Idegenben
| Győz az idő: suta látvány |
| nézni a távolodó karikát. |
|
| Erdők, rétek kincstáraiból |
| Hogyan is volt? Ím, a magasba hajolt, |
|
| kisüvöltő szél s a lehellet |
|
| A magasba hajolt, s darabokra szakadt, |
| roncsára vigyáz a szivárvány. |
|
| Roncsára telepszik a fáradt |
| szépségek elől – rémült kölyök-állat – |
|
| Erdők, rétek kincstáraiból |
| izzik most a piros virradat. |
|
| rejtőzik a föld meg az ég; |
| – kagyló csonthéjai közt, |
|
|
Változás
| Mint vak, ki idegen utcába téved, |
| s ijedten érzi, hogy a megszokott jelek |
| nem őrzik botja végén az ismerős vidéket, |
| s megáll, elönti szívét váratlan rettenet: |
|
| így jártam én is. – A gonosz magányban |
| mely otthon nélküled nagynéha rámszakadt, |
| a tárgyak rendületlen sűrűjén megtaláltam |
| hozzád a drága ösvényt, – szívem mélyén szaladt. |
|
| Másarcú emberek, házak, völgyek, hegyek |
| közé jutottam, s lassan, észrevétlen |
| új ország nőtt belém a hanyatló régire. |
|
| S ha indulnék feléd, riadtan ébredek |
| magamra: hol vagyok, milyen vidéken? |
| Csak hallgatok szivembe, s nincs semmi jóhire. |
|
|
Agrigento
| Közelebb itt se vagy az éghez, |
| közelebb itt se vagy a földhöz, |
| magányod itt se lett nagyobb, |
|
| Rettegsz, hogy semmit el ne tévessz, |
| komor hévvel gyűjtöd a szépet. |
|
| – Ó, ékes vázák tiszta rajza, |
| fegyelmezed-e kusza lázát, |
|
| Kinek a szíve s agya lángol, |
| Ébren sem tud maradni, és |
|
| Állat-vackok meleg zugára |
| rakott bendőtől nyúlt tagokra, |
|
| A hús, a hús bölcs életére, |
| s a lelkesen végigcsinált, |
|
|
Capitolium
| Kék parazsával az alkonyi ég |
|
| szikrát vágnak a kristály- |
|
| Előtte kavargó rémület ugrál, |
| előtte nyugalmas áradat omlik, |
|
| Dioszkuroszok és ó, bölcs |
| felhők lombjai, meggyújt, |
|
|
Élsz-e még bennem?
| Élsz-e még bennem, vagy csak a szokás |
|
| Ha kitessékel a hideg tudás, |
| lovagként küzdök érdekeidért, |
| de nem vattázod testem zugait, |
| és langyosak közt nem vagyok tiéd. |
|
| Itt szolgád, házad légiónyi van, |
| mégsem talállak, Istenem! |
| A tündöklések forgásaiban |
| folyton-keményebb kővé változom: |
| ó, Róma sem hoz vissza már nekem! |
|
| Élsz-e még bennem, vagy csak álmodom? |
|
|
Római vázlatok
| Alszik, bal könyökére dől; |
| jobbját billent fejére hajtja. |
| gazdag redők hulláma rajta. |
|
| A szépség könnyet gyűjt szemembe. – |
| Thészeusz elment hűtlenül, |
| nem tudja még, – boldog szerelme. |
|
|
| Földre kéne szállnod néhány évre újra: |
| sok a palotád itt, seholse talállak. |
|
| Forog bennem, csak lassan-lassan ül le |
| a fölkavart lélek. Későre jár. |
| Már otthon is meleg kéményeinkre |
| tapadt az éj. E csontig-más határ |
| a lombok közt fürtös csillag-sorával |
| gubbaszt a hullámos Mecsek. |
|
|
Éjfél után
| Jó, ha az ember aludni megy és nem látja az éjjelt. – |
|
| Bóbiskolsz a papír mellett, birkózol a szókkal, |
| s egyre vadabb tájakra barangol a gondolatod. Lám, |
| pár órája meleg volt benned, öröm karikázott, |
| túl a szobád falain szemek erdeje óvta magányod, |
| tudtad; akármi baj ér, seregek vasa villog ügyedben, |
| még a halál is ijedten leskeli lépteid. |
| még a halál is ijedten leskeli lépteid. |
Éjfél |
| múlt. Hova lettek a társak, az őrök, a kardok? Idétlen |
| csönd kúszott ki a tárgyakból, s ül a székeden, omlik |
| két válladra, fejedre, akasztja a tollad, idétlen |
| csönd nyúlt végig a városon, olykor tépi cafattá |
| egy-egy kései villamos, – ennyi maradt seregedből. |
| Hol van a többi? Ködös tavain viszi őket az álom, |
| nem vagy semmi nekik, még annak sem, ki tejével |
| táplált s annak sem, ki a vérét adja, ha kéred. – |
| Ó, mit is ér a hazugság? Akkor vékonyul árnnyá |
| országod, mikor épp szükséged volna kövére. |
|
| Négy emelet mélységben alattad az utca, remegve |
| indázzák be a gyönge platánfák rácsai, messzebb |
| csillan a szőke folyó, ők most a barátaid, érzed. |
| Jól tennéd, ha nyugodt lépéssel a semmibe lépnél, |
| jól tennéd, ha elémennél annak, mi bizonnyal |
| meglep majd s tán épp ilyen órán s úgy, hogy az őrök |
| horkolnak, s ha erőszakkal fölkeltik is őket, |
| lassú mozgással keverednek elő a homályból, |
| ólmos mozgással, hogy végre mikor sikerül már, |
| késő: melleden áll, szíved faldossa a gyilkos. – |
|
| Négy emelet mélységben alattad az utca. Ne nézz ki, |
| fordulj vissza, siess ágyadba, borítsd a fejedre |
| paplanod, olvadj széjjel az álom habjain, olvadj |
| egybe azokkal, kik bujkálnak előled: az ember |
| nyáj-állat, ne feledd, iszonyattá válik a föld is |
| talpának, ha a fajtájától félre-csatangol. |
|
|
A „Jó Halál”-templom kriptájában
| A száguldó romlás megállt itt, lassú lépésre |
| váltotta futását e sok-sok csöppnyi sárga és fehér |
| határkőnél, melyek szétszórva s rendberakva |
| hevernek a kopasz falak gödreiben, |
| vagy csüggnek a zord mennyezetről. |
|
| Ó, embernél, állatnál és növénynél százszorta többek, |
| hegy-ormok, szikla-tömbök testvérei! Ki társat |
| szeretne, s biztos sorsok horgaihoz |
| kapcsolni sorsát, találhat-e jobbat |
| nálatok? – Kagylóban a tenger, |
| öbleitekben, árkaitokban a már |
| salaktalan élet zúg édes nyugalommal, |
| az élet, mely dallá finomodva |
|
| „Frate Francesco † 1840”, „Frate Anselmo † 1832”, |
| ennyi áll csak a fénylő homlokcsontokon, |
| csak ennyi, de elég, talán sok is: kalimpáló kolonc |
| annak nyakán, ki engedelmesen |
| indult vissza a névtelenek seregébe. |
|
| Csontváz: „Én is olyan voltam, mint most te vagy”, |
| egy másik: „Te is olyan leszel, mint én vagyok most.” |
| Riasztó üzenet a rossz-fülűnek, |
| de a hallónak csöndes öröm, |
| mert mormolhatja magában, |
| ha a pillanatot szolgáló test dühe-kedve |
| hegyről völgybe taszítja, völgyből hegyre löki, |
| szirmos sugarat gyűjthet vele |
|
|
Vers Rómából
| Már este van itt is, mint túl a hegyen. |
| A szőke folyóra, a halk Teverére |
| s az égre kiültek a csillagok. Égve |
| úszik a lágy domb fölfele, úszik |
| mint sima bárka. Magamba nyelem |
| szavaim, jöttment idegen: |
| csak az egy-nyelvű csönd és a magány tekerőzik |
| mellemre, borul le velem. |
|
| Vért-nélküli harcos, indultam el én: |
| pajzsot csak a föld s a szegénység |
| tartott elibém, a mogorva szegénység, |
| de hasztalanul, rámtört szigorú |
| mentségem a könny, egyetlen erény |
| megadni magam, nincs más koszorú, |
| csak a sáros alázat a büszke fején. |
|
| Otthon suta házak tört vándora voltam, |
| hunyt szem mutogatta a távolokat, |
| itt meg se kivánva körém rakogat |
| mindent pár tétova lépés: |
| márvány-darabok heverésznek a porban, |
| tündöklenek így is, már félig omoltan, |
| zengő paloták sűrűje közé vész |
| a botladozó, s alig ér utat onnan. – |
|
| Már este van itt is, mint túl a hegyen. |
| A szőke folyó másik vizet ébreszt, |
| más dombot emel föl az ég pereméhez, |
| más dombot, amelyre ha visszatekintek, |
| megríkat a lankadozó türelem, |
| míg várja javulni a rendet, |
| hogy lelje övéit a régi helyen. – |
|
| Ó, szélre-vetett domb a Duna mellett, |
| mért itt sajog épp az örökre |
| mért itt kinoz épp a tüdőmbe szorult |
| szók mérge, síri lehellet |
| mért itt fázatja a lelket, |
| kert közepén, hol a nap kévés lángja emelget? |
|
| Hullt társak üres nyomait maradó |
| társ födte be, hűlt melegek |
| messze van, és nem idézheti szó, |
| vágy, szomorú pásztor hívja sötét juhait |
| szerte a rétekről, szerte a hantok alól. – |
|
| Már este van itt is, mint túl a hegyen. |
| De boldog erővel villámlik a város, |
| és ablakomon, mely a nyurga platánsor |
| ormát szövi fénybe, csodára lesek ki, |
| minden szépségre-futót, amilyen |
| a Szivek Szive volt, s ki azóta kesergi, |
| hogy vízre van írva neve. |
|
| Majd elmegyek innét, s viszek valamit, |
| viszem, mit a földi szegények |
| mohó dühe gyűjtött bennem: a szépnek |
| meglephet a gazda: hüvös szavait |
| borzongva lesem: tudom szerepét, |
| – harminc év sokra tanít. |
|
| Majd elmegyek innét, ismét hazatérek, |
| de bőröm alatt viszlek haza, Róma, |
| halk szőke folyód s a szelidke folyóra |
| hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát, |
| perzsel, vagy ha világi itélet |
| csap rám, öbleiden lelek újra hazát, |
| ó, Róma, szilárd anya-fészek. |
|
|
Ó, Róma
| Ez is tojáshéj, ez is, e sok szépség, |
| ez ölnyi széles őr-falak, |
| e kupolák, bizony, ők is tojáshéj. |
| Ha verset írsz, tojáshéj lesz az is |
| és a sorok és a betűk is az. |
|
| Ó, Róma, Róma, hát te sem segítsz! |
|
|
Pietà
(Michelangelo szobra a firenzei Akadémián)
| Egész lett a hiánnyal. E kócos |
| sötétség az utolsó, föl nem gyulladt |
|
| Bebújt a tündöklő tagokba is, |
| A has, az ágyék, combtő tája, |
| a zátonyos medence kiszögellő |
| elcsöndesült hullám-mező: |
| lázonghat keserű szerepében: |
| meggyengült öle csak ravatal. |
|
| Sírhat a másik asszony is, |
| vétkei összehajló, tüskés ágai közt |
| verdeshet rab szive szárnya, |
| a száj helyett a bőr nyílt szóra, |
| az öt sebből fekete vér szivárog. – |
|
| ziláltság a végső rend záróköve, |
| foglyul ejtette a halált, |
|
|
Perugia
| Este érkeztünk. Fújt a szél. |
| A Palazzo Communale griffje és oroszlánja |
| kemény-feketén rajzolódott |
| a mély-kék-szürke égre, (az ilyent |
| szokták „vésztjósló”-nak nevezni). |
| Szállást kerestünk, egy olasz |
| fiatalember készséggel vezérelt |
| a föllengző nevű, csöpp „Hotel Europá”-ba. |
| Útközben az assisi Santa Maria |
| degli Angeli Mária-szobrának |
| csodájáról mesélt megilletődve. |
| Másnap a város. Újra ugyanaz: |
| árkádok, föl-le hajló, zeg-zugos |
| utcácskák, sőt két dombtető között |
| szabályos kuglipálya-út feszült. |
| Etruszk kapu, Dóm, Fontana Maggiore: |
| játék, játék, óriások játéka. |
| Az emberek arcát figyeltem: |
| nem árulják-e el véletlenül, |
| történik itt az idegenek ellen: |
| felnőttnek mutatják maguk, |
| pedig csak játszó gyermekek. |
| Az emberek arcát figyeltem: |
| komolyak voltak, nagyon komolyak, |
|
|