Hívó

Az éjszakák lovagja vagy,
árnyéka a halálnak,
a rettegések szárnyain
neved betűi szállnak.
A kínban már megleltelek,
a könnyben érzem ízed,
már te adod a keserűt,
– s nem te adod a mézet,
nem te adod a madarat,
mely itt a hegyi csöndbe
hangja rikító fonalát
röpíti föl-le, föl-le,
derekam alá ágyamat,
a mellemre a békét,
üres szivembe a remény
virágos töltelékét,
nem te adod a jó szelet,
mely zúgatja a fákat,
dolgos markokba a gyomot
pusztító, gyors kapákat,
a kirándulók énekét,
fejük fölé a holdat,
egymás karjába karjukat,
szemükbe szép nyugalmat. –
Az éjszakák lovagja vagy,
lépj át a napsütésbe,
ki eddig nem jöttél belém,
csak jajra és nyögésre,
légy ikre az örömnek is,
ó, légy sziámi ikre
minden percemnek, járj velem,
örökre, mindörökre!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]