Mit mondhatok?

Szemük, fülük, agyuk egyre nyílik:
ismerkednek rendre a világgal,
az élettel ismerkednek egyre.
Nyelvemen a szavak már remegnek:
hogy fogom majd segíteni őket?
Hagyjam-e, hogy saját káruk révén
tanulják meg az emberi leckét.
Ködösítsek, szőjek-e meséket,
mondjam-e, hogy ami szép: igaz csak,
s ami nem szép: véletlen kisiklás?
Vagy ridegmód magyarázzam meg, hogy
fogak, körmök párbaja az élet,
s por, esetlegesség a világ is?
Szégyen, szégyen pirítja az arcom:
így teszek, vagy úgy teszek, akárhogy,
mert tudom: ha ködön át, ha nyiltan
meglátják, meghallják, vagy megértik
hova jöttek, s mire jöttek, akkor
megkérdik majd tőlem: mért akartam,
s hogy mi célja mindennek? S ugyan mit
mondhatok majd mást bocsánatkérő
dadogásnál, s mit mutathatok majd
más vigaszt, mint két szemet, amelyben
szüntelen szomorúság tanyázik.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]