Történet

Mozdult már-már a nyelvem, nyiladozott a szám:
fényes szavak készültek a fényes levegőbe.
Az életet s világot és bennük magamat
tiszta és oktalan gyerekszáj magyarázta.
Harmincöt év bemocskolt mindent és eltakart,
nem bírtam már a tárgyak okos szemébe nézni.
Mindegyre többet tudtam, de kevesebbet is,
képeket mutogattak, de sohasem a mintát.
S kikelt a zűrzavarból egy nem-idevaló,
ki itt él e világon, ám tollai ragyognak.
Egy reménytelenül-ki-nem-tanítható,
ki tudja azt, amit a tudás elfelejtett.
És sejtjeimen át a gyomrom, hátgerincem
édes bizsergésén át kezdett okítani.
És mozdult már a nyelvem, nyiladozott a szám,
hogy olyat mondjak el, milyet még senki eddig.
S, ó, életet vigyázó, szép, egészséges önzés,
a hasonló-tisztákhoz vezetted könnyü lábát.
Mért küzdjön a sötétség lomha felhői ellen,
ha viszont-sugarakban szikrázhat egyre-másra?
Ím, állig gombolózott a világ és az élet,
ím, újra nem néznek rám közvetlenül a dolgok.
Ím, okos vagyok ismét, s itt állok tétovázva,
nincs semmiről szavam már, semmit, semmit sem értek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]