Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe

Megcsalt a kéj vagy a tiszta öröm
vagy a természet. – Történt akárhogyan,
egyként az engedelmesség gyümölcse volt.
A tested romlatlan törvényei
vezettek – ó, nem az ész,
ó, nem a szokott romboló, az ész
vagy a megzavart ész,
a tested vezetett, szegény! –
Hordunk lappangó kórokat:
rákot, fekélyt, tuberkulózist,
más valamit, és egyszer
szembetalálkozunk velük.
S hiszünk, de tudjuk, hogy hiába,
mert táplálván magunk, tápláljuk őket,
menekülvén, velük menekülünk,
s álom vagy mámor rózsaszín
fátylat dob csak rájuk, de makacsul
erősödnek tovább.
Te életet hordtál magadban,
törékeny csípőd árkában élet tenyészett:
élet életed mellett.
S hitted és tudtad a jövőt:
táplálván magad, őt táplálod,
járván, veled megy,
s felhő hiába födi el:
erősödik tovább.
De nem tudtad ezt a jövőt,
nem tudtad, hogy ráknál, fekélynél
ravaszabb kórt cipelsz,
hogy élet fordul szembe életeddel. –
Aludj nyugodtan,
tedd össze két kezed a melleden,
kulcsold össze az ujjaid,
ne moccanj, tűrd türelmesen
hogy az égieknél semmivel sem
kegyetlenebb férgek édes-szép
ajkaidon ki- és bejárnak.
Aludj nyugodtan,
ragyogj a hű emlékezők agyában
cáfolhatatlan példaként, ó
ragyogj – iszonyú példa:
építhetetlen sors az emberé!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]