Egy megfagyott körtefa-csemetére

A füvek a föld alá bújtak, magukba bújtak társaid: saját bajukkal veszkölődtek. S én meg néhány madár meg a kóbor macskák hiába láttunk. Talán csillagos éj volt, talán szikrázó egű hajnal, mikor a hóhér fagy reádtört irgalmatlan késeivel. Ott álltál reszketve előtte, egyedül, kétségbeesett elszántsággal, s nem moccanhattál, élők legszánandóbbika, akitől még a menekülés fegyvere is elvétetett. – Így a hősök hősei szoktak találkozni a pusztulással, ők nem szaladnak meg előle. De mert önként s bátran teszik, tiszteletet érdemlenek s nem, mint te, a részvét kegyelmét. Az ember szíve és szeme menthetetlen emberszabású: melletted mentem el naponkint, s nem vettem észre semmit. Csak most, hogy a füvek kibújtak a föld alól, s a társaid kibújtak magukból virággal s levéllel adva hírt, hogy élnek: e gyönge szem most látja csak tragédiád, s e gyönge szív most érzi gyöngeségét. – Ó, kis halott, ki már tudod a legfőbb titkot: az élők szégyenét, lám a futó szelekhez fordulok érted s kérem őket: borítsanak be gazdagon rózsaszín és fehér szirmok könnyű zuhatagával.