém az ég, a föld, a szemek titkai. Játék a fény, a fény, ha kínlódás szülötte is. Játék a sötétség; nem az enyém sors módján, menthetetlenül.

 

Hanem a szó, a szó veszélyes. A szükségesnél kell maradnom: „Kérem, merre találom ezt?” „Viszontlátásra!” „Köszönöm.”

 

A szükségesnél kell maradnom. Magáról senki se beszéljen. A szó veszélyes. Ha kitárul előttem egy itteni élet, elvesztem erőim. A boldog különállás részvétté válik: együtt sírok és örülök, de már nem választás szerint.

 

 

 

Gyümölcs

Amiért a téli szorongás
a fél-élet
sokszor a részleges halál
a nászra-újulás csodája
eltökélt harc a kártevőkkel
föld fény eső lég habzsolása:
ímé a mag
cél nélkül célja nélkül szerte szóratik.

 

 

 

Gyermek

Várja és tűri az idő
mintázatlan nagy síkja, hogy
mi lassan bomlik és kinő,
rajzoljon rá szilárd nyomot.
Hőkölnek ábrái előtt
a Mindenség tajtékai:
a veszendőt és majd veszőt
uruknak készen vallani.
A gyönge kéz, a gyönge száj,
a gyönge sors – könnyűcske por –
jeleivel véknyan leszáll
s a jeltelen percekre forr:
hogy létezzék örökre már,
ki létezett valamikor.

 

 

 

A készet lássam

Tiprásra vagy tiportatásra
tanítsalak-e hát?
Hagyjatok: így is úgy is meggyalázna. –
Majd mások majd az élet a saját
károtok-érdeketek
ha tompábban süti fény szemetek
s könnyebben görbül a hát
Én csak – sóhajtva megelégült
nyugvással – a készet
lássam: születése nélkül
a mindenképp merészet
Homlokotokról lessem csak utána
a felhőt vagy a napot
mely nélkülem nőtt oda rá s a
fényeket árnyakat ott – –
Hogy megvonhassam könnyen a vállam:
nem én nem én csináltam

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]